Valamikor a hetvenes években találtam egy Simonyi-verset, ha jól emlékszem a debreceni Alföldben. (Később a Gyulai krétarajzok-ban is megjelent Gyulai utcák címmel.) Bár a vers nem tartozik a legjobb Simonyi-munkák közé - a gyűjteményes kötetből is kimaradt - engem, mint évtizedek óta Gyuláról elkerült gyulait, nagyon megkapott. Különösen első két versszaka - „Az egyik mondja: - hát elkerültél? / a másik kongja: - bizony megvénültél! / a harmadik: nyomomban lődörög, / mint egy bitangoló utcakölyök. / A Görbe-utca már csosszanva jár / a bolond Mári foghíjas nyomán - (mint bennem is a régi, fürge balság / nyomában a megfontolt céltalanság).” - adta vissza számomra minden korábbinál szemléletesebben azt a hangulatot, ahogyan a város bennem élt. A verset kivágtam és onnantól levéltárcámban magammal hordtam. Ez volt az első, még nem személyes, de szenvedélyes találkozásom Simonyi Imrével, a költővel.

 

Személyesen a hetvenes évek közepén ismertem meg, azt követően, hogy Gyulára nősültem. Simonyi az apósomnál, Kohán János szabó mesternél - Kohán György festőművész öccsénél - varratta ruháit, akiről egyszer azt mondta nekem, hogy művésze a szakmájának, akkora tehetség, mint ő a költészetben. Rendszeresen járt hozzá, nem csak vasaltatni, gombot felvarratni, új öltönyre vagy felöltőre rendelést leadni, de gyakran beült, hetente-kéthetente beszélgetni is. Ilyenkor órákra maradt, telefüstölte a kis műhelyt, s közben a fociról, Gyuláról és a politikáról értekezett. Apósomban – akinek rádiója állandóan a Szabad Európára volt tekerve - jó partnerre talált, szívesen hallgatta, politikai nézetük is közel állt egymáshoz.

 

Mi akkor Budapesten laktunk, én a KISZ Pest Megyei Bizottságának voltam az első titkára. Amikor látogatóba hazajöttünk, gyakran találkoztam Simonyi Imrével, ami a kölcsönös, szívélyes üdvözlésnél többet általában nem jelentett. Amikor megtudta hol dolgozom, apósomnak csak „párttitkár úr”-ként emlegetett. A kifejezést nem éreztem pejoratívnak, inkább a tényt kívánta vele rögzíteni, hogy nem oda tartozom, ahová ő. Hetvenkilencben költöztünk haza Gyulára, mellesleg épp azért, mert nem voltam hajlandó a pártapparátusba menni, az üressé tett szentendrei párttitkári széket elfoglalni. Ennek ellenére Simonyinak az apósommal való beszélgetésben mindvégig „párttitkár úr” maradtam.

 

Kapcsolatunk Gyulára költözésünk után hamarosan személyessé vált és ezzel kezdetét vette egy közel másfél évtizedes szellemi héja-nász, „vijjogva, sírva, kergetőzve”. Azt hiszem kölcsönösen egymásra voltunk utalva, én Simonyi nézeteire, a másként gondolkodására, a számomra addig ismeretlen világra, ő pedig másfajta meggyőződésem, a nagypolitika berkeiben szerzett ismereteim, személyes benyomásaim miatt tarthatta fontosnak a kapcsolatunkat.

 

Valószínű, én voltam az egyetlen olyan, másik oldalon álló, akivel rendszeres és bensőséges beszélgetéseket folytatott. Voltak kommunisták (párttagok), akikkel kapcsolatban állt, például a Népszabadságnál a verseit elhelyező Faragó Vilmossal és Vadász Ferenccel (utóbbi az idő tájt a vezető pártlap párttitkára is volt) vagy Vitányi Ivánnal, a Művelődéskutató Intézet igazgatójával és másokkal, de aligha alakulhatott ki bármelyikükkel is rendszeres politikai párbeszéd.

