Spontán és irányított emlékezet – mélylélektani nézőpontból

Ki gondolná, hogy a „problémás” irodalmi kultuszok fejlődéstörténetében ugyanolyan mélypszichológiai folyamatok játszódnak le, mint az egyének társas viselkedésében? Elfojtás, hárítás, indulatáttétel, projekció, bűnbakképzés, empátia, introjekció, azonosulás az agresszorral – ezek a pszichoanalitikus műszavak pontosan illenek egy-egy költői-írói életmű kollektív befogadásának stációira is, de csak akkor, ha a recepció nem mehet végbe spontán módon: például készen kapott, tendenciózus, kényszerítő erővel ható, irodalmon kívüli szempontok befolyásolják az elfogulatlan értékítéletet, akadályozzák a műalkotás megértését és a szubjektív esztétikai állásfoglalást.

Különösen igaz mindez József Attila életművének elhúzódó befogadás-történetére, mely a jelenből visszatekintve több, sajátos szakaszra bontható – de egyik sem mentes az egymást kioltani vágyó kollektív indulatoktól. Arthur Koestler, a költő egykori barátja fejezte ki talán legszemléletesebben az alkotás és a recepció egylényegűségét: a lélektől lélekig ható mű közösségi jellegét. Míg az irodalom esztétikai sajátosságairól eszmélkedő költő – mint a „jelenné gyülemlő múlt” értékeinek közvetítője – jogosan érezhette úgy, hogy „a nemzet: közös ihlet”,(1) Koestler a véres öngyilkosság szörnyű szenzációjától gerjesztett össznemzeti hisztéria láttán kénytelen volt megállapítani: „Magyarnak lenni kollektív neurózis.”(2) Ez a fajta beteges, megosztott lelkiség érvényesült évtizedeken át – s lappang tovább napjainkig – József Attila személyének és műveinek megítélésében.

Tverdota György a József Attila-kultusz keletkezését föltáró könyvében(3) részletesen elemezte az életében nem érdeme szerint értékelt költő öngyilkosságának hírére kibontakozó, spontán pszichés reakciót: az áldozat fölmagasztalását, a kollektív részvét kiváltotta tömeges bűntudatot és bosszúszomjas bűnbakkeresést. A megrendült kortársakat eltöltő lelkiismeret-furdalás érzelmileg túlfűtött, boszorkányüldözésre emlékeztető pszichózist váltott ki a túlélőkből. Aki személyesen nem, vagy csak távolról ismerte a költőt, lélekkönnyítő projekcióhoz folyamodott, s önfelmentő módon, másokat vádolva próbált megszabadulni a nyomasztó felelősségérzettől, stigmatizálva a költő egykori barátait, családtagjait, pályatársait, orvosait, őket okolva a költő balsorsáért, illetve korai haláláért. A megvádoltak folytonos védekezésre kényszerültek a közösség megbélyegző ítélete ellen, rendszerint sikertelenül, mert a többség által bálványozott halott költővel szemben az élőknek nem sok esélyük maradt, hogy igazságot szolgáltassanak önmaguknak.

József Attila önkéntes mártíriumával tulajdonképpen maga alapozta meg máig tartó kultuszának jellegét, mely kezdettől fogva az úgynevezett nekro-logika szellemében alakult – a találó kifejezést Tverdota György megkerülhetetlen kultusztörténeti forrásművében alkalmazza. Szerinte a költő „szentté avatásának” folyamata lényegében a „komor föltámadással” kezdődött, a temetés utáni harmadnapon, akárcsak Krisztusé. A jézusi párhuzamra már a kortársak fölfigyeltek. A nekrológok, az emlékezések és az életrajzok mindinkább evangéliumi jelleget öltöttek, szenvedéstörténetként és önfeláldozásként értelmezve a halála után (pontosabban: annak árán) megdicsőült költő pályarajzát.

Lassan hetven év telt el a tragédia óta, de a szakrális jellegű befogadási modell és a krisztusi formula szívósan tovább él ma is. Vajon miért?

