Rott József

2005/2 - A nagy Körmendi-díj2004/3 - Cselédszerelem2004/1 - Oltalmat Komlónak!2002/2 - Zsugások és uzsorások2001/3-4 - Kunsági édenről regélek2001/1 - Világfoci - focivilág2000/4 - Saska

Oltalmat Komlónak!

(Rekviem a szocialista iparvárosokért)

 

Milyen legyen, s egyáltalán, milyen lehet a közérzetünk Komlón, egy olyan városban, amely a majd másfél évtizede bekövetkezett rendszerváltozás után is csupán eszmélkedik?... Nézzünk szét a belvárosban egy hétköznapon! Kedveszegett, fásult emberekkel találkozunk, mint magamagunk, akik kötelességtudóan teszik a dolgukat egy életen keresztül.

Fonnyadó arcok, mosolytalan arcok, hamar öregedő arcok szürke gallér fölött, szürke háttérben. Gondolkodás helyett tépelődünk, tervezés, jövőépítés helyett latolgatunk, találgatunk, és tétován keressük az irányt. Talán még mindig hiszünk az ígérgetőknek. Ha valaki felkacag a közelünkben, gyanakodva kapjuk föl a fejünket.

Mitől ez az általánosnak mondható levertség? Reménytelenség?

 

Komlót a politikai akarat avatta várossá, megfosztva az egykori kis bányásztelepülést a természetes fejlődés tartós emberi-közösségi értékeket teremtő lehetőségétől, elsöpörve a létező erényeket és érdemeket. Hirtelen, erőszakosan, az ország minden szegletéből idecsalt, boldogulni akaró, ám roppant vegyes lakossággal. Zsarnoki akarattal az egypárti eszmét és a lehető legszigorúbb munkaerkölcsöt szánva összetartó erőnek.

Az önállóság, leleményesség, találékonyság és kezdeményezőkészség itt bizton kárára vált az egyénnek, nem úgy az elvtelenség és engedelmesség. A politikai befolyásoltság szinte minden közéleti tettét meghatározta az itt élőknek. Ahogy azt a nagy öregeink mondják: Komlón egyedül a pártnak lehetett igaza. A pártból is csak egyeseknek. Azoknak is legföljebb ideig-óráig.

 

S milyen az emberi lélek?

Létsanyargató körülmények között is élni, túlélni akar. Bányászaink, ki tagadhatná, eleget tettek a legnehezebb, legvakmerőbb elvárásoknak is. Azokban az időkben, melengető emlék!, hősként emlegette őket a közvélemény. Ezt a rangot aligha lehetne elvitatni tőlük. Mert... kit nevezhetünk hősnek?

Aki az erején felül teljesítve, másokért is tesz, nem csupán önnön boldogulásáért. Olykor az életét, egészségét föláldozva. Ők akkoriban, tonnában és méterben gondolkodva, fegyelmezetten végrehajtva a kirótt feladatokat. S itt szögezzük le gyorsan: aki az élete kockáztatásával és egészségromlással törlesztett a mindenkori bérért meg a lakásért, semmi módon nem adósa a letűnt politikai rendszernek és a haszonélvezőinek. Nem adósa a hitegetőknek és a kifulladt eszmének.

Éppen fordítva!

Hiszen neki ígértek annak idején biztos jövőt, tisztességet, békés öregkort. Mi maradt, kedves barátaim?... Legföljebb a mindent megszépítő emlékezés.

 

S milyen volt a már említett összetartó erő, a szocialista munkaerkölcs és eszmeiség?

Dolgozz erődön felül, legyél pontos és megbízható, a feletteseiddel szemben alázatos, az alantasaiddal akaratérvényesítő. Legyél engedelmes része a nagy egésznek.

Mi sem beszél ékesebben e morál végzetes erejéről, mint a halálos szerencsétlenségek és balesetek sokasága, a rokkantjaink száma?... Családapák szemében talán a legnagyobb bűnnek számított, ha fiuk engedetlennek, szabadszájúnak bizonyult. (Mindezt ma a demokrácia utáni vágynak és a szólásszabadság gyakorlásának mondanánk.) Márpedig a felnövekvő fiatalok a nyolcvanas évek közepétől, akarva-akaratlanul, a bőrükön érezték: oda a régi dicsfény, hanyatlóban az apák világa.