 

Ismeretségünkben, beszélgetéseinkben - amelyek során a tegeződést is felajánlotta - akkor még nem játszott szerepet az, hogy 1979. március 1-jétől a megyei lapot kiadó vállalat igazgatója voltam, 1985. január 1-jétől pedig az újság, a Békés Megyei Népújság főszerkesztője. Simonyi Imrét ugyanis 1956 után kitiltották a megyei lapból, állítólag megyei párt VB-határozat rendelkezett arról, hogy verseit nem lehet közölni. A dokumentumot nem láttam, lehet, hogy csak szóban hangzott el a verdikt, de tény, miközben a Népszabadság rendszeresen hozta a verseit, a Békés Megyei Népújságban egyetlen sorát sem nyomtatták ki.

 

A jég 1980 szeptemberében tört meg. Vasárnap délután csengettek a lakásomon. A Mester volt. Bejött, leült a szobában, komótosan rágyújtott, kért egy kupica pálinkát, és elkezdett beszélni. Mindenféléről. Majd átmenet nélkül benyúlt a zsebébe, s előhúzott egy kitüntetést csak úgy, díszdoboz nélkül. Ahogy az asztalra tette, a nagy vörös csillagról azonnal megismertem: a Munka Érdemrend ezüst fokozata. Simonyi elmondta, hatvanadik születésnapjára kapta, Tóth Dezső miniszterhelyettes adta át a hivatali szobájában. (Tudni kell, hogy a lapok csak a Munka Érdemrend arany fokozatával kitüntetettek nevét közölték, az alacsonyabb fokozatúakról csupán a Magyar Közlöny adott hírt.) Ki volt tehát „találva” ez a születésnapi elismerés. Simonyi az ország legnagyobb költőjének tartotta magát és ki volt éhezve az elismerésre. Csak ezzel magyarázható, hogy a megalázó, mutyiban átadott kitüntetést elfogadta.

 

A Mester azért jött hozzám, hogy nyilvánosságot kérjen az születésnapi elismerés számára. Rövid híradást a megyei lapban arról, hogy „megkapta”. „Hogy ezek a szemetek megtudják” - mondta, azokra a városi pártvezetőkre célozva, akik figyeltették lépéseit, s kitiltatták verseit a megyei lapból. A kitüntetésről szóló hír közlésében semmi érdemem nem volt. Csak közvetítettem az akkori főszerkesztő felé. A szeptember 17-i szám mínuszos hírei között eldugva, utolsóként, a lap alján közölték: „A GYULÁN ÉLŐ SIMONYI IMRE költőt hatvanadik születésnapja alkalmából irodalmi munkásságának elismeréséül a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki.”

 

Az első Simonyi-vers közlésével még közel öt évet kellett várni. Főszerkesztői kinevezésemet követően kerestem az alkalmat Simonyi „behozatalára” a lapba. Végül Kohán György születésének 70. évfordulója adott alkalmat erre. Megkerestem a Mestert, járuljon hozzá, hogy az 1985. február 23-i emlék-összeállításban közölhessük Kohán György című versét. A kéréstől mereven elzárkózott, de pár nappal később, február 7-én kézzel írt levelet kaptam tőle az alábbi szöveggel.

„Főszerkesztő Uram! A Kohán-vers jöhet. De csak; Kohán miatt. Egyszóval: elveim fenntartásával. Ez ez esetben - nem világnézetemre /ilyen nekem nincs is -, én csupán nézem a világot, és (sajnos) látom, - s e látványtól permanens hányingerem van/ ellenben a város és a megyére vonatkozandó.

 

Arra hívnám még fel a figyelmed, hogy van egy négysoros: Holdvilágnál a címe, azt is hozd le! Jó? Vagy a Krétarajzokban vagy a Forgácsokban találod.

Újpest-drukkeri (tehát: harmadik utas) üdvözlettel: Imre bátyád.”