A külső szempontokat visszavetítő ok-okozati feltételezés – mely elsősorban a kortársak kollektív bűntudatával magyarázza József Attila személyének és költészetének posztumusz fölértékelését – nem veszi tekintetbe azt a belső, szerves összefüggést, amely a sors és az életmű között feszül. Márpedig a versek rejtett logikája arra utal, hogy „az értelemig és tovább” transzcendens ars poeticáját valló József Attila – profetikus gesztussal, tudatos módon – maga tervezte meg és készítette elő krisztusi utóéletét. Föláldozta földi lényét, hogy tovább élhessen a szelleme, s mint a tragédia mindenkit lelkifurdalásra késztető áldozata, elnyerhesse az igazi halhatatlanságot: a közös emlékezetben való létezés, a kulturális öröklét esélyét.

Voltak – kivált a metafizikai összefüggésekre érzékeny költők –, akik pontosan megértették a posztumusz halhatatlanságra vágyódó József Attila titkos motivációit. Sajó László így vélekedett a kérdésről: „Nem lehet vitatéma, hogy öngyilkos lett vagy sem; nem azért, mert minden bizonnyal igen, hanem azért, mert – a természetes halál értelmében – halála nem öngyilkosság. Avagy ki mondaná, hogy Jézus kereszthalála öngyilkosság?! [...] József Attila 1937-ben a 33. évében volt – Krisztus is ennyi idős, amikor keresztre feszítik. Közel sem abszurd az az elképzelés, hogy az öngyilkosság elkövetésében ez a párhuzam is szerepet játszott.” Akárcsak az a tény, hogy „József Attila is pénteken halt meg, miként Krisztus a kereszten”.(4)

Szimbolikus analógiának tekinthető egy másik dátumbeli egybeesés is: a szárszói tragédia ugyanis József Áronné, a „Mama” születés- és névnapjának előestéjén következett be. József Jolán, a költő nővére beszámolója szerint a Siesta Szanatóriumból 1937 novemberében elbocsátott, a szárszói családi panzióban házi ápolásra ítélt, örökké búskomor, kétségbeesett, életkudarcain kesergő, önmagát hibáztató József Attila december 3-án meglepő átváltozáson ment keresztül: vidáman ébredt, tevékeny, segítő szeretettel vette körül nővéreit, megnyugtatva őket: ne aggódjanak tovább érte, mert meggyógyítja magát, a saját módszerével.(5) Csak utólag derült ki, milyen különös „terápiára” szánta el magát: ekkor határozhatta el, hogy aláveti a gyakorlat próbájának a posztumusz újjászületés régóta kísértő-csábító gondolatát.

Kései anyaverseinek motívumai arról tanúskodnak, hogy halálát nemcsak önfeláldozásnak, hanem amolyan visszaszületési rítusnak, egy új – örök – virtuális élet kezdetének tekintette, mellyel lelki-szellemi értelemben visszaállíthatja a valaha megélt, legboldogabb létállapotot, az ősi duál-uniót az anyagi világban már föllelhetetlen, szellemalakjában azonban tovább élő és hívogató „égi” Mamával.(6)

Sajó László – abból az életrajzi adatból kiindulva, hogy a költő fiatalabb nővére a balatonszárszói panzióban ingyen szobát adott egy ácsnak és feleségének – azt feltételezte, hogy „lakótársa foglalkozásában József Attila ráismert a Szent család Józsefének mesterségére”. S mivel a költő a hétköznapi tényekről is lírai logikával, szimbolikusan gondolkodott, sorsszerű összefüggést keresett – és talált – akkor is, amikor „kapcsolatba hozta magát a bibliai mítoszokkal, s ezek tudatában alakította életét (halálát). Ő, aki életében »mint lopott fát« hordozta felelősség- és – mások helyett is magára vállalt bűntudatát – írja Sajó László –, élete végén sem megszabadulni akart terhétől: halálával fölfeszült az életében cipelt keresztre. Halálával fölmentést adott, de mi nem menthetjük föl magunkat. Halálával ezerszeres kell legyen a mi felelősség- és bűntudatunk”.(7)

Ez az értelmezés pontosan rávilágít az ősök vakságáért hetedíziglen vezeklő utódok hosszú távú lelkiismeret-furdalásának és a vallásos jelleget öltött költőkultusz továbbélésének eredeti motivációjára.

Hogy mit éreztek a pályatársak a szárszói tragédia után, Komlós Aladár érzékeltette József Attila és a kritikusai című esszéjében.