S kin hajlamos számon kérni az ember a sérelmeit, fájdalmait, legyenek azok akár társadalmi méretűek? Akik a legközelebb állnak hozzá. Megbomlott a családi légkör, oldódtak a kötelékek. Válások és a szocialista-elvű, nem egyszer kényszerközösségek széthullásának sora jelezte a közelgő, végső összeomlást.

Vagyis a szocialista munkaerkölcs, a maga kérlelhetetlenségével és szigorával, önnön felszámolásában is tevékeny részt vállalt a megváltozó körülmények hatására. Hősi halottak, rokkantak és megnyomorítottak, széthullott családok - túlontúl nagy áldozat egy bukott eszméért.

 

Elérkeztünk a rendszerváltozáshoz, valamint a fordulat fájdalmas kísérőjelenségeihez. A demokrata kormány a sorsukra hagyta a szocialista iparvárosokat. Létbizonytalanság, hideg veríték - e két kifejezés jut eszünkbe ezekről az időkről. Joggal beszélhetünk politikai bűnbakképzésről, elvégre a bányászaink s velük együtt, családi alapon, a lakosság java bőkezűen megfizetett a múlt rendszerben élvezett előnyökért.

Tragédia a tragédiában, hogy párhuzamban a rendszerváltozással, világméretekben megváltozott az energiatermelés, -felhasználás és -gazdálkodás rendje: tulajdonképpen ennek is volt köszönhető a nagy politikai váltás. Megcsappant a feketeszén iránti kereslet, a mélyművelésű bányák még kevésbé állták a versenyt.

A kárpótlási törvényt sem értünk szövegezték, mintegy elzárva a város lakosságát az újrakezdés esélyétől.

A negyedik csapást (nehéz rangsorolni, mert nem egyként vonatkozik mindannyiunkra) a médialiberalizáció jelentette. A több évtizedes böjt után védtelennek bizonyultunk a ránk zúduló ellenkultúrával szemben. Fölöttünk is győzedelmeskedett a fejlettebb országok kultúrmocska: az akció- és pornófilmek, valamint az érzelem- és értelemsorvasztó szappanoperák. Tovább rombolták hitünket, hangulatunkat és kapcsolatainkat, miközben azt hittük, végre felhőtlenül szórakozunk.

A szabadság helyett a szabadosságig jutottunk.

 

Felelősöket, ugye, szép számmal találunk, ugyanakkor városon belül, magunkkal is elkészíthetjük a számadást. Hozzászoktunk az állami gondoskodáshoz, egyszerűbben szólva, önállótlanná váltunk. Mentalitásunk és értékrendünk életképtelennek bizonyult a megváltozó körülmények között. Szavazataink arányához mérten súlytalanok maradtunk a parlamentben. Egyedüli eredmény talán a bányásznyugdíjak viszonylagos ereje.

Túlontúl sokáig vártunk a kormányzati csodára, hiszen mire is mentünk volna önerőből? Köztudomású, hogy a nehézipari dolgozók átképzése a legnehezebb, már-már reménytelen vállalkozás. Egyeseknek, a keveseknek sikerült a váltás, mások szedték a sátorfájukat. S akik maradtak?... Csalódott, megkeseredett emberek. Itt vagyunk, túl az ezredfordulón, éltető tradíciók híján a jövőtlenség rabságában. Mintha fölöslegessé váltunk volna a világ számára.

Városvezetésünk, ha lehet, tovább súlyosbítva a helyzetet, fél évszázadon belül, másodszor is múltrombolásba kezdett, amikor a nem is oly régen még szimbólumnak, ipari szentélynek számító aknatornyokat leromboltatta. Bányászmúzeumnak való tárnát, vágatokat szintén nem hagyott. Úgy látszik, az első szocialista reflex újra és újra a múlt durva lerombolása. Az ötvenes esztendőkben az egykori bányásztelepülést gyalulták el a föld színéről, most az általuk teremtett közelmúltnak üzentek hadat. Mintha egy politikai bűncselekmény-sorozat nyomait igyekeznének minél gyorsabban eltüntetni. S vele együtt a felelősséget és számonkérhetőséget.

