Alany és tárgy nemcsak a nyelvtankönyvek szókészletében honosak, hanem - olykor metaforának álcázva - a költészetben is sajátos modell-szerephez jutnak. A gondolkodás logikáját képletszerűen megidéző grammatikai szerkezetek a filozófiai igényű lírai művek alkotói számára a szubjektum és az őt körülvevő világ, jelképes megtestesítői, s a poétikában nyelvi szemlélet alapján különböztethető meg egymástól az alanyi és a tárgyi költészetet. A legbensőbb érzéseiket, gondolataikat kifejező alanyi költők műveiben természetesen ugyanúgy megjelenik a külvilág, mint a lírikus énjét közvetve tükröző tárgyias költészetben, ám az ontológiai alapkérdéseken meditáló, nagy formátumú művészek képesek összeegyeztetni a kétféle nézőpontot, s egyedi élményeiket egyetemes érvényű tapasztalatként fogalmazzák meg.

Tárgyai mögé rejtőző „objektív” költőként „a mindenséget” vágyta „versbe venni” a Nyugat első nemzedékének Ady mellett a másik legnagyobb lírikusa: Babits Mihály. A lét titkait és a világ működését szenvedélyes kíváncsisággal faggató poeta doctus - akinek közvetett személyességét alkati gátlások motiválták - A lírikus epilógja című híres szonettjében grammatikai műszavakkal érzékeltette paradox költői attitűdjét:

Én maradok: magam számára börtön,

Mert én vagyok az alany és a tárgy,

Jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Névjegyemre című költeményében azonban az alany és a tárgy egybeesése révén fölidézhető titokzatos világnak, az öntörvényű személyiség belső univerzumának határtalan gazdagságát is fölvillantotta:

„...e rövid név, értelme tárva,

tudjátok, mégis, mit jelent?

Egész világot, önkörében

Mely zártan, szuverén kereng.

S nem kisebb, mint a ti világtok,

Mely földből s csillagokból áll:

Két vége van minden világnak,

A születés meg a halál.

Nem kisebb, semmit, sőt az ég s föld

között valókkal még nagyobb;

s mindenképp más a tieteknél:

én nektek idegen vagyok.

S világom tág, de idegennek

belé a bemenet tilos:

Jaj, mért egy örök idegennek

Jelzé nevét e papiros?”

A Babits Mihálynál huszonkét évvel fiatalabb - és a Nyugat vezérköltőjének a líra halálát jövendölő, rezignált, múltba révedő attitűdje ellen átmenetileg lázadozó - József Attila ugyancsak az anyanyelv kristálytiszta logikájától ihletetten írta eszmélkedő és eszméltető verseit. Ellentétben azonban az antik mintákhoz igazodó Babitscsal - aki nem tudott, s talán nem is nagyon akart szabadulni a holt (mű)tárgyak és a klasszikus kultúra örök igazságokkal kecsegtető, testére szabott „börtönéből” -, az ifjú József Attila lefegyverző nyíltsággal tárta ki önmagát a világnak verseiben, alanyiságát mintegy tárggyá transzformálva. Önmagát mutatatta föl versként: „én, József Attila, itt vagyok” - hogy aztán a külső világban elvegyülve, mások tükrében vehesse szemügyre egyedi formát öltött, objektíven megítélhető-megcsodálható és követendő mintának is szánt - szubjektumát. (Ugyanez a nyelvi formula - „én, Babits Mihály, itt vagyok!” - elképzelhetetlen az egyéniség fitogtatásától irtózó, objektív költőnél.)

Ismeretes, hogy az anyanyelvével érzéki kapcsolatot ápoló József Attila milyen nagy becsben tartotta a szelleme megtestesülésének tekintett kéziratait, versesköteteit, s mennyire ügyelt esztétikus nyomdai kivitelükre, kifogástalan külső megjelenésükre. A materializálódott szellem, a kézbe fogható tárgyként valóságdarabbá vált vers tárggyá válva is az alany akaratának engedelmeskedett. Szemléletesen példázza az ifjú költő önnön akaratát versei révén érvényesítő inkarnáció-hitét a Gyöngysor című korai verse:

„Szonett, te drágakő, te antik

gyöngysor, Reá akasztlak ím,

hűsen pihenj le vállaink,

de fujtsd nyakát, ha dús brigantik

orzó szavára hangja hallik

s nagy átkot mondj, ha bántja kín,

őrködj okosan álmain

s tüzelj, ha könnyű könnye zajlik.