„Fiatal koromban, ha arról olvastam, hogy a múltban egy-egy nagy művészt a kritika nem méltányolt, sőt olykor észre sem vett, azt gondoltam magamban: ez csak régente volt lehetséges, mivelünk, miköztünk nem ismétlődhetnék meg többé. S szinte vártam és óhajtottam az alkalmat, amely próbára tesz, hogy megmutassuk: mi igenis, azonnal felismerjük a zsenit, odaugrunk mellé, s kiharcoljuk a diadalát.

Nem számítottam rá, hogy az irodalmi életnek, ha be akarja teljesíteni a zseni végzetét, van egy bevált eszköze, amellyel kijátssza az önfeláldozó apostolkodásra szomjazó kritikusokat: a zsenit minden korban más alakban lépteti fel, s így ez olyan közel lehet a lesben álló kritikushoz, hogy szinte kinyomja a szemét, mégsem ismeri fel, hogy akire vár, ott áll előtte. Ez a szégyen ért minket, József Attila kortársait is. Együtt éltünk költő-barátunkkal, szerettük őt, kéziratban olvastuk a verseit, csak arra nem eszméltünk rá, hogy ő az, akire várunk, s aki körül el kellene végezni szolgálatunkat.”(8)

József Attilát rendkívül foglalkoztatta életművének jövőbeli sorsa. A semmiből új világot teremtő szavak mágusa nagyon is el tudta képzelni, hogyan hangolódik át majd a közvélekedés lírai teljesítményével szemben, ha tragikus halálának döbbenete fölnyitja kortársai szemét. Önbeteljesítő jóslatnak, verbális varázslatnak szánta 1937 tavaszán írt Ars poeticáját: „Én nem fogom be pörös számat. / A tudásnak teszek panaszt. / Rám tekint, pártfogón, e század: / rám gondol, szántván, a paraszt; // engem sejdít a munkás teste / két merev mozdulat között; / rám vár a mozi előtt este / suhanc, a rosszul öltözött. // S hol táborokba gyűlt bitangok / verseim rendjét üldözik, / fölindulnak testvéri tankok / szertedübögni rímeit.” S mintha a próféta szólt volna belőle: ebben a három strófában azokat a kultikus kisajátítási törekvéseket és harcokat is megjósolta, amelyek valóban bekövetkeztek, s amelyeket még ma sem oldott igazán „békévé az emlékezés”.

Ha stációkra bontva tanulmányozzuk József Attila utóéletének alakulását, úgy találhatjuk, hogy a jellegzetesen elhatárolódó korszakok össze is függenek, el is különülnek egymástól, az adott korszakok politikai erőviszonyai, irodalmi kánonjai és a változó kollektív mentalitás szerint. De a költő posztumusz szándéka – mint egyfajta rejtett, spirituális kód – mindvégig jelen volt és észrevehetően érvényesült az úgynevezett „utóélet” különböző időszakaiban.

A KULTUSZ ELSŐ ÖT ESZTENDEJE – 1937-től 1942-ig – a keresztes háborúk szellemét idézte. Hitvalló és kiátkozó hangok magasztalták a költőt, illetve vádolták azokat, akik életében gáncsolták, vagy csak nem segítették (szerették) eléggé, s alábecsülték a tehetségét.

„Nagy tolongás és tülekedés van szegény szerencsétlen József Attila teteme körül – vélekedett a Hír című napilap Papírkosár rovatának névtelen cikkírója, két hónappal a szárszói temetés után. – Versek jelennek meg róla. Külön József Attila-számot bocsátott ki az egyik szépirodalmi közlöny. Baumgarten-díjat kapott. (Felháborító paradoxon, gyáva alibi-igazolás.)