Ez az áldatlan tevékenység folytatódik máig, amikor társadalmi-politikai mellőzöttségből és az önnön tehetetlenségből fakadó pénzügyi hiányt akarja az oktatási, kulturális és egészségügyi intézményeken megspórolni. Holott mindannyiunk számára nyilvánvaló: a jövő, az egyetlen kiút az új identitás (hovatartozás és értékrend) megteremtése. S ehhez mi más szükségeltetik a munkahelyteremtésen túl, mint színvonalas iskolák, élénk kulturális és sportélet, valamint jól működő egészségügyi hálózat?

 

Nem vagyunk többé egyenlakásokba kényszerítve, lassan elkopnak a konfekciós ruhák, szemétre kerül a szovjet szekrénysor, és nem kényszerülünk menetelésre május elsejéken, hogy sajog bele a talpunk... Élhetnénk, de valahogy nem megy.

Manapság nem lehet hőssé válni. Elbukni viszont ugyanúgy, ha nem gyorsabban és fájdalmasabban, mint annak idején. Komló szinte kizárólag rosszalló, lesajnáló, elmarasztaló tudósítások által kerül az ország nyilvánossága elé. Munkanélküliség, elöregedés, etnikai feszültség, erőszak, bűnözés... S a dolgos életet maga mögött tudó többség (sajnos jóindulattal sem lehet már közösségnek mondani) hallgat.

Ezért gondolom, hogy fel kéne hagyni végre az ellentmondásos múlt szép emlékké érlelésével, a szocialista kultusz ápolásával, mert önmagunkat emésztik föl ezek a tárgytalan energiák. Nem muszáj hőssé válnunk, elegendő, ha gyakoroljuk az egyetemes jogainkat. A politikai választásunkkal és a mindennapi döntéseinkkel is végre az élhetőbb jövőért illene tennünk. Egy olyan jövőért, amely visszamenőleg megteremtheti azt a múltat, amire mindannyian jó szívvel emlékezünk.

Gyötrelmes szép hagyományainkat.

 

Távol Komlótól

 

A rendszerváltozással gyakorlatilag lassú elsorvadásra ítélt szocialista bányaváros, Komló kistérségéhez több tucatnyi település tartozik. Sorsuk mindmáig összefonódik az egykoron munkát és reménységet adó bányavárossal. Sajátságosan, mert a hajdani bányamunkás a komlói középiskolákban taníttatja gyermekét, maga is beutazik a szakorvosi ellátásra, végigjárja az üzletsorokat, aztán köd előtte, köd utána. Nem érez semminemű közösséget a zaklatott életű, fojtó levegőjű várossal.

Hűtlenség lenne ez? Tartózkodás? Elhidegülés? Védekező reflex? Az elesettektől való ösztönös tartózkodás? Józan elhatárolódás?... Hiszen a falvak lakói is munkát meg távlatot vesztettek a bányafelszámolással! Képtelenség, hogy ne éreznék át az egykori csákánytársak sorsát! Mivé lett az oly szilárd bányászerkölcs? Szétfoszlott, akár a szocialista ábránd? A modernizáció áldozata lett, mint annyi érték? Vagy elpusztította a tárgytalanság, mert elsősorban munkaerkölcs volt, s csak utána emberi kötelék: lelkiismeret, összetartozás- és felelősségérzet?... Komlón, a szocialista időkben, minden bizonnyal.

Nem éltető erő többé a közösen elvégzett munka okozta megelégedés. Szocialista kultúráról, valós eszmeközösségről sosem beszélhettünk. Milyen vonzerőt jelenthet az a város, amely iskola-összevonásokkal, az egészségügyi- és kulturális intézmények leépítésével igyekszik úrrá lenni a bajokon? Mit lehet szeretni egy olyan városon, amely önmagát sem szereti?