 

Pár hónappal később, augusztus végén Simonyi Imre maga jelentkezett anyaggal. Megkérdezte, hajlandó lennék-e közölni az NB I-es csabai labdarúgó csapat játékosáról - Simonyi szerint a legjobb magyar focistáról - írott esszéjét? Igent mondtam azzal, hogy a végső szót csak a szöveg ismeretében tudom kimondani. A cikk Pásztorról szólt, valójában azonban az egész rothadó magyar labdarúgásról, végső soron pedig arról, hogy mennyire nem becsülik Magyarországon a tehetségeket. Vagyis az egész újságoldalas írás komoly politikai üzenetet tartalmazott. Mindössze hat hónappal a Simonyira rótt, közel három évtizedes szilencium feltörése után voltunk, ennek ellenére egy másodpercig nem gondoltam arra, hogy a Mestert elutasítsam. Augusztus utolsó napjaiban levelet kaptam tőle, amelyben többek között ezt írja: „Ha van Isten vagy Párt (szerintem már rég nincs egyik sem!) szombatra hozom a Pásztor-cikket. Ha elkészülök, a szept. 4. számban kell lehoznod az Újpest-Csaba meccsre időzítve.” Szombaton vagyis augusztus 31-én a cikk nem érkezett meg, csak két nappal később hozta, másodikán este, az utolsó pillanatban. Nagy nehezen, de megegyeztünk abban, hogy néhány nagyon durva, de nem lényegi megjegyzést kihagyunk, s az írást a meccs napján, a lap sport oldalán közöljük. Az „Én pedig most bocsánatot kérek Öntől...” (Levél Pásztor Józsefhez) címmel megjelent esszének nagy visszhangja lett. Több levelet, számos telefont kaptunk, s az országos sajtó is felfigyelt Simonyi írására. Néhány rosszalló pártbizottsági megjegyzésen túl különösebb politikai vihar nem kísérte a közlést. Szeptember 19-én lehoztunk néhány olvasói levelet, s ugyanott - a vitát lezárandó - összefoglaltam az ügy tanulságait, nagy terjedelmet szentelve a Simonyi-írás jelentőségének és üzenetének.

 

Pár nappal később ismét kézzel írott levelet találtam a levélszekrényemben: „Zoli! Meglepett az írásod színvonala! Kitűnő! Bár ott tarthatnánk, hogy nekem is lenne egy lapom, s Veled cserélhetnék eszmét a sztalino-marxizmus egyáltaláni létjogosultságáról. Nem lenne mihaszna dolog. Üdv.: Imre bátyád.”

Pár hónappal később, 1986. februárjában újabb írással jelentkezett. Ezúttal ő csak „felbujtó” volt. Gyulán ekkor újították fel a Százéves cukrászdát, amelyet az ötvenes évekig a tulajdonos után Reinhardtnak neveztek. Simonyi okkal háborgott, miért- nem kapja vissza eredeti nevét a cukrászda. Felhívta Neményi Lilit, mint hajdani gyulai színésznőt, követelje a Reinhardt-név rehabilitálását. A művésznő terjedelmes levélben kérte és indokolta a név visszaadását. Neményi Lili sorait a lapban egy kemény hangú szerkesztőségi cikkel mi is megtámogattuk, sajnos eredménytelenül. Alighanem elkéstünk, addigra már elkészültek az emblémás csészék és a bronzbetűk a Százéves homlokzatára.

 

Simonyi Imrével kezdetben a Szent László utcai lakásunkon beszélgettünk. Felhúzódtunk a tetőtéri dolgozószobámba, s néhány deci szilvapálinka mellett váltottuk a világot. Pontosabban legtöbbször hallgattam a kiselőadásait a régi Gyuláról, Márairól, Krúdyról, Szabó Dezsőről, a polgárságról, a lányokról, s természetesen a politikáról. A Mester Dob utcai albérletében (ahogy versében írta: GYULA, DOB U. 6. / egyszemélyes fegyenctelep) soha nem jártam, a várostól kapott 48-as utcai, illetve a Százéves cukrászda udvarában lévő lakásában többször. Sokszor üzent értem apósomon keresztül, levelet hagyott vagy telefonon hívott, hogy keressem fel. Magához rendelő, csipkelődő stílusát jól jellemzi következő, 1985. október 3-én kelt, Moldvay Győző Kohón-könyvének bemutatására invitáló levele: „Föltétlenül légy ott a Moldvay-délutánon. Miattam. Hozd el a magnódat. Beszélni fogok! Simonyi Úr!