Fölösleges! Az urak nyugodtan abbahagyhatják az egészet. A közvéleményt – ami hajdani eljárásukról kialakult – úgyse fogják tudni megváltoztatni, lelkiismereti kérdéseiket pedig kevésbé átlátszó módon próbálják levezetni. Ha pedig nem tudnak csöndben maradni, úgy ismételgessék halkan József Attila verssorait: Nem nyafognék, de most már késő / Most látom, milyen óriás ő [...]”(9)

Hamarosan valóságos tömeghisztéria bontakozott ki mindazok ellen, akik a közvélemény igaztalan és sommás ítélete szerint szerepet játszhattak József Attila végzetében. Az irracionalista pszichózist Remenyik Zsigmond Költő és valóság című vádirata indította el. A Korunkban, majd a Szép Szó József Attila-emlékszámában megjelent cikk(10) írója, kitűnő dramaturgiai érzékkel, a Szép Szó című vers retorikáját és dinamikáját követte, amikor a közös fájdalom elviselhetetlenségének kínját érzékeltetve, káromló indulattal mindenkit elátkozott, akit felelősnek tartott a tragédiáért:

„Akik dicséretet tudtak volna osztani barátunk számára, és ezt elmulasztották, azoknak rohadjon el a nyelve. Váljanak gúny és gyűlölet céltáblájává, nevük múljék el és emléküket, ha marad egyáltalán, irtózat és utálat kísérje.

Mi, barátai se maradjunk kivételek.

Nagy költőtársunk is legyen átkozott, halálában éppúgy, mint életében volt, az értelembe és a jóságba vetett hite váljon semmivé egy gonosz kor ostoba kalapácsainak csapásai alatt.

Tiszta emléke, amely él és élni hivatott, váljon legendává és elrettentő példaképpé, élete és munkái pedig váljanak vádló és soha szűnni nem akaró bizonyítékaivá ennek a lucskos, gonosz, sárban és ködben hentergő világnak.”

A pellengérre állított meghurcoltak valóságos tetemrehívás áldozatainak érezhették magukat, mert a kiátkozok már-már inkvizíciós hangulatot gerjesztettek. Sokan védekezni sem mertek a képtelen vádak ellen – a tragédia „felelőseit” keresők pedig beismerő vallomásként értelmezték a hallgatást. Rengeteg erkölcsi „halott” és nehezen gyógyuló sebesült maradt a jelképes csatatéren.

A különböző ideológiák letéteményesei aktuálpolitikai megfontolások alapján igyekeztek a maguk érdekei szerint értelmezni és önigazolásra használni a sokrétű költői életművet. Még a látszólag „objektív” nézőpontot képviselő életrajzírók sem tudtak mindig úrrá lenni személyes elfogultságaikon. Így lett máris vízválasztó az ideológiai „lövészárkokból” egymásra tüzelő írói csoportosulások között az 1940-es nyár irodalmi szenzációja: József Jolán döbbenetes erejű könyve fivére életéről.(11)

A szerző – az anyapótló nővér és családi koronatanú – rengeteg fontos, mindaddig ismeretlen tényt és dokumentumot közzétett méltán sikeres könyvében, de kicsinyes női bosszúvágytól indíttatva, meghamisította József Attila és a liberális Szép Szó körének viszonyát. Elhallgatta, mi mindent jelentett a „saját” lap a költő-szerkesztő életében, hogy mennyire értékelték ott a verseit, s milyen fontosnak tartották a folyóirat szerkesztői – elsősorban Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Németh Andor és a mecénás Hatvany Bertalan –, hogy József Attila neve halála után is egyet jelentsen a Szép Szóval, melynek egyik alapítója és leleményes „keresztapja” volt.

Mivel a folyóiratot 1939-ben betiltották, munkatársai pedig az 1938-as első zsidótörvény hatályba lépése miatt sorra emigráltak, nem tudtak tiltakozni a hamis beállítás ellen. Az itthon maradottak nevében a lap utolsó szerkesztője, Gáspár Zoltán vette föl a kesztyűt. Kié József Attila? – tette föl a kérdést 1940-ben, a Szép Szó feltámasztására vállalkozó Delta Almanachban közölt cikke címében, s a válasszal sem maradt adós: József Attila „mindenkié és senkié, mint a napfény. Több ez a költészet annál, semhogy bármely oldalról pártszerű megkötöttségek formáiba lehetne szorítani.”(12)

Sajnos, a testet öltött érvként világba röptetett „Szép Szó” fönnakadt és elvérzett a militáns korszellem betonfalán. A halott költő pedig még kiszolgáltatottabbá vált, mint életében, hiszen szellemi hagyatékának sorsa fölött már nem rendelkezhetett. Annál inkább döntéshelyzetben érezték magukat az önigazolásra vágyódó, ambiciózus rokonok és ismerősök, az „igazi” József Attilát felmutatni szándékozó pályatársak, majd a politikai hatalomra törő néhai elvbarátok, akik egymás ellen igyekeztek fölhasználni/kijátszani a költő páratlanul gazdag életművét.