Nyolc-tíz kilométer Komlótól meghatározó távolságban bizonyul. Míg a komlóiak nem akarnak és nem is tudnának visszanyúlni az ötvenes években elveszett hagyományaikhoz, a helyben bekebelezettekhez meg az otthonról hozottakhoz egyaránt, és lássuk be, értelmük sem igazán lenne, addig a környező falvakban mindig is érzékelhető volt a folytonosság.

S ellentétben a várossal, valójában egy súlyos történelmi törést és annak következményeit kell kiheverni a háború utáni időkből, vagyis az egyes ember által megélhető távlaton belül: az ötvenes évek politikai erőszaktételét. Amely a kommunista ideológiát igazolandó, az elkövetkező évtizedekben megtámadott majd minden egyéni és közösségi értéket.

Az értékmentést, túlélést illetően legalább annyi múlt a jó szerencsén, mint az egyéni és közösségi akaraton, ellenálláson. Feltétlenül a szerencse számlájára írandó, hogy ezek a falvak túlontúl kis helyek voltak ahhoz, hogy hatalomvágyó pártegyének telepedjenek rájuk, és a természetes belső kontrolljuk többségében megakadályozta azt is, hogy önmaguk közül kerüljön ki hasonló hatalmi bélpoklos. A pártállami akarat a falusi emberrel szemben, jobbára beérte az iskolai, munkahelyi agymosással. Ennyi eszmei terrort még úgy-ahogy ellensúlyozott a már említett folytonosság.

Az itteniek a szocializmus legsötétebb időszakaiban sem kényszerültek megválni a szülői háztól, az ősök taposta ösvényeken jártak, használati tárgyaik legföljebb elvástak a nemzedékről nemzedékre öröklődő cselekvések során, akaratukon kívül ki nem adták őket a kezükből. Disznót hizlaltak, szőlőt gondoztak, erdőt takarítottak. S eljártak templomba. A keresztelőtől a halotti beszédig figyelemmel kísérték egymás sorsát.

Míg a komlóiak fölött vörös csillagok fénylettek az éjszakában, párttitkárok, bizalmik és besúgók ügyelték minden léptüket, addig a falusi ember, ha elcsigázottan is, ám lélekben felszabadultan foghatott kapát, metszőollót délutánonként a kezébe. Ki merné azt állítani, hogy fölkapaszkodva a szőlődombra, a másnapi tervteljesítés miatt emésztette volna magát?

Komlón viszont, az embertelenségig rideg szocialista lakó- meg középületek szorításában, szervezetten folyt az élet: a háromszakos munkarend valósággal óráról órára fogva tartotta az embert. Ahogy szinte az egész életre elkötelezte, gúzsba kötötte a lakásért aláírt, húsz esztendőre szóló munkaszerződés. Ennyi földalatti munka, ha nem teszi is teljesen tönkre, kétszer is meggondol bármiféle változást a jövőjét illetően, aztán engedelmesen kivárja a nyugdíjazását. A fegyelmezettség és engedelmesség valóban tulajdonsággá érlelődött a bányászokban az idők során. Erre intette őket a sarkos építészet, a munkahelyi pártoktatás, a középületek folyosóin kiaggatott szocreál freskók meg a köztéri szobrok. A bányaépületek homlokzatán virító vörös csillagok, a kötelező kommunista szombatok, a május elsejei felvonulások, amikor léptük alatt dübörgött a Lenin tér kövezete.

Komló lakosságának döntő hányada szűk lakótelepi lakásokba kényszerült, amely nem csupán a mozgásteret szűkítette le durván, ám a generációk együttélésére is alkalmatlannak bizonyult. Legalábbis vesződségesnek. Falun, minden más megpróbáltatás ellenére, békességben megöregedhetett az ember, s a háztáji munkákban, amíg csak mozogni tudott, hasznavehetőnek bizonyult. A városi agg pedig fölöslegessé vált. Távol a szülőföldjétől, idegen szokások szerint tengetve a napokat, folyvást alkalmazkodva várta a halált.