De meg ne mondd, hogy érte sírok,

- szavadnak akkor úgyse hisz, -

- hogy verseket csak néki írok

s utam az őrülésbe visz.

Csak éjfelen, ha fénye csillog,

Csókold haját helyettem is.”

József Attila alanyiságával átitatott tárgyias lírájának ihletője a később filozófiai kategóriájává emelt „világhiány” volt. Ezt a negatív „tárgyat” kívánta költőként valóságos létezővé varázsolni, avatott szómágusként, a semmiből külön világot teremtő nyelv segítségével. Személyes hiánylistája tételeit gyakran használta költészete és alakuló identitása építőkockáiként, 1931-ben pedig egész elméletet dolgozott ki Irodalom és szocializmus című tanulmányában a költészet világhelyettesítő funkciójának szemléltetésére, mely szerint „a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek”. A költészet mint „a nemzet lelkében ható névvarázs” és „a nemzet: közös ihlet” elméletalkotója tehát a kollektív alanyra és tárgyra is kiterjesztette költészetbölcseleti elmélete érvényét. Ő pedig mint a múlt, a jelen és a jövő között közvetítő, öntudatos médium, „lelkes; forró igelavinákkal” formálta önmaga képére a közös holnapot.

József Attila és Babits Mihály univerzális igényeiben hasonló, alkati okok miatt mégis merőben másfajta költői attitűdjét a képes beszéd nyelvén úgy különböztethetjük meg egymástól, mintha működő tűzhányóval vagy palackját szétfeszítő szellemmel hasonlítanánk össze egy tengermélyi gyöngytermő kagylót. Babits rendkívül érzékeny, szemérmes, rejtőzködő lénye idegenkedett a nyílt kitárulkozástól - ezért nemegyszer a lelkiállapotát visszatükröző tárgyakat hívta segítségül, hogy magáról beszélhessen. Sunt lacrimae rerum - tudósított részvéttel az önnön metaforájává avatott, néma mikrovilág titkos kedélyrezdüléseiről:

„Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,

hogy sírnak a szobámban nesztelen;

sötétedő, sejtelmes alkonyokkor

bús lelküket kitárják meztelen.

Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:

ki járna a sötétben eleven?

De én, szobáknak baglya, nézem őket,

örülve, hogy van, aki sír velem. (...)

Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,

Szegekre fölfeszített vértanuk,

S mint este egyedül maradt cselédek,

Sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.”

A merevségig zárkózott, álarcokat öltő, s csak a maszkok takarásában feltárulkozó Babitscsal szemben az ifjú József Attila transzcendens áhítattal olvadt bele az élet örök körforgásának törvényét tudatosító Isten-tárgyba: a teremtésbe. Maradandó nyomot akart hagyni maga után, akárcsak Babits - és mint mindenki, aki Karinthy szállóigévé vált megfogalmazása szerint szükségét érzi, hogy elmondja mindenkinek, amit nem mondhat el senkinek -, és mint a jövő talajába elvetett mag, kifejlődvén, felismerhető módon kívánta formálni-alakítani utódai életét. Világgá válási vágyát szokatlan, intenzív testi-lelki azonosulásra utaló képekkel fejezte ki:

„Szép szívem óriás, piros virág,

Bimbója hat földrészre nyíl, ma hát

Szijja mohón boldog-boldogtalan

Világlengető szeretet-illatát.”

(A legutolsó harcos)

„Én az istenem úgy szeretem,

Hogy a szívemet földbe vetem,

Megérik, akkor learatom,

Fölösét pedig másnak adom.”

(Isten)

Olykor szélsőséges lehetőségek között válogatott az isteni teremtést utánzó, költői mindenhatóság érzése tudatában. A saját halálával is mások esztétikai élményét szolgáló lírikus a világ sírjára szánt virág képében jelent meg a Kertész leszek verszáró soraiban, míg a Tiszta szívvel végén - síron túli bosszúját metaforizálva - „halált hozó fű terem” az „áldott földdel” elfödött poéta „gyönyörűszép” szívén. Istennel és a teremtményeivel szembeni ambivalenciája később is föl-föltámadt, de alapvetően világjobbító szándékok vezérelték. „Alanyisága tárgyiasításával” végül is nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy saját léptékéhez igazítsa az emberi otthonosságérzés szempontjából aránytalan méretű és idegenségérzetet keltő valóságot. Az emberszabású jövőt önnönmagából építő költő ilyenformán maga vált a „mindenség” mértékegységévé.