József Attila neve pedig kitűnő áruvédjegynek bizonyult.

Nővére, első életrajzírója a családi emlékek feldolgozása révén talált rá hivatására. 1940-től – első könyve megjelenésétől – haláláig élvonalbeli újságíróként tartották számon. Ám tragikomikus mellékterméke is akadt a magasztos és kicsinyes emberi hajtóerők mentén alakuló spontán kultusznak. Ilyen volt az írói babérokra vágyó rokonság vetélkedése: ki tett többet, ki milyen áldozatot hozott a tragikus véget ért József Attiláért.

A legízléstelenebb módon Bányai László, József Jolán harmadik férje bizonygatta önnön érdemeit Négyszemközt József Attilával című, intimpistáskodó szemléletű memoárkötetében.(13) A szereptévesztés hibájába esett szerző nem is titkolta, hogy családi emlékei közreadásával elvált feleségének erkölcsi lejáratása a célja – akárcsak A szappanfőző lánya című, „leleplezőnek” szánt, kétkötetes regényével, amelynek kéziratát a botránykerülő, óvatos kiadók 1942 végén sorra visszautasították.(14) A Pantheon felkérésére vállalt József Attila-emlékezéskötetben Bányai élvonalbeli írónővé avanzsált ex-neje könyvének állításait hitelteleníteni, de akarva-akaratlan az idegen mentalitású „Józsefek” egész kompániájának kijutott ellenszenvéből.

Szelet vetett, vihart aratott kötete 1943 őszén csúfos kritikai fogadtatásban részesült.(15) Sem a kritikusok, sem az olvasók nem tudták megbocsátani fennhéjázó-kioktató hangnemét és nevetséges-fontoskodó, száraz jogásznyelvi stílusát – különösen azok után, hogy vizsgálóbírói szigorával és „őszinteségével” tápot adott a korábbi nyilas szellemiségű támadásoknak, melyeket Erdélyi József indított el 1943 elején a Virradat hasábjain. Erdélyi a hírhedtté vált Világirodalom című cikkében félzsidó, szélsőbaloldali nézeteket valló, egzaltált, beszámíthatatlan és féltékeny akarnokként idézte föl József Attila alakját, akit – szerinte – alaptalanul soroltak a világirodalmi színvonalú művészek sorába, és méltán vált extrém politikai elkötelezettségének áldozatává.(16)

A posztumusz sikert elirigyelő, féktelenül vádaskodó-önigazoló emlékirodalom tanulmányozása során érthetjük meg igazán, mitől vált már-már áttekinthetetlenül kaotikussá a József Attila személyét hol kritikátlanul fölmagasztaló, hol hóbortos-komolytalan csodabogárként ábrázoló, elfogult visszaemlékezések sokasága. Pedig a kultusz legzavaróbb stációja, az erőszakos politikai kisajátítás időszaka a második világháború kellős közepén még el sem kezdődött.

A KÖLTŐ 1942-ES ÚJRATEMETÉSE tekinthető az 1948 után intézményesült gyakorlat főpróbájának: miként lehet „áruvédjegy” pártpolitikai lobogókon a halott költő neve.

József Attila holttestének kihantolása és budapesti újratemetésének gondolata 1941 decemberében, halálának negyedik évfordulóján a Film Színház Irodalom című hetilap meghirdette akcióból nőtt ki. Síremléket Attilának! címmel gyűjtésre szólították fel az ország lakosait, hogy rendbe hozassák az elhanyagolt szárszói sírt, s méltó emlékművet állítsanak a kopott fejfa helyére.(17) Néhány héten belül országos mozgalommá nőtt a kezdeményezés. Postautalványok százain érkezett a pénz a márvány síremlékre. Az adakozó kedv – a korábbi össznépi lelkifurdalás lecsapódása után – immár a kollektív jóvátétel, a jelképes kárpótlás gesztusaként értelmezhető, kollektív pszichológiai vonatkozásban pedig a megbánást követő üdvözülés/üdvözítés vágya motiválhatta a megmozdulás résztvevőit.