 

U. i.: Fenti mondatom nem kérés: parancs. Ha a diktatúra tetszik, akkor a diktátor (ÉN) is tessék!”

 

Annak, aki beosztott munkaidőben dolgozott, mint én, eléggé fárasztóak voltak ezek a beszélgetések. Tömény cigarettafüstben (Simonyi egyik cigarettáról a másikra gyújtott), éjjel egyig, kettőig folyt a diskurzus. Nehéz volt felállni, elköszönni, marasztalására nemet mondani. Fordított életet élt, későn kelt, sokára feküdt le. Egyszer apósom, aki általában hajnali ötkor kelt, megkérdezte tőle: „Tudja maga milyen szép a hajnal”? Simonyi lakonikus válaszából egész életmódja visszatükröződött: „Tudom, akkor szoktam haza menni.” Ahogy öregedett, a lányok és az asszonyok elmaradtak, s a hajnali hazatérések is megritkultak. Esténként vetett ágyára (pontosabban soha el nem rakott ágyneműjére) fekve - gyakran utcai ruhában - fogadta vendégeit, a „Simonyi-iskola” hallgatóit. Mellette, szovjet gyártmányú VEF rádióján a Szabad Európa adása sercegett. Állandóan azt hallgatta, a Kossuthra vagy a Petőfire csak akkor volt kíváncsi, ha vele készített interjút sugárzott valamelyik.

 

Méltóságteljes tartása, elegáns megjelenése - az utcán csak így lehetett látni - vonzotta a tekintetet. Simonyi Imre még ellenségei szerint is jelenség volt. Hozzátartozott a régi Gyulához, mint a Görbe utca, a Százéves cukrászda vagy a szomorúfüzes Körös-part. Szinte sugallta: a városban, az utcán a polgár az minden tekintetben - öltözékében, tartásában, modorában - legyen polgár. A lakás, a szoba, az más. A falak mindent eltakarnak.

 

Simonyi Imrének egyszerre több beszélgetőpartnere is volt, hol ez, hol az köszönt be hozzá. Valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy ritkán futottam össze nála mással, csak elbeszéléseiből tudtam, kikkel tart még kapcsolatot. Megjegyzéseiben nem volt kíméletes egyikükkel sem, gyakran tett rájuk lekicsinylő megjegyzést. Tudtam, sejtettem, rólam ugyanígy nyilatkozhat másoknak. Nem zavart, ő ilyen volt, az ember vagy elfogadta így, vagy odébbállt. A szentjein - Márain, Németh Lászlón, József Attilán, Krúdyn, Sinkán - kívül nem volt más, akiről csak jót mondott volna (néha még róluk sem).

 

Simonyi gyakran járt családokhoz vacsorázni, beszélgetni, tévét nézni, utóbbi kizárólag foci meccseket jelentett. Tapasztalataim szerint látogatásai egy idő után mindenütt terhessé váltak, nem volt asszony, aki sokáig elviselte volna, hogy telefüstölik a lakását, vacsorát kell készítenie (utóbb már rendelésre) és éjszakába nyúlóan eliddogálnak élete párjával. Bármennyire is hízelgő volt társadalmilag a Mesterrel tartott kapcsolat, idővel mindenhonnan kinézték vagy olyan helyzetet teremtettek, hogy megértette: más ajtón kell kopogtatnia.

 

Két alkalommal a mi kapcsolatunk is megszakadt. Az első 1986 őszén, ötvenhat évfordulóján történt. A Mester a Szabad Európa Rádió ötvenhatos sorozatának hatására már jóval október 23-a előtt felfokozott állapotba került. A Népszabadság 1956. november 2-ai számával a zsebében járkált a városban, és akivel lehetett, ötvenhatról beszélgetett. Ez a lapszám közölte Kádár János rádióbeszédének szövegét, amelyben az elsején megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt vezetője dicsőséges felkelésnek nevezte a 23-a óta történteket. Simonyi, aki évekkel korábban az MSZMP-n belüli érezhető hatalmi harc, valamint a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában és az NDK-ban történtek láttán még azt mondta nekem, „Soha nem hittem volna, hogy egyszer még Nagy Imre gyilkosának életéért fogok remegni”, most nekem szegezte a kérdést: „Mivel magyarázod azt, hogy az a Kádár, aki november 4-én behívta az oroszokat, elsején még dicsőséges felkelésnek nevezte azt, amit napokkal később már ellenforradalomnak?”. Mit válaszolhattam volna? „Taktikai lépés volt a részéről” - mondtam. A Mester magából kikelve elkezdett üvölteni, és Kádár Jánost szidni. Azonnal beláttam, rosszul szóltam. Ettől kezdve kapcsolatunk hűvössé vált, csak a szimpla köszönésre korlátozódott. Én nem mentem hozzá, ő nem keresett engem. Csak hónapok múlva, 1987 nyarára „bocsátott meg”, s a visszatérést egy interjúsorozattal „honorálta”. Június első napjaiban ültünk le beszélgetni, hosszas rábeszélés után, én egy interjúkötet reményében. A módszer a következő volt: hagytam beszélni, mindenről, ami épp eszébe jutott. Tudtam, nem lehet merev korlátok közé szorítani, az interjúban előre eltervezett rendben haladni, mert azonnal felrúgja a megállapodást. Egyedül a Máraihoz fűződő kapcsolatáról sikerült egységes, kerek beszélgetést készítenem vele. Márai mellett főleg Szabó Dezsőről, ötvenhatról, Nagy Imréről, a hazai polgárság jelentőségéről és felszámolásáról, az ország erkölcsi állapotáról, a magyar irodalmi életről és a gorbacsovi Szovjetunióról beszélt.

 

Másodszorra 1990 tavaszán fagyott meg a kapcsolatunk. A választások után, április 12-én távozni kényszerültem - meglehetősen viharos körülmények között: ellenem rendezett tüntetés, a lap elleni bojkott és más, politikai jellegű nyomás hatására - a lap éléről. A hecckampány csúcsán Simonyi felkereste apósomat, s közölte vele: „Na, Kohán úr, két hét múlva a veje már nem lesz főszerkesztő.” Apósomat elöntötte a méreg, a Mestert kis híján kiutasította a lakásából. Én csak menesztésem után, május közepén találkoztam a költővel. Megállított az utcán. – Mi van veled? Van már munkahelyed?” - kérdezte. „Még nincs, majd lesz valahogy.” - válaszoltam. „Na, most legalább megtudod, mit éreztem akkor, amikor kirúgtak ’47-ben a Gyulai Kis Újságtól.” - bökte oda nekem.

Nem haragudtam rá, de nem is volt kedvem találkozni vele. Egy év múlva az időközben Springer-tulajdonba került lap kiadója megpályáztatta a főszerkesztői helyet. Üzent, hogy én is adjak be pályázatot. Engem választottak, így újra a lap (akkor már Békés Megyei Hírlap) főszerkesztője lettem. Erkölcsi elégtételt kaptam, s lassan kapcsolatunk is helyreállt Simonyi Imrével.

 

Halála előtt még két izgalmas beszélgetéssel ajándékozott meg. Az egyiket felháborodása, vélt vagy valós kijátszása szülte. 1992 januárjában riportot közölt a Kurír U. A.. tollából. A szerző Simonyinál tett látogatását írta le, meglehetősen naturálisan lefestve azt a környezetet, amelyben a Mester Gyulán élt. A cikket, amelyben a szerző Simonyi Imrét is megszólaltatta (amiről viszont a költő utóbb úgy nyilatkozott, hogy semmiféle interjút nem adott U. A.-nak), változtatás nélkül átvette a Gyulai Hírlap, valószínű azzal a szándékkal, hogy törlesszen neki a díszpolgári cím átvételekor történtekért. (Simonyi Imrének a képviselőtestület az előző évben díszpolgári címet adományozott, amit át is vett meg nem is. Vagyis elment az átadásra, kesztyűt húzott, hogy senkivel ne kelljen kezet fognia, mondott egy rövid beszédet, és eltávozott, otthagyva a díszpolgári oklevelet. Felszólalásában arról beszélt, hogy képmutatásnak tekinti az elismerést azok után, hogy Gyulán őt évtizedeken át csak „vadhajtásnak”, „giz-gaznak” tekintették.) A Kurír-cikk és annak utánközlése országos visszhangot váltott ki, az ügyben szót kértek írótársak, s állásfoglalást adott ki a Magyar Írószövetség titkársága is. Simonyi is megszólalt, üzent nekem, hogy szívesen adna interjút a lapnak. Természetesen azonnal megkerestem és hosszas beszélgetést folytattam vele. Kérésére az interjú teljes szövegét bemutattam. Egyes részeket javaslatomra kihúzott belőle, néhány helyen pedig igazított az eredeti szövegen. Az egyik kihagyott rész a díszpolgári cím átvételére vonatkozott. A szövegrész bennhagyása az interjúban felesleges feszültséget okozott volna, s nem igen kapcsolódott a Kurírban megjelent riporthoz.

