reggeli szomorúság

fényujjaim között átrepülnek a fák
levelet hagynak hátra és szállnak is tovább
talpamat bogarak bokrok érintik simogatják
csúzlikat gyártanak a szigorú iskolák

a barlangok kinyílnak kozmoszra tör a zug
fehér ingekben állnak a szomorú katonák
sírva szaval igazat a mindig is hazug
egyetlen árva kezdet: a nincs hova tovább

búcsúvers

én nem tudom mi van velem de jó nagyon
vagy nem tudom ki rafináltan néma
üres az ég a valami súlya nyom
a semmibe gyalogolni könnyű séta
egy sima kocka legszebb gondolatom
igaz az oldalain eleven képek
mosolyos gyerekek a tengerpartokon
jázminillata van a nyurga szélnek
dombok közt szeretkező fák tövében
szalagot masniz fiú hajába lány
megálmodtam a tegnapomat éjjel
nem volt benne semmi bizony talán

mély panasz

vékony combú alapból vagy vágyból ösztönömre
vastag combú örömből tekintettel ölelne
keresne hagyna üzenetet hogy mikor merre jár vár
feltételes mód úristen betoppant mint a járvány
hallgatni füllel észre a szívtől ködös úton
fellélegezni kéne s én folyton magamba fojtom
mert nincsen bűn csak megdönthetetlen bizonyíték
mi lenne hogyha egyszer hazudni tudva írnék
mi lenne hogyha egyszer vakon akár a küklopsz
sötétben tapogatva eljuthatnék az úthoz
célhoz? ugyan! ha lenne még úgyse lenne fontos
a fájdalomtól úgyis elvérzem szúr a csontos
miért is ne lehetne közös lakás bankszámla
miért ne matricázna ujjal csókot a számra
öregség csúfság hajlam miért ne lenne vonzó
csak állok itt a legszebb régi apolló-torzó

Hűségből

Azt persze láttam, hogy anyám hazudik. De mivel előttem nem titkolta, szent tevékenységnek gondoltam. Eleinte azt hittem, hogy csak azoknak hazudik, akiktől pénzt kér, és azzal a szigorú céllal, hogy legyen ételre pénzünk. De szégyenem legyőzése után észre kellett vennem, hogy jóval nagyobb, célon túli, embertelen hazugságokba is bele-belemegy. És nem élvezetből. Fáradt figyelemmel szőtte a kitalált célokat, indokokat. Automatizmust kerestem, nem találtam. Soha nem sikerült kiderítenem, mit, miért lódított. De azt látnom kellett, hogy hazugságai nyugtató jellegűek. Azoknak, akik merték elhinni. De nem mindig hitték el. Nem azért, mert nem lettek volna hihetőek – egyszerű sejtés, gyanú miatt. Olyankor anyám őszintén felháborodott, kikérte magának, és komolyan elkedvtelenedett. Volt, hogy sírt. Teremtés volt-e ez vagy rombolás, nem tudom ma sem eldönteni. Figyelni, nyomozni kezdtem, vajon nekem hazudik-e. Hazudott. Olykor céltalanul. Tisztelni, csodálni kezdtem. Kisgyerekként ugyan még nem tudtam megfogalmazni, hogy mindez akár művészet is lehet, de éreztem, hogy benne van a senkinek megfelelés, a titokzatosan magányos, nagy energiákat igénylő munkák izzadása. Anyám nem volt hazug ember. Meg nem értett beszélő volt ő. Költő. Talán ezért kezdtem el én is vonzódni a költészethez. Hűségből. A legjobb versek szégyenletes hazugságok. Félrebeszélések. Mesék. Ritmusuk ismeretlen, céljuk ködös vagy nem létező. Máig sem értem az egészet.