A Cserépfalvi kiadásában megjelent vers- és emlékezés-kötetek jóvoltából József Attila ekkor már annyira ismert költőnek számított, hogy Marosán György, a szociáldemokrata ifjúmunkások egyik vezetője, a sütőmunkások titkára úgy érezte: gyülekezési tilalom idején politikai tőkét lehet kovácsolni abból, ha a „munkásköltő” nevét zászlajukra tűzve, tömegdemonstrációt rendeznek Budapesten. Megalakította a vezetésével működő József Attila Emlékbizottságot, fölhozatta Balatonszárszóról a költő hamvait, hogy szülővárosában, „a tömegek részvételével” helyezzék – immár másodszor – örök nyugalomra. Neves szimpatizánsok, írók, művészek vettek részt a bizottság elnökségében. József Jolán engedélyezte az exhumálást, a főváros pedig – a párt városházi képviselőinek közbenjárására – díszsírhelyet adott József Attila számára.

Marosán György több visszaemlékezésében(18) fölidézte az 1942. május 3-i, szomorú, szürke, esősre hajló vasárnapot, amikor reggel 8-tól sűrű sorokban érkeztek a gyászolók a 10 órakor kezdődő temetésre, s noha nem jelentették be a rendőrségen a tömegrendezvényt – csak suttogó propagandára bízták a szervezést –, mintegy öt-hatezren tisztelegtek a halottasházban fölravatalozott költő előtt. (Radnóti Miklós ötszáz emlékezőről írt naplójában.)(19) A Vándor Sándor becenevén elhíresült „Venci-kórus” zuhogó esőben énekelte el a karnagy által megzenésített Mondd, mit érlelt,(20) Major Tamás pedig elszavalta A város peremént.

(Nem ez a temetés volt az egyetlen, „magasabb szempontokra” hivatkozó halott-háborgatás József Attila utóéletében, hiszen 1959. március 20-án pártutasításra, a nyilvánosság kizárásával, újra ki-, majd elhantolták holttestét a Munkásmozgalmi Sírsétányon, 1963-ban pedig mellé temették „özvegyét”, az akkor elhunyt Szántó Juditot. Csak a rendszerváltozás után, 1994. május 17-én térhetett meg a költő övéi közé a Fiumei úti családi sírkertbe.)

Az 1942-es újratemetés sajtóvisszhangja alapján képet alkothatunk a spontán elemek működésével változatlanul számoló, de már mesterségesen is formált kultusz állandó és változó jegyeiről.

Újra fölvetődött a dilemma: ki a felelős József Attila korai haláláért? Az emlékcikkek szerzőinek túlnyomó többsége a költő zavart elmeállapotával magyarázta a tragédia okát. Ekkor már érzékelhetően befolyásolta a közgondolkodást a Szép Szó 1938-as emlékszámában közzétett patográfia, melyet annak idején azért írt dr. Bak Róbert, a költő utolsó terapeutája, hogy elhárítsa a Remenyik által elátkozott barátok, hozzátartozók, orvosok felelősségét. Bak doktor éveken át „lappangó”, „schizophreniás elmezavart” rekonstruált, s a „kórfolyamat” illusztrálására nemcsak az általa ismert élettényeket, hanem a költő verseit is bizonyíték gyanánt használta fel oknyomozó pszichiátriai jelentésében. (21) Az öngyilkosságot elkerülhetetlen, végzetszerű tettként tüntette föl, így ütve rá a halott költőre az elmebetegség stigmáját, visszamenőleg is fölmentve magát – s valamennyi, József Attila kezelésére vállalkozó pszichoterapeutát – a szakmai felelősség alól.