 

Azt hiszem ma már semmiféle feszültséget nem okoz a szöveg közlése, különösen nem egy évfordulós irodalmi lapban, viszont pontosan jellemzi a Mester gondolkodását a díszpolgári címről.

 

„Hogy a díszpolgári címet átvettem-e vagy sem, annak megítélését az adományozóra és a jelenvoltakra bízom. Amikor a díszpolgári cím adományozásáról értesültem, égnek állt a hajam és éreztem, hogy most következik a hazugságok hazugsága.

 

Döntenem kellett! Nem megyek el, vagy elmegyek, de ha át merészeli nyújtani Pocsay (a polgármester - Á. Z.) az oklevelet, kettétépem és belevágom a képébe. Végül úgy döntöttem, ahogy döntöttem, elhangzott az a kis beszédecske, amit elmondtam. Hogy ez aztán azt jelentette, hogy átvettem vagy sem, férfiasan bevallom, magam se tudom.

 

Mindenesetre én senkivel kezet nem fogtam, senki köszönését nem fogadtam, a papírdarabra (díszpolgári oklevélre - Á. Z.) rá nem néztem, e pillanatban azt se tudom, hol van. Az oklevél a kezemben sem volt, nem is láttam.

 

- Tulajdonképpen miért ment el az ünnepségre?

 

- Mert fiatal koromban cirkusz-látogató voltam, és felnőttként is nagyon szerettem a cirkuszt. Ezért egy ilyen cuhárét nem tudtam kihagyni. Látnom kellett, hogy kik lesznek ott, akikről én sok mindent tudok, lesz-e pofájuk ott lenni, lesz-e pofájuk tapsolni? Mindkettőhöz volt pofájuk.

 

Nem hagyhattam ki, hogy megint érezzem: még mindig hazai pályán vagyok.”

 

A másik beszélgetés 1992 nyarán készült, s ezúttal nekem csak a szöveg rögzítésének és megőrzésének szerepe jutott. Júliusban üzent a Mester, hogy keressem fel, életbe vágóan fontos ügyben, és azonnal. Előadta, hogy mielőtt meghal, szeretne találkozni az 56-os ügyészével, aki a szabadon engedését kijárta. Simonyinak meggyőződése volt, hogy bátor kiállása - kihallgatásán a már említett Kádár-beszédre való hivatkozása -, a magyar írók tiltakozásától való félelem és egyéb, általa nem ismert háttér történések miatt engedték ki. A költő ígéretet tett arra, hogy ha eljön a volt ügyész, nem veszekszik vele, nem szidalmazza, csupán két megfáradt ember sír előtti nyugodt, tisztázó beszélgetésére vágyik. A volt ügyész, dr. Sajti Imre nyugdíjas rendőr ezredes vállalta a beszélgetést, egyetlen kikötése volt csupán, hogy én is legyek jelen. Simonyi a feltételt elfogadta, s a polgármesteri hivataltól kirendelt gondozónővel, egyik örökösével, Vaszkán Erzsébettel várt bennünket. A beszélgetésen elhangzottakat feljegyeztem, és még aznap este leírtam. A mindvégig higgadt, tárgyszerű beszélgetés szövegének elemzése teljesebbé teheti a Simonyi-életmű megismerését.

 

Találkozásaink ezt követően megritkultak, Simonyi Imre új, kitartóbb, politikailag is jobb partnernek bizonyuló beszélgetőtársra talált. Többet nem üzent, nem telefonált, nem jött. Csak halála után tudtam meg, hogy kórházba került, ott is hunyt el, hosszú haldoklás után. Nehezen hagyta itt ezt az annyira utált, szűkmarkú világot.