A Kozmosz éneke című szonettkoszorú tizenhét esztendős költője már úgy tudott „versének hőse lenni”, hogy alanyként (virtuóz szómágusként) a magából kivetített tárgynak (a kozmikus látomásnak) is részese maradt: „Külön világot alkotok magam, (...) Dübörgő gépváros zugó agyam” - ugyanakkor távolságtartóan tudta szemlélni verbális teremtményét: „Idegen, messzi bolygó minden ember, / Kinek csak vágya, álma, gondja van.” S hiába volt e virtuális világ teremtője egyidejűleg „az alany és a tárgy”, tovább tudott jutni önmagánál, hiszen mások számára is nyitottá, bebarangolhatóvá tette vágyaiból-álmaiból-látomásaiból felépített szubjektív univerzumát.

József Attila különös-képlékeny világba olvadási, egyszersmind karakteres önfelmutatási vágyát 1924 karácsonyán sajátos ars poeticaként is értelmezhető önvallomásban fogalmazta meg a költő a Nem én kiáltok című verseskötete utószavában:

„Alleluja,

végre elindul ez a könyv. Végre megszabadulok tőle. Végre nem bennem lesz, hanem messze, messze tőlem, kinn a világban. Idegen lesz és csinálhatom a mást, az igazabbat. Megölöm ezt a kisértetet. Mit akar?

Most, hogy kidobom magamból ezeket az irásokat, követelő, üres tér marad bennem uj, szebb, szeretőbb csillagzatok után. Hegyre kell menjen az, aki a világokat termő fáról szakítani akar. S én érzem, hogy hegy nő alattam, de bizonyos is, hogy hegy nő az alatt, aki kidobálja magából a nehéz, megkövesült sírásokat és azt mondja:

Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett alakja lebeg a szívek fölött. Kell, hogy reárakjam húsomat és beleágyazzam csontjaimat. Hogy ez nem „művészet”? Hát akkor fütyülök a „müvészetre”, én többet akarok, én azt akarom, ami kell.

Érik a fény, a Metaars.”

A művészetfeletti művészet hitvallójának dinamikus lendületű szövegében feltűnő Zarathustra-párhuzamok - mindenekelőtt a „hegyre kell menni” parancsának motívuma - ismét Babits Mihályt idézi emlékezetünkbe, aki egyetemista korában Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel együtt lelkesen bálványozta Nietzschét. Babits később életmódját is a hegyi magányba vonuló próféta példáját követve alakította: kis házat vásárolt az esztergomi Előhegyen, ahol rendszeresen vendégül látta barátait, pályatársait. A kortársai fölé magasodó, minőségi és erkölcsi mércét kínáló Babitshoz metaforikus értelemben is illett a magaslati életforma - ezért oly találó Nemes Nagy Ágnes róla írt esszékötetének címe: A hegyi költő (Magvető. Bp. 1984).

Babits Mihály és József Attila azonban filozofikus igényű gondolati lírájukban is merőben másképp szemlélték a tőlük függetlenül létező tárgyi világot. Babits az Esti kérdés című verse végén, a természet és az emberi civilizáció által létrehozott öncélú szépségek értelmén töprengve, így zárta a lét titkait fürkésző, közismert költeményét:

„Vagy vedd példának a piciny füszálat,

miért nő a fü, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?”

A Nem én kiáltok tizenkilenc éves József Attilájánál ugyanez a természeti motívum - melyet Babits önmagától eltávolítva, ontológiai dilemmái szemléltetésére alkalmazott - a természeti jelenségekkel való testi-lelki azonosulás, egyszersmind a cselekvő elrugaszkodás formájában jelent meg:

„Légy a fűszálon a pici él

s nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

Babits alapvetően szemlélődő természete, illetve József Attila intenzíven együttérző, magát minden helyzetbe élményszerűen beleképzelő hajlandósága plasztikusan megmutatkozik a két fenti versidézetben. Tragikusan félresikeredett kapcsolatuk föltérképezése külön tanulmányt érdemelne, annál is inkább, mert világszemléletük és költészetük az 1930-as - kölcsönösen kiheverhetetlen - konfliktust követően is sok hasonlóságot mutatott.

1931 nyarán írt Holt próféta a hegyen című versében Babits mint „mord Jerémiás” ül az elsüllyedt világ tetejét jelképező dombtetőn álló házában, és érzéketlenül fogad minden hírt, ami eljut hozzá, begubózó magányába:

„Hozza postámat a posta. Ujság és levél

mintha mind olyanról szólna, aki rég nem él. (...)

Mindegy! A világ süllyed vagy én lettem halott:

akként élek mint akik már Változatlanok.

S mordan nézem hogy köröttem a vak élet hal,

mint egy holt próféta, kit már senki úgyse hall.”

Ezúttal is alanyisága sérthetetlenségét védte az emberekben csalódott - s egy évvel korábban József Attila által is megbántott - költő, amikor a látomásairól és jövendöléseiről híres ószövetségi bibliai próféta, Jeremiás jelmezét magára öltve panaszolta el saját fájdalmait.

A mozgalmi csalódásait nehezen feldolgozó József Attila 1933-ra maga is mindinkább a világból kivonuló próféta, a „hegyi költő” jelképes szerepébe kényszerült. Már az 1932 őszén megjelent Külvárosi éj című kötetében olvasható verseiben szenvtelen távolságtartással kezdte szemlélni mindazt, amihez korábban élményszerű-érzéki köze volt. A Holt vidék, a Mondd, mit érlel..., az Eső, a Határ, a Külvárosi éj, a Ritkás erdő alatt vagy a Háló című versek hűvös objektivitása és tűnődő hangvétele arra utal, hogy a képletes „tűzhányó” kihunyt: a forró láva megdermedt, s a vulkánt működtető, elbizonytalanodó költő-alany fürkésző bizalmatlansággal kezdte vizsgálni tárgyát: az idegenné vált világot.

„Hol csúszott hiba a számításba?” - ez a dilemma mindennél jobban foglalkoztatta, hiszen 1933 után egészen másfajta jövő (rém)képe kezdett kirajzolódni, mint amilyet korábban - a tudományos igényű valószínűség-számítás alapján - remélni lehetett. Kisvártatva pedig már nemcsak Hitler és a nemzeti szocializmus, hanem a „fasiszta kommunizmus” baljós árnya is rávetült a József Attila-i szép új világ illékony álomképére: költészetének tárgyára. Ezért aztán a Téli éjszaka, a Reménytelenül, A város peremén, az Elégia, az Óda költője már új perspektívából, a mélységet is feltérképezve, felülnézetből igyekezett higgadtan alátekinteni az ismertnek vélt világra, melyben korábban oly örömest elvegyült, s melyből most látványosan kivonta költői énjét. Önmegszólító verseiben immár saját magára is kívülről, mintegy tárgyként tekintett.

Az új életstratégiát kereső, konok eltökéltséggel eszmélkedő költő szemléletmódjában mindinkább nemzedéke közös költőapa-imágójához, a Nemes Nagy Ágnes által „tárgyias lét-lírikusnak” nevezett Babits Mihályhoz kezdett hasonlítani. Már régen fölhagyott a verbális varázslat révén saját képére alakítandó jövő tervezgetésével, ehelyett megszabadítva magát illúzióitól, „csalás nélkül”, a józan tisztánlátás igényével kezdte vizsgálni a múlt által determinált jelent, a „vas világ” kérlelhetetlen rendjét. Immár kívülről, érzelmileg semlegesen láttatta tárgyát, de ahogy Babits versében a könnyező tárgyak a költő kedélyéről vallottak, úgy a Téli éjszaka dermedt mikrokozmosza vagy „a semmi ágán” kuporgó magányos lélek szívszorító metaforája József Attila reményvesztettségét és kozmikus egyedüllétét tükrözte.

A kérlelhetetlen önvizsgálat igényét a freudi mélylélektan egyén és világmegváltó tudományába vetett hite is erősítette benne. Mint gyakorló páciens és a pszichoanalízis terjedelmes szakirodalmában naprakészen tájékozott laikus, meggyőződéssel vallotta, hogy az elfojtott traumák tudatosításával gyógyító lélekelemzés nemcsak a neurotikus betegek terápiájában érhet el üdvös hatást, hanem Freud elméleti felismeréseit - Marx gazdasági alapozású társadalomtudományával szintetizálva - egy élhetőbb, emberibb világ tudományos tervrajzává lehet fejleszteni. Hozzá is látott az elméleti szintézis kidolgozásához Hegel, Marx, Freud című, töredékben maradt tanulmányában.

Időközben dr. Rapaport Samu pszichoanalitikus kezelésein, gyermekkora elfeledett emlékeit képzeletben újra feltámasztva és pszichodrámaszerűen újraélve, számos katartikus pillanatot élt meg, és a rilkei Archaikus Apolló-torzó üzenetét megfogadva, elhatározta, hogy „megváltoztatja éltét”: levonja egykori hibáiból a tanulságot. Az Istenek halnak, az ember él című „tárgyi kritikai tanulmányával” és gyalázkodó versével (Egy költőre) 1930 elején megbántott irodalmi tekintély bocsánatáért is mindent elkövetett:

„Amióta tudom, milyen - esztétikától idegen és magam elől is elrejtőző - impulzusok kényszerítenek, hogy Önt bizony durván megtámadjam, lelkiismeretem egyre ösztökél, hogy ezt a csorbát kiköszörüljem. Magamnak tartoznám ezzel, hiszen ha a modern lélektan nem téved, az Ön szemében e sérelmet ugy sem lehetne jóvá tenni, Ön legföljebb elfelejtheti” - írta Babitsnak 1933. március 2-án kelt levelében, s ekkortájt keletkezhetett a Magad emésztő... kezdetű verse, melyben Babits Arany Jánoshoz című versének motívumait átvéve, igyekezett megkövetni a nem csupán „éveire mester”-t. (A befejezetlen, kéziratban maradt verset a címzett - sajnálatos módon - már csak 1938-ban, a költő válogatott verseinek Németh Andor által szerkesztett kötetében olvashatta el.)

A jelenségek mögöttes tartománya iránti kutatószenvedélyben József Attila megint csak Babits egyenes ági rokonának bizonyult, hiszen a Nyugat költőfejedelmét szüntelenül a filozófiai megismerés olthatatlan vágya inspirálta. Jól ismerhette a rejtett összefüggések tudományának is nevezett pszichoanalízis elméletét, hiszen A nemzedék mint „komplexum” című írásában, mely a Nyugat 1935. szeptemberi számában, a Könyvről könyvre rovatban jelent meg, lélektanilag pontos látleletet adott a kortárs irodalom gyermekbetegségéről.

„A tehetetlenség könnyen kelt irigységet, s hajlamossá tesz az önáltatásra” - írta Az európai irodalom története című kötetét nemzedéki alapon bíráló Halász Gábor cikkére reagálva. - „Ez a generáció úgy érzi, hogy a költészetben nehéz újabbat és nagyobbat alkotni, mint amit az előtte járó alkotott. Ez elégedetlenné teszi, és gáncsoskodóvá, önmagával szemben is. A próza, az esszé terére menekül; de itt is elődökre talál, akiknek gondolataitól nem tud szabadulni, akiknek öröksége teher módjára nehezedik rá. Fogyatékossági érzése valóságos kínzó komplexumként veti elébe a nemzedéki problémát. Valami irodalmi Oidipusz-komplexum ez; avval a különbséggel, hogy az apagyilkosság itt nem lelkifurdalás, hanem feladat. (...) Nehéz és problematikus feladat; mert megölni a szellemi életben csak azt lehet, aki már úgyis halott. Senkit sem lehet megölni, amíg igazán él - sőt benne él éppen abban, aki meg akarja ölni.”

Minden bizonnyal József Attila ellene elkövetett „apagyilkossági” kísérlete és bűnbánó megtérése is hozzájárult, hogy a dantei pokol birodalmában is járatos Babits tárgyilagosabban tudta megítélni a nemzedéke ellen lázadó, ifjú költőgeneráció viselkedésének kollektív lelki rugóit. Gellért Oszkár Egy író élete - A Nyugat szerkesztőségében című visszaemlékezéséből (Gondolat, Bp. 1962.) tudjuk, hogy Babits 1935. augusztus 23-án küldte el szerkesztőtársának Esztergomból Budapestre József Attila verskéziratait, a következő üzenettel: „Azt hiszem, egyetértesz velem abban, hogy a Mint gyermek... címűt okvetlenül hozzuk le e számban. A másikat megítélésedre bízom.” Így jelent meg egy hónap múlva a Nyugatban a főszerkesztő által „okvetlenül” közlésre javasolt költemény mellett József Attila A bűn című verse, valamint Babits Mihály állandó rovatának imént idézett jegyzete. Kétségtelennek látszik József Attila verseinek Babitsra gyakorolt, „ihlető” hatása, hiszen a fenti cikk érvei kísértetiesen emlékeztetnek az önemésztő költemények motívumaira:

„Mint gyermek, aki bosszut esküdött

és felgyujtotta az apai házat

s most idegenség lepi, mint a köd,

s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött

arcát mutatni szabad mosolyának, -

oly reménytelenűl erőlködök,

hogy könnyeimre: erényre találjak.”

A megtért „tékozló fiú” ekkorra már újra rátalált személyes hangjára: a „költői én” ismét leplezetlenül mutatta meg magát versei tárgyaként, de már a hosszú eszmélkedési fázis lenyomatával gazdagodva. Még személyesebb-intimebb mélységeket tárt föl önmagából, mint korábban, érzéseit tépelődéseivel tetézve - a pszichoanalízis hatására. A változásról Babits Mihályt is tudósította a Nyugat szeptemberi számában megjelent verseit kísérő, 1935. augusztus 18-án Hódmezővásárhelyen kelt levelében:

„Az a különös dolog történt, azaz történik velem, hogy a saját szemem láttára átalakulok s ennek az átalakulásnak a valódiságát még alig tudom megfogni. Így nem is igen írtam, inkább csak „fogásom” ellenőrzése végett próbálkoztam, mint a gyermek, aki hallgat ugyan a szóra, hogy éget a tüzes kályha, de azért kisérletet tesz, hogy megérintse, megismerje. Ezek a versei is, amelyeket itt küldök, ilyen próbálkozások. Szeretném, ha Önnek tetszenének, én nem vagyok egészen biztosak bennük.”

Babitsnak pedig láthatóan tetszett a jelenségek okait kereső, gondolkodó József Attila új hangja, hiszen helyet adott a verseknek a Nyugatban. (Korábban két költeményt közölt egykori támadójától: 1933 áprilisában a Lassan, tűnődve, augusztusban az Óda jelent meg Babits lapjában.)

Sigmund Freud - és magyar tanítványa: Ferenczi Sándor - tudománya nemcsak József Attila világszemléletét alakította át, hanem nyelvhasználatát is. A mélylélektani témájú olvasmányok és a terápia során elsajátított terminus technicusok átstrukturálták nyelvi világmodelljét.

„A tárgy-egyén mind elválik a többitől” - ez a versmondat már a pszichoanalízisben jártas, új elméletalkotásra készülő költő kifejezése. Az eredendő alany-tárgy központú, grammatikai világszemléleti modell - ahogy József Attila egyre inkább elmélyült a szakirodalomban - alapvetően módosult. A tárgy immár az egész világ közös nevezőjének lényegi szimbólumára zsugorodott: az ént kihordó és a szüléssel a világba vető anya fogalmára. A szubjektum és világa közötti kapcsolat ezentúl a méhen belüli, szimbiotikus kapcsolatban élő anya-magzat kapcsolatot, majd a különválásuk utáni elidegenedést modellezte. József Attila valószínűleg 1934 körül írt önvallomásában már az új metafora tükrében vizualizálta a „meglett ember” eszmélkedését:

„1. Körülnézek, - benne vagyok a világban, mint egy mérhetetlen szeretetben. Mellem dagad, úgy érzem, semmi dolgom. Torkomból a görcs alászáll, s ha ez az állapot tarthatna, bizonyára föloszlana egész testemben. Epikusan, képben objektiválva ezt az érzést: gyermek vagyok az anyatestben.

2. Gyermek vagyok az anyatestben? A kérdés maga visszahozza a hisztérikus görcsöt a torkomba. Szó sincs róla, hogy magzat volnék! Magzat, melyet a világ visel? A világ nem végzi el helyettem az anyagcserét! Idegen tárgyak kellenek, hogy élhessek, meg kell telnem és ki kell ürülnöm, hogy ismét megtelhessek a kiürülés végett. Amily magától értetődő élet és boldogság volna az élet az 1. szerint, olyan értelmetlenség és boldogtalanság az élet így.

3. De jó, tárgyakra van szükségem, hogy élhessek. El tudok így is egy boldog életet képzelni. Ehhez azonban az kellene, hogy semmit-senkit se szeressek és ne gyűlöljek. Az életet pusztán technikának kellene felfogni, vagy helyesebb szóval ökonómiának. Kedvemre való tárgyakat akarok birtokolni. Kapni akarok, és magától értetődik, hogy a sült galamb nem repül a számba: meg kell fogni és meg kell sütni előtt, más szóval adni kell. Igen ám, de bonyolítja a dolgot, hogy nem „a természet lágy ölén”, hanem emberi társadalomban élek. Úgy kellene bánni az emberekkel, mint még a galambnál is finomabb és bonyolultabb tárgyakkal, szerkezetekkel, csakhogy erre nem vagyok képes. A világot ki kellene löknöm magamból, tárgyi világgá kellene tennem. Ez azt teszi, hogy amíg az l. szerint úgy elterülhettem egy boldog érzésben, mint a disznó a langyos pocsolyában, most a tárgyi világ ellenállását jelző (...) értelemnek, értelmi törvényeknek kellene átadnom magamat. Lehet, hogy ez volna a szublimálás. Ám ebben az esetben a) pusztán értelmi, tárgyiasító kapcsolatban volnék a világ dolgaival, nem pedig érzéki kapcsolatban, ami viszont mint érzéki lényt soha nem elégítene ki; b) az értelem dialektikus természetű lévén, meg nem hozhatja a nyugalom érzését, a befejezettséget, mert lényegében (végső fokon) önmagát veszi tárgyul, tehát az érzéki tárgyak helyébe, amelyek a megértést áhítozzák, értelmi tárgyakat állít, vagyis attól távolít el, ami felé törekednék. Az értelem a tárgyi világ tükre, de ha a tükör a kezemben van, és úgy akarok a benne mutatkozó tárgyi világ felé haladni, minden lépésemmel messzebbre jutok tőle, a tárgyi világnak mind nagyobb felületét látom a tükörben, de mind határozatlanabbul. A tárgyi világgal csak úgy lehetek közvetlenül kapcsolatban, ha az érzelmet kiküszöbölöm kettőnk közül. c) Ebből én meg sem élhetek, az értelmet nem használhatom fel alkotásokra sem, mert a közönség, a mai, amúgy sem volna képes gyönyörködni a színjátékában. Tehát ha el is határoznám, hogy teremtek tárgyul magamnak egy érzelmi-dialektikai világot, akkor sem érezhetném jól magamat, mert akkor is úgy kellene, hogy eltartson a világ, ahogy az l. szerinti érzésem követeli, ahogyan pedig nem tart el...”

A modern pszichoanalízis bevett műszava a tárgykapcsolat (Objektbeziehung), mely a szubjektum és világa közti kapcsolat módját jelenti, s azokat az alapvető élményeket sűríti magába, amelyeket az ember csecsemőkorától kezdve élete legfontosabb személyeivel kapcsolatosan átél. József Attila költészetében 1934-től jól nyomon követhető, miként igyekezett az anyjához és más fontos „tárgy-reprezentánsaihoz” fűződő viszonyát költőként is feldolgozni (Egy kisgyerek sír, Anya, Mama, Iszonyat, Ajtót nyitok, Boldog hazug..., Temetés után, Mint gyermek..., A bűn, Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból, Kései sirató).

Költői metafora-rendszerében is ekkortájt jelent meg az utolsó évek verseiben gyakran feltűnő, a „világhiánytól” szenvedő, halott anyjával viselős fiú és a lehetséges „más” világ - a negatív tárgyi valóság, a semmi: a túlvilág - ígérete:

„Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál

de észre egyikük sem veszi púpomat,

mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,

amellyel némaságot szül - azt hiszi ő -

vagy ősi, tiszta űrt.”

(Ez éles, tiszta szürkület...)

József Attila 1936-ban, a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben címmel, asszociációs technikával, önismereti céllal készült művében eljutott a babitsi objektív líra szubjektív változatáig: egyszerre volt kísérleti alanya, tárgya és közvetítője az ösztönvilág titkos törvényeit firtató szellemi önélveboncolásnak. Az egykor külön világot alkotó és a jövő kertjébe önmagát is „elültető” költő, kiszakítva magát a jelenből s átmenetileg hátat fordítva a jövőnek, teljes intenzitással a múltra koncentrált. Egyéni történelmére kíváncsian, mintegy személyes mintát adva a múlt „bevallásának” kollektív feladatához, önnön lelkét választotta írása tárgyául, s mint az ösztönvilág hírnöke, erőnek erejével legyőzve az idő közegellenállását, gyermeki énje nyomába eredve, a racionális megismerés elől elzárt, titkos tudatalatti zónába merészkedett. Egykori önmagát, igazi lényét, a meghasadt múlt zárványai között rekedt kisfiút kereste, aki legbelül „ma is él”. S miközben elnémult médiumként, a világszellem suttogására kíváncsian, önmagában hallgatózott, saját személyén keresztül az emberiség közös nyelvi mélyrétegét, a kollektívum kultúra előtti, elsődleges megnyilvánulásait is dokumentálta.

Az „automatikus írással” készült önanalízis-kísérlet „talált tárgyként” került elő a költő hagyatékából, a szerző megnevezése nélkül. A kalligrafikus kézírással telerótt könyvet a „Foglalat” szövege szerint egy „szerencsétlen” ember írta a két és fél milliárd közül, „aki mérhetetlenül áhítozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa (sic!) őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni”. A névtelen szerző, aki mindaddig karakteres személyiségű alanyként igyekezett föltámasztani egykorvolt énjét, az írás első olvasójaként, elidegenedve a saját magából előbányászott szövegtől, immár tárgyként tekintett művére. Ennél bonyolultabb, komplexebb viszony nemigen létezhet énfeltáró lírikus és alkotása között.

A József Attila-i életmű alanytárgyiasító vonulatának csúcsa a „Költőnk és Kora” című költemény, melyet a pszichózis tüneteivel szanatóriumba utalt költő 1937 koraőszén a Siesta betegágyában írt. Ekkor már az analitikus terápia segítségével módszeresen föltámasztott múlt rémisztő kísértetei elől menekült. A depresszióba zuhant, kóros kisebbrendűségi érzéstől és üldözési mániától szenvedő költő makacsul magába zárkózott, és a gyógyulását munkaterápiával siettető barátok erőszakos unszolására volt csak hajlandó - alkotókedv nélkül, igazi költői motiváció híján - új vers írásába fogni. Miközben szurkálták, óvták „tudós orvosok”, ő - egyéb ihlető téma híján - versírásból tartott mesterkurzust: a költői szublimáció működését választotta költeménye tárgyául. Akarva-akaratlan a művészi és magánemberi lénye közti feloldhatatlan konfliktust is illusztrálta, amelyről Vágó Márta tudósított József Attila című könyvében (Szépirodalmi, Bp. 1975), a költő 1937 januárjában megjegyzett szavait idézve: „verset már akkor tudok írni, amikor akarok, csak élni nem tudok - fűzte hozzá ferde mosollyal. Ez az óriási biztonság részben valami áldozathozási, önpusztítási technikán alapult nála. Mindig tudott magából verset facsarni, külső parancsra is, nemcsak belső kényszerből.”

Így született, a Szabad-ötletek jegyzékéhez hasonló automatizmussal - poétikai módszerét tekintve persze annál jóval tudatosabban - az a világvízió” amelyben az alany minden egyedi vonás nélküli „Én”-ként, a vers címében pedig önmagától eltávolított formában („Költőnk”) szerepel, mégis az ő látomása alapján válik átélhetővé, mennyire megérett „Kora” a pusztulásra. Ami van, széthull darabokra - írta három évvel korábban az Eszméletben. A széthullt jelent azóta már az enyészet is birtokába vette: „Piros vérben áll a tarló / s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyúl.”

A semmiségben tükröződő mindenség: ez volt a „működésben” nyugalmat lelő, ihlető téma nélkül is univerzális érvényű látomásra képes, József Attila nevű lírikus tárgyias „epilógja”.