Évtizedeken át – tulajdonképpen mindmáig – ez a posztumusz diagnózis alapozta meg a költő elmebetegségét kész ténynek tekintő közvélekedést.(22) Márai Sándor is átvette A költő sírja című cikkében (Pesti Hírlap 1942. május 7.) Bak Róbert logikáját: tiszta lelkű, angyali lényként idézte meg József Attila alakját, esztelenségnek ítélve az olyasfajta vádat, hogy a társadalmi rend áldozata lett volna, mondván: élete utolsó éveiben őrült volt, gyógyíthatatlan elmebaj áldozata, melynek nincs „fölényes gyógymódja”, sem „magyarázata”.(23) Érdekes módon a barátok – Koestlertől Ignotus Pálig – és a családtagok is, szinte kivétel nélkül, hitelt adtak az autonóm magatartású költő érthetetlen tetteire megnyugtató magyarázatot kínáló orvosi szakvéleménynek.

Empatikusabb módon kezelte az őrültség-normalitás kérdését Illyés Gyula Öt éve... kezdetű versében, melyet a budapesti újratemetés alkalmából írt.(24) Ez a lírai emlékezés emblematikus módon összefoglalja mindazt, ami – a kezdeti, kölcsönös rokonérzés ellenére – gátat, válaszfalat emelt az egykori barátok közé. De az egyoldalú verses dialógusban Illyés mégis meghajtotta fejét József Attila árnyalakja és megfellebbezhetetlen érvei előtt:

Öt éve vagy halott, de eltalálnál
a temetőből jövet még idáig
– nincs változás – a régi kávéházig,
hol vártam rád; hol utolszor te vártál
e sarokban, e füst-zsuppos homályban.
Mint csőszkunyhóban dideregtél benn.
Esett. Vitáztunk nekikeseredve.
Már „őrült” voltál, de még én se láttam.
Már az se vagy. Már annyi sincs belőled.
Az elfolyt, a rég itt-ringott időnek
partján magamban ülök hallgatag.
Nem vagy. Oly képtelen, mintha azóta
az egész világ megtébolyult volna
s csak neked volna folyvást igazad.

Radnóti Miklós 1942. május 3-i naplóbejegyzése szerint a temetésről beszámoló újságok „émelyítően kegyeletesek”.(25) Pár nap múlva viszont – a sajtó közvetítésével – már megkezdődtek a Petőfi és Ady mellett harmadik „politikus” költőként jellemzett József Attila hagyatékának kisajátítási kísérletei, noha Kovalovszky Miklós A szárszói halott útja című cikkében (Fiatal Magyarság, 1942. május 12.) még úgy fogalmazott: paraszt, munkás és intellektuel volt egy személyben, ő az egyetlen, akiben megszemélyesült az egész magyar nép.(26) A Magyar Út publicistája azonban már a jobboldal közönyét és a „baloldal erőszakosságát” kárhoztatta, mondván: „a jobboldali sajtónak a halott költőről nincs egy szava sem, amint az élőről sem volt, – halálában is átengedik őt a baloldali mohóságnak, amely a Népszavától az Esti Kuríron és a 8 órai Újságon át a Magyar Nemzetig ujjongva-sajátította ki magának újra és hencegve a halottat.”(27) A Népszava cikkírója ugyanezzel a törekvéssel vádolta a jobboldali és szélsőjobboldali sajtó véleményformálóit: „Kimutatták”, „hogy József Attila tulajdonképpen nem is munkásköltő, nem is volt szocialista, nem is a szabadságért harcolt, hanem – mondják ők –, akárcsak Ady, a szélsőjobboldali paradicsom előfutára volt.”(28)

A költőért haragvó, egymás ellen feszülő, politikai töltésű indulatok veszélyességére a gyászbeszédet mondó Gáspár Zoltán figyelmeztetett: „írás és lélek küzdelmébe beleszólhat a torzító szándék. [...] S ha egyes sorait ma nem lehet fennen hangoztatni, vigyázzunk sorközeire, ne férkőzhessen közéjük a torzító hamisság! A hamisság pillanatnyi és sikeres; az igazság hosszantartó és győzedelmes.” Visszamenőleg azonban úgy vélte, hogy a költő halála óta eltelt „négy és fél esztendő a halhatatlanság biztos próbája volt”.(29)

Igaz, a halhatatlanság nem örök időre szól: politikai rendszerváltozás, értékválság idején a művészi kánon is átrendeződik. József Attila a halála óta eltelt hetven év alatt két nagy politikai rendszerváltást is sértetlenül túlélt – noha a kultuszképződés szempontjából két, egymástól gyökeresen különböző helyzetben állta ki az időszerűség próbáját.