Falun az ilyen egyszerű cselekvések is a lassú gyarapodást, az élet teljesebbé tételét szolgálták. Közösséget érleltek és éltettek. A komlói dombokon elszaporodó kiskertek szükségmegoldásnak látszottak a fából meg kátránypapírból összetákolt szerszámos bódékkal, majd alig egy évtizeddel később, a takaros téglavityillókkal, már egyértelmű szökési szándékként értékelhettük. A kétkezi ember visszavágyik a hagyományos létformához, s előbb-utóbb megteremti, legalább az illúzióját. Elszorul a szívünk a bánya meddőhányójára néző vagy éppen a távvezetékek alá szorult konyhakertek, hétvégi házak láttán.

Olyan közegben, hogy visszatérjünk a századderékra, ahol a rokonság, szomszédság összefogás által építkezik, együtt jár kukoricát törni és szüretelni, nehezen elképzelhető a kialakult szokás- és értékrend ideológiai alapú újjászervezése. Beszédes példája ennek, hogy az 56-os forradalmat követő megtorlások a falvakban jóval enyhébbnek bizonyultak. Magyaregregyen például a legsúlyosabb ítélet egy-egy év internálás volt, míg más fiatal, dokumentált visszaemlékezések alapján, azért maradt büntetlen, mert az apja megfenyegette a helybéli párttitkárt. Az érveit könnyen elképzelhetjük. De miért is várnánk mást egy olyan falutól, amely megvédte sváb részét a kitelepítéstől, majd az alakuló államszocializmus hajnalán önerőből kegytemplomot épített? S hogy nem hirtelen felbuzdulásokról vagy egyedi példákról van szó: ugyanez a közösség épített negyed századdal korábban strandot, ahol a mai napig javadalmazás nélkül látja el feladatát a mindenkori képviselő-testület.

Sorolhatnánk az egy-egy kistelepülés észjárására és vérmérsékletére oly jellemző, hálás példák sokaságát Szászvártól Kárászon át Hosszúhetényig. 2004 első nagy polgári engedetlenségi megmozdulását éppen a hetényiek vívták meg a Zengő védelmében a NATO-radarok telepítése ellenében, s arattak történelminek számító - részgyőzelmet.

 

Mindez korántsem jelenti azt, hogy a falvak sértetlenül átvészelték volna a szocialista, majd a rendszerváltozás utáni időszakot. A kisközösség-ellenes pártpolitika a hetvenes évekre teljesen elsorvasztotta a belső Mecsek havas teleken szinte megközelíthetetlen sváb aprófalvait: Óbányát, Kisújbányát és Püspökszentlászlót. Közösségük szétszóródott, kézműves kultúrájuk vegetál, haldoklik. Az ország, túlzás nélkül egyik ékességének számító Püspökszentlászló rejtettségét mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy ‘53 őszén itt raboskodott Mindszenty József bíboros, hercegprímás a pécsi püspökség vadászkastélyában. Ugyanitt tengették életüket a felszámolt karmelita rend nővérei egészen a kilencvenes évekig, közel fél évszázadon keresztül.

Nagy árat fizettek a viszonylagos belső békéjükért a forgalmasabb útvonalak mentén sorakozó falvak is, mert ami az élhető örökkévalót jelenti az idősebb nemzedékeknek, az önmagában még távlattalanság a fiatalok számára. A kisipar, a kézműipar, valamint a háztáji gazdaságok fokozatos háttérbe szorításával jelentősen csökkent a helyi boldogulás lehetősége. A kilencvenes években bekövetkező nagy társadalmi-gazdasági változás tovább nyirbálta az önálló életkezdés esélyét. A koros bányászok hiába élték meg szabadulásként, a bányafelszámolás generációkon átívelő munkalehetőségtől fosztotta meg fiaikat, lányaikat. Mert nem szabad megfeledkezni a bányaüzemek holdudvaráról sem: kovácsok, lakatosok és forgácsolók, kőművesek, anyagmozgatók, hegesztők és szerelők sokasága lelt munkára a műhelyekben. Konyha, mosoda, varroda szolgált egy-egy aknát, s ugye bővében voltunk az irodistáknak, adminisztrátoroknak, hogy a szakszervezeti és pártbizalmik siserehadáról ne is beszéljünk.

