Körforgás
Nekem két év után már mindegy. Talán tízszer ennyi idő is eltelt, hogy nem találkoztunk. Nehezen találtam meg a házukat, átépítették a várost. Nem tudtam és nem értettem, miért éppen ebbe a városba költöztek vissza. Az udvaruk nagy és szokatlanul rendezett, újra volt pár szilvafájuk, gyerekkorunkban, Csernelyben harminc is talán. Használhatatlan, szúrós fák, azokra nem lehetett felmászni, a gyümölcsük is túl viaszos.
Három-négy család lakhatott az udvarban, csak a kutyák és macskák miatt gondoltam, annyian voltak, egyik sem zavartatta magát, észre se vettek. Rögtön a kapunál az egyik unokatestvérem vagy annak a fia egy tükörfényes BMW-t szerelt. Felismert, az anyjáért kiáltott. Idősebb nővérem lépett ki szinte azonnal az egyik ajtón. Csak húgom nincs.
– Miért nem szóltál, hogy jössz?
– Szóltam. Valakinek.
Bementünk a konyhába. Sokfajta étel illata kavargott a levegőben.
– Mindjárt kész a húsleves, jó sűrű.
Még fél kilenc se volt.
– Sietnünk kell, a vonat fél óra múlva indul.
– Megvetted már a jegyet? A Robika kocsija nem jó, több a baj vele, mint a haszon.
Haszon?
– Újnak néz ki.
– Csak a karosszéria miatt. Az a szakmája.
– A többiek?
Nem tudtam, kikre kérdezek, nem ismertem a családom. De lassan megjelentek a többiek. Kérdezték, miért jöttem, apu miatt, válaszoltam, a szobában van, sok szoba volt.
A legkisebb gyerek a rengeteg közül, talán lány, még a szájában cumi, elindult, hogy mutassa, merre kell mennem. Apámnak hamar elege lett a nagy családból, elnémult. Csak a gyerekekkel beszélt, velük is titkosan, mindig sejtelmes, ijesztő rejtélyeket mesélt, csak reméltem, ahogy az ijedt tekintetű kislány szemébe néztem, hogy öregségére megszelídült.
Édességeket, sok tábla csokit hoztam magammal, a kislány gyenge karjaiba pakoltam a válltáskámból, majd ő szétosztja. A földre ejtette mindet, a többi gyerek a halom köré guggolt.
Leültem apuval szemben. Nem szokott köszönni, én se köszöntem.
– Kérted, hogy…
Tudja ő, mit kért. Be se fejeztem. Körbenéztem. Ez lehet a legkisebb szoba. Apunak mindig a legkisebb szoba kellett. Üvegek sehol. Vagy szégyellte, hogy ivott, vagy kitakarítottak utána. Egyiknek se örültem. Nem szerette a fényképeket, mégis tele volt a szoba velük. Igaz, mindegyiken gyerekek, egyiket sem ismertem. Némelyiken rajta volt ő is, hátul, félig, véletlenül. Mi, a gyerekei, sehol.
– Mennünk kell.
Ahogy érte nyúltam, s megfogtam, majdnem kicsúszott a kezem közül, de furcsa módon nyugodt maradtam, erősebben szorítottam.
Hamar megjött a taxi, tettetett nyugalommal szóltam ki nővéremnek, hogy ne aggódjon, nem lesz semmi baj. Néhányan sírtak. Haragudtam rájuk, és szégyelltem a haragom. Még időben értünk az állomásra, jegyünk persze még nem volt. A pultnál egy jegyet kértem, de rögtön megkérdeztem a pénztárost, hogy apámnak is kell-e? Ránézett, nem kell. Hosszú út lesz, de szerencsére nem kell átszállni, majd Egerben busz, az majdnem a temetőig visz.
Anyám már tíz éve halott. Kereken tíz éve. Vagy mikor is halt meg? Csak a vonaton gondolkodtam el, hogy ezt direkt intéztem így, vagy tényleg a dolgaim alakították, amelyekről mindenki azt hitte, hogy olyan halaszthatatlanok. Író, költő – olyan hazugságnak tűnt a testvéreim szemében, amit ugyan minden gádzsó elhisz, de tudjuk mi azt, hogy ez alibi. Alibi? Alibi. Csak azt nem tudtam még egyelőre – akkor és azóta se –, hogy mire.
Untam az utat. Tizenhat éves koromig nagyon sokszor jártuk meg apámmal. Akkoriban még kényelmetlen, egybenyitott vagonok vitték az izgatott utasokat; a nyugati határvidék tiltott, gyanús – bőrkabátos rendőrök vizslatták az embereket. Apám nem törődött velük, hangosan beszélt mindig, de akkoriban kedvessége még áthallatszódott a dörgedelmein. Fél óra se telt bele, körbeálltak minket, és vitatkoztak apámmal, vagy kérdezgették, hogy ha ő szobafestő, miért utazik ilyen drága öltönyben, és ha megteheti, hogy ilyen drága öltönye van, miért nem az első osztályon utazik. Apám erre nem válaszolt, de én tudtam a választ, ott nem lenne közönsége, ott viselkedni kell. Ő meg munkásemberekhez volt szokva.
Ezen az úton se bőrkabátos spiclik, se izgatott nénik és bácsik, többnyire egyetemista fiatalok ültek némán, olvasgattak vagy a telefonjukat nyomogatták. Szerettem apámban, hogy nem tudott hozzászokni a mobiltelefonokhoz. Csak személyesen lehetett találkozni vele.
– Neked meg ez a szakmád.
– Nekem az – egyeztem bele.
– Hova kell ebbe beszélni?
– Mindegy, érzékeny a mikrofon.
Távol tartotta magától, mintha látnia kéne, mibe beszél.
– Ibolya, jól vagy?
– Apu, anyu altatásban van. Az orvossal beszélsz.
Egerben azért elüldögéltünk a restiben. Két-három kispálinka. Kellett. Tényleg kellett. A mobiltelefonom végig csörgött. Rezgett. A kabátzsebemben. Szerettem én is csendes lenni, de apám közelében ez nagyon furcsa dolog volt. Az ő anyja is úgy halt meg, hogy hangja már nem volt húsz-harminc éve. Mondott ugyan valamit néha, de senki nem értette. Aztán elütötte egy teherautó a tanácsháza előtt, átment rajta. Csontja se tört, de bevitték a biztonság kedvéért az ózdi kórházba, ahol megműtötték a hangszálain a daganatot, rák volt, meghalt.
Anyu a temető szélén temetődött el. Ha nem burjánzik el mellette a bokor, onnan rálátás lehetett volna az egész falura. Így is majdnem, csak az a ház, az az udvar nem látszódott, ahol gyakran ült, és ahogy nézte a templomot, a temetőhegyet, önkéntelenül is kimondta, ott fogok én pihenni.
– Azt mondtad, félsz a földtől.
– Csináljatok olyan sírt, hogy ne nyomjon agyon a föld.
Olyat csináltunk, de beomlott.
Lassan lépdeltem apámmal. Sokkal lassabban, mint ahogy szerettem volna. Izzadtam, pedig nem volt meleg. Szégyelltem anyám sírját, nem látogattam őt sem. Aki meghalt, meghalt. Nem törődtem vele. A szombathelyi kórházba se mentem be. Nem élte túl a műtétet, mit nézzek rajta? Aztán valahogy mégis túlélte. Akkor meglátogattam, de nehezeket kérdezett, nehezen, harmadnyi tüdővel.
– Eszel rendesen?
– Apád nem bánt?
– Van pénzetek?
– Jársz iskolába?
Nagyot sóhajtottam. Apu ilyeneket sose kérdezett.
– Itt vagyunk.
A sír mellett. Lihegtem volna, de uralkodtam a légszomjamon.
Kellemes, jó irányú szél fújt. A földre ejtettem az urnát, és rászórtam anyu sírjára apu hamvait. Ahogy kérte.
Vissza a tetejére