1945 UTÁN, A HÁBORÚ BEFEJEZÉSÉT KÖVETŐEN átmenetileg bizonytalanná vált József Attila személyének és költészetének megítélése – a hatalom szempontjából. A moszkvai emigrációból hazatért, hatalomra törő kommunista vezetők gyanakodva, előítélettel viszonyultak az illegális kommunista pártból annak idején kizárt – de inkább kivált –, eretnek hírében álló költő emlékéhez. E politikailag labilis időszakban Cserépfalvi Imre számtalanszor kérte-sürgette Lukács Györgyöt, hogy a párt mielőbb foglaljon állást néhai barátja költészetével kapcsolatban.(30) Nyilván nem az ő agitációján múlott, hogy 1945 decemberében Lukács és Horváth Márton, a két fő pártideológus végre kijelentette, hogy „József Attila kommunista költő”, s ezzel a rehabilitált poéta a pártkörökben is „szalonképessé” vált.

Rákosiéknak fontos volt, hogy a szociáldemokraták tragikus sorsú munkáslírikusa helyett mielőbb a rettenthetetlen osztályharcost, a forradalom viharmadarát lássák az emberek József Attilában. 1945 őszén azonban még nem lehetett tudni, hogy a hatalmi harcban melyik erő győzedelmeskedik hosszú távon. A politikusok igyekeztek szövetségeseket találni a céljaikat segítő értelmiségiek soraiban. József Jolán – aki vezető újságíróként minden fórumon fivére költészetének elismertetéséért küzdött – lehetetlent nem ismerő ambícióval nézett szembe a kor kihívásaival. Tudta, hogy a földi halhatatlanságnak is ára van, s hajlandó volt áldozatokat hozni a túlélésért. Bármire képesnek érezte magát, hogy az új hatalom első számú költőjeként tartsák számon öccsét. Ehhez azonban kaméleon módjára magának is személyiséget kellett váltania.(31)

1945 őszén nem kisebb tekintéllyel, mint a hatalomra törő Rákosi Mátyással készített interjút, melyben régi ismeretségüket elevenítette föl, még 1925-ből, amikor férje, dr. Makai Ödön ügyvéd, a pesti Lovag utcában néhány napra vendégül látta a politikai rendőrség által körözött pártvezetőt. Azt az apróságot, hogy ő akkor Makai Lucie névre hallgatott és bevallottan a kapitalizmus hívének mutatkozott, mind a kitűnő memóriájú Rákosi, mind a buzgó kommunista szerepét lelkesen játszó újságírónő nagyvonalúan elfelejtette. Mindkettejüknek fontosabb volt az a cikk, amely e beszélgetés nyomán született. Jolán a régi emlékek fölemlegetésével igazolhatta József Attila kommunista elkötelezettségét – Rákosinak pedig, az első szabad választások előtti időben hasznára volt a kinyomtatott tanúvallomás az üldöztetés idején tanúsított bátorságáról, eszméi és lénye magnetikus vonzerejéről.

A Magyar Ifjúság 1945. szeptember 15-i számában megjelent Mester és tanítvány című ominózus cikk szolgált alapjául József Jolán későbbi, múlt-átlényegítő törekvéseinek – s az 1950-ben megjelent A város peremén című, pártos hangszerelésű „életrajzi regényének”. Rákosi Mátyás, a titokzatos Braun úr, hajdani találkozásukat felidézve, úgy emlékezett az ifjú József Attilára, mint hű tanítványára, aki lelkes kísérője volt az illegalitásban.

A központilag irányított kultuszok természetét tanulmányozva nem szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy a hatalom mindig megtalálja pragmatikus céljaira a legalkalmasabb személyeket. Minél bizonytalanabb karakterű az illető, annál könnyebb a kerítő dolga. Rákosiék kitűnő lélektani érzékkel választották ki a rendelkezésre álló „tanú”-választékból József Jolánt. A nála sokkal alkalmasabbnak látszó, már-már a megszállottságig elkötelezett kommunista Szántó Judittal, a költő egykori élettársával szemben csak látszólag volt hátrányban (úriasszonyi múltja, kusza magánélete, képlékeny személyