Gyöngyösi András

2003/3 - Zene2003/2 - Szép Ernő emlékkönyvébe2001/1 - Bizonyos dolgok hasznáról2000/4 - Hommage á Apollinaire, Reggeli józan tántorgás

Bizonyos dolgok hasznáról

„Ez a huszonkét ember meg csak egymással törődik, nem szólnak egy szót se, csak rúgkapálnak. Nem tudok szabadulni ettől a gondolattól. A bíró fütyül, és mintha rám fütyülne és az egész irodalomra.„
Karinthy Frigyes

Van-e valami haszna a focinak? Hogy játék, hogy szeretem vagy nem szeretem, fontos, de most más haszonra gondolok. (Persze a fottball - angolosan -: big business.) Apám életét az mentette meg, hogy jól futballozott. (Jól focizni eleve tudni illik. Tanulni ezt fölösleges.)

Talán ezért szerettem annyira focizni. Gyerekkorom a zongora, amit nem szerettem, és a foci között, amit imádtam, telt el. A zongora- és szolfézsórák után rohantam a piactérre, a grundra, a faluszélre játszani a gyülevész sereggel, vagy a füves nagyutcán fejeltünk. A serdülő akácok törzsei jó kapufélfáknak bizonyultak. Legtöbbször azonban zongoráznom kellett, míg társaim a téren fociztak. (Leginkább gumilabdával játszottunk, de néha bőrlabdára is szert tett valamelyikük.) A leckéket gyorsan összecsaptam a térdemen a Híradó alatt, s néztük apámmal a meccset szerdán, szombaton, vasárnap. Unalmas volt nézni.

Vajon ér annyit a zongoratudás, mint a gólszerző képesség? Apám gólokat rúgott a szomszédos fogolytábor csapatának, s ez tetszett az amerikai tiszteknek 1945-ben, valahol a szétzúzott Németországban. Mit tudhattak azok a fiatal amerikaiak az európai futballról? Értették a szabályait? Mindegy. Tetszett nekik a heves játék az immár veszélytelen zónában. A nácik kapituláltak, ők várták a hazatérést. Chesterfielddel, csokoládéval, kenyérrel jutalmazták a hónapok óta éhező magyar játékosokat. Apám több fogolytársát is degeszre tömött futballista-hátizsákjából táplálta az utolsó napokig.

Mit tudtam volna játszani én, ami életet ment? Zongora nélkül. S ha lett volna hangszer, olyan, amilyen, s a fejjel se lett volna baj a fejből való játékhoz, akkor is, mit játszhattam volna? Az amerikaiaknak Gershwin is túl komoly. Talán a Jingle Bell-t, esetleg Cole Poertert? Az oroszoknak pedig a Fekete szemeket, Gagalinkát, esetleg egy Liszt-rapszódiát? (Zenei nagyhatalom, zongorista nép, bár eddig egyetlen valamirevaló hangszert sem tudtak legyártani.) Szegény Cziffra György az ő féktelen tudásával is csak részegen tudta elviselni a kaszárnyabeli koncert sokkját az orosz tisztek előtt 1945-ben, s belebukott. Mit játszottam volna az amerikai, orosz, fasiszta, ÁVO-s tiszteknek? Az Allegro Barbarot csak nem, akkor már inkább szembeköpni őket, az körülbelül ugyanannyit jelent. Vagy a Marseillaise-t? Az ilyesmi csak moziban hat jól, mondjuk a Casablancában, ahol a Vidor László nevű forradalmár énekli egy fekete zongorista kíséretében. Olyan szlávos, fénylő arca volt, mint Schönhertz Zoltánnak, akiről pár évtizede egyetemi kollégiumot neveztek el Budán, s amiben néhány évet eltöltöttem. Talán valami kis Schubert-impromptut, ha ki tudtam volna pötyögtetni remegő ujjakkal, jeges kezekkel, üres gyomorral.

A foci más. Ott nincs egyedül a játékos. Ott összjátékról van szó. És összhalálról a harmadik félidőben. (Együtt kellett a szülőknek kifizetni az összetört ablaküvegek árát.)

Később velem is focizott az apám, talán kétszer leállt kezelni a labdát. Nem tőle tanultam hát, inkább az idősebb fiúktól, barátoktól. De labdát mindig vett. Fényképeken láttam őt futballozni a helyi csapatban, s háború előtt a SZEAC-ban. Szegeden járt egyetemre, s diploma előtt került ki a nyugati frontra 1944 végén. Egyetlen lövés nélkül megúszta a háborút, úgy került fogságba Heilbronn közelében. Onnan jött haza 1946 elején épségben, a focinak s szerencséjének köszönhetően. Így érkezhettem meg jó tíz évvel később.

A Fradinak szurkoltunk, nem tudom, miért, hiszen apám Angyalföldön, Vasas-földön diákoskodott, onnan járt a Markó-reálba (lásd: Tanár úr, kérem). Meccsre sosem vitt magával. Pedig vihetett volna, akár a Népstadionba. Talán voltak ilyen tervei, de máshogy alakult. Vagy ki tudja. Néha rokonoknál nyaraltam a Stadka mellett, s egész napokon át lábtengóztunk az utcában a többi fiúval, ha nem jött épp a locsoló-, a szemeteskocsi, az utcaseprő, a jeges vagy a szódás.

Bejártunk a Stadion-kertbe is, bámultam az atléták lenyűgöző szobrait (bámulatos, mennyire hasonlít az ógörög és szocreál); nem csoda, hogy a lányok annyit sikongattak a bokrok mögött sötétedés után. Talán emiatt is, később bekerítették a stadiont, bemászni alig mertünk. Mikor meccs volt s a magyarok gólt rúgtak, előbb hallottuk a morajlást az utcában, mint Szepesi őrjöngését a rádióban, vagy a tévékommentátor száraz „gól” kiáltását. Morajlást írtam, pedig semmihez sem hasonlítható hatvan-nyolcvanezer ember ordítása a stadionban, ha kívülről halljuk. Jó volt kívül lenni, s nem részelni a lökdösődésben, a kardlapozó lovas rendőrök rohamában! Inkább rúgni a gumilabdát az aszfalton!

Mi a haszna a focinak? S mi a zongorázásnak? Nem mehettem az iskola által szervezett ifjúsági mozielőadásokra, mert Bachot, Bartókot kellett játszanom a kultúrotthonban tanárnőm mellett, miközben társaim Jean Marais, Alain Delon, Jean-Paul Belmondo kalandjain csüggtek, az ügyesebbek pedig valamelyik lány kezét szorongatták.

Mehetnék már bármikor moziba, mégis, többnyire a zongora előtt ülök.

Ja. Húsz éve nem olvastam jobbat Spiró György Apámmal a meccsen című novellájánál.

Vissza a tetejére