A hirtelen változás, kivált, hogy az ilyen szintű társadalmi méretű feszültségek kezelésében gyakorlatlan államvezetés valójában hasonlóan tanácstalannak bizonyult, akár a munkájától megfosztott egyén, majdhogynem megbénította a kistérség életét. Akadt olyan időszak, amikor Komló egyes lakótelepein az országos átlag töredékéért lehetett lakáshoz jutni. Így volt ez a falusi porták esetében is. Menekült, aki tudott. A gyengék és önállótlanok hamar elbuktak, felszínre kerültek, elhatalmasodtak a belső feszültségek. A polgárosodó családok is felélték tartalékaikat. Ahogy az ország jelentős részén, itt is lemondtak az emberek a kulturális javakról, nyaralásról, hogy legalább a szabadság látszatát fenntarthassák a személykocsi formájában. Nem volt többé szégyen bálás boltból öltözködni. Rákényszerültek, hogy távlatok helyett ismételten csak napokban, hetekben gondolkodjanak.

Meredt szemmel a tévén, ingerülten várták a csodát.

 

A kistérségi központ, Komló, gyakorlatilag a bányásznyugdíjakból él - alvó város. A szolgáltatóipar, a kereskedelem és vendéglátóipar kevés munkahelyet kínál, azt is gyenge kondíciókkal. A megyeszékhely, Pécs szintén nem dúskál a lehetőségekben, inkább képzési, továbbtanulási szempontból érdemel említést. Vagyis: a fiatalok elvándorolnak, a lakosság pedig tovább öregszik.

Hosszútávon leginkább a hegyvidéki táj szépsége látszik diadalmaskodni.

Különösen igaz ez a Kelet-Mecsek Tájvédelmi Körzetre, melynek települései, egyre markánsabban, üdülőfalu-jelleget öltenek. Óbánya, Kisújbánya és Püspökszentlászló, győzedelmeskedve az egypárti akaraton, már a nyolcvanas években, új tulajdonosokkal, új életet kezdett. Ma a környék kedvelt nyaraló- és kirándulóhelyei.

Ugyanez mondható el Magyaregregyről, hogy az említett példáknál maradjunk: a középkori lovagvárat és a patakvizes strandot a Máré csárdával ezrek és ezrek keresik föl. A völgy egész nyáron gyerektáboroktól hangos. A faluban panzió, vendéglő és a kuglófjáról, cukrászsüteményeiről nevezetes presszó marasztalja az idelátogatókat, tájház és más kiállítások, valamint közel tucatnyi összkomfortos vendégház. A szomszédos, alig négyszáz lelkes Kárásszal közösen, Márévári napok elnevezéssel rendez nyári mulatságot. Kárászon Turinform iroda is működik, a Pajta Színház évről évre új műsorral várja az érdeklődőket. Zárójelben érdemes megjegyezni: ezek a települések összközművesek lettek az ezredfordulóra, ide értve a csillagpontos kábeltévé-rendszert is.

Ezt az igyekezetet és külcsínyt igazolja, hogy egyre-másra jelennek meg a külföldi, jobbára holland és német ingatlanvásárlók, rendre a patinás parasztházakat, a népi romantikát részesítve előnyben.

Itt tartunk 2004-ben; Komló ipari parkjai üresek, a szocialista közelmúlt szmogként telepedik a városra, ott kísért a vert mozdulatokban és átkokban: a látogatók és befektetők elmaradnak. A környező falvak, visszatalálva a hagyományokhoz, eszmélkednek és öntudatosodnak. Szépítkeznek, akár az eladósorba került lány. Reménykednek, hogy végre Komló is felocsúdik, hátha együtt, a fiataljaik számára is élettér tudnak maradni.

Sorsuk, így vagy úgy, továbbra is összefonódik a fejük fölé növesztett mostohatestvérrel.

Vissza a tetejére