Képes Gábor: Az élet egy nagy öröklakás. FISZ Könyvek, Budapest, 2002

„Az élet egy nagy öröklakás” - állítja második verseskötete címében Képes Gábor, talán nem is sejtve, hagy olyan metaforát alkotott, mely nemcsak saját nemzedéke, hanem az elődök nyomdokaiba lépő, mindenkori új generációk léthelyzetét is pontosan szemlélteti.

Konkrét, hétköznapi, de átvitt értelemben is létfontosságú egy pályakezdő értelmiségi számára a Virginia Woolf-i „saját szoba” vagy a Franz Kafka-i „az én cellám - az én váram” otthonélménye, hiszen a szuverén intellektus kialakításához nélkülözhetetlen az elemi biztonságérzet és a szabadság. Minden azon múlik persze, mihez kezdenek örökségükkel az utódok, amikor beköltöznek a készen kapott, értékálló „ingatlanba”. Ízlésük, szükségleteik és a kordivat szerint átépíthetik, otthonukká alakíthatják létezésük terepét - de tékozló fiú módjára ki is árusíthatják, aprópénzre válthatják az ősök egykori létét és gondoskodását jelképező, fölnevelő hajlékot.

Költő számára mi más lehetne a legbecsesebb örökség, minta már-már áttekinthetetlenül gazdag irodalmi hagyomány - mely azonban sokak számára inkább nyomasztó, mint kimeríthetetlen lehetőségekkel kecsegtető, felszabadult játékra inspiráló útravaló. Pedig a szellemi természetű, jelképes örökösödési ügyekben merőben másféle szabályok érvényesülnek, mint a polgári jog által szabályozott hétköznapokban A szimbolikus ingatlan új tulajdonosa valójában akkor hű a hagyományokhoz, ha fölszedi a parkettát, átfesti a falakat, kicseréli a bútorokat, és legfeljebb egy-két zugot hagy érintetlenül, az elődök iránti tisztelete jeléül. Ez a különös kiterjedésű, csak virtuálisan érzékelhető magánszféra akkor töltheti be rendeltetését, ha a külvilág, az adott történelmi kor és a többi ember - az univerzum - is tükröződik a költői mikrovilágban.

Képes Gábor, a budai Bartók Béla úton élő, huszonhárom esztendős egyetemista - az ELTE magyar-politikaelmélet szakos hallgatója - láthatóan tisztában van mindezzel, s úgy próbálja „belakni” a költőelődök által rátestált, gigászi méretű „öröklakást”, hogy lehetőleg ne érezzen se tériszonyt, se klausztrofóbiát. Versei szövegtestébe rejtőzve, többnyire középre zárt sorokból építkező, szimmetrikus elrendezésű, verbális-vizuális korpuszokban jeleníti meg harmóniára törekvő, nyughatatlan szellemét. Önfeledt játékossággal minden stílust és hangnemet kipróbál, s a gyönyörködtető változatosság jegyében gyakran összekeveri a különféle írásmódokat, hogy meglesse: hogyan is fest a sokat dicsőített-kárhoztatott, intertextualitással zsonglőrködő, csúfondárosan ironizáló - de a komoly tartalom terhelését is elbíró - posztmodern eklektika.

Szeszélyesen csapongó birtokbejárása során virgonc kedéllyel kísérletezik a kollektív örökségként ránk ruházott nyelv kínálta lehetőségekkel (Ez a harc lesz a késő; vagy A kételkedő: „Édes Jézus, légy vendégünk, / áldd meg, amit adtál nékünk. //Á, nem.”) Groteszk hangütésű közérzet-jelentéseiben azonban mindvégig jelen van valamilyen, nyugtalanítóan józan, morbid elem - „Méreg. Amióta bevettem / Csak arra tudok gondolni / Hogy már csak két perc van a meccs végéig” (Gondolat 2.) -, akárcsak a politikai és szerelmi költészet hagyományos témájához immár nem Petőfi, inkább Petri György nyomdokain közelítő verseiben (Szimbolika; Retrospektív; Álból - vadba; Öregség, Méregtelenítés; A száműzött...; Levél).

A haláltudat minden gondolatrezdülését átitatja. „Gyász” és „nász”, történelmi tragédia és jelenkori öröm (Búcsú; Köszöntés) egymást asszociáltatja a költőben - akiről már-már az a benyomásunk, mintha matuzsálemi életkort megélt bölcs módjára figyelné maga körül a világot. Hiszen tévedhetetlen biztonsággal választja ki a tárgyak, az emlékek és a mindennapi emberi kapcsolatok közül az örök érvényű alapértékeket, az igazság és a tisztesség mellett mindenekelőtt a megtartó erővel delejező szerelmet.

A kötet fülszövegében néhány adat is olvasható a költőről, s ezek - ritka élmény! - pontosan ráillenek a versekből kibontakozó személyiségre. A Nagy Lajos Társaság elnökségi tagja, a Huszonegy című folyóirat szerkesztője 2000-ben - húszéves korában - publikálta első verseskötetét Igaz történet címmel. Nem mindennapi, de nyilván nem is véletlen az ifjú költő szerepvállalása a valóságot mániákusan kutató író nevét viselő társaság vezetőségében. S föltehetően annak is üzenet-értéke van, hogy oly gyakori a névre szóló, tisztelgő ajánlás ebben a verseskönyvben. Képes Gábor hálás tanítvány, aki - miközben szeretné mihamarabb megtalálni, pontosabban megalkotni összetéveszthetetlen költői hangját - azzal is tisztában van, hogy témáit, problémaérzékenységét, sőt gondolatcsíráit is valójában szellemi „apáinak”, múlt századi, modern költő- és gondolkodó-elődeinek köszönheti.

Magánszentélyének legbecsesebb ikonján három - csak keresztnevén említett - példakép neve szerepel egymás szomszédságában: Oszkár, János, Attila. Az ifjú költő és gondolkodó - intim szféráját fölfedve - így adja tudtunkra, hogy Jászi Oszkár, Pilinszky János, József Attila örököseinek tekinti magát. Ebben a versében kimondottan nemzedéki érvénnyel bontja ki a kötetcím szubjektív metaforáját: „Attila, János, Oszkár, példaképeim! / Most nézzetek le rám, ím itt ülök egy gép előtt, / Egy gép előtt, mi Nektek oly szokatlan lenne tán, /Ha itt lennétek még, ti öregek, /Kortalanok, kik vetem születtetek, ha azt veszem, / Hogy az irodalom, légyen bármi is, rólam szól, /Olvasóról. Ha itt lennétek még s eljönnétek velem / Szokásos utamra Budán, éjfél felé, /Mit tanácsolnátok nekem? / Felejtsem el, amit nem lehet?”

A kötet végére érve a címadó metafora jelentése is tovább gazdagodik: a jövőnket megalapozó öröklakás csak akkor lehet biztonságos otthonunk, ha nem engedjük, hogy kiköltözzenek belőle a múlt tanulságaira figyelmeztető, segítő szándékú, jó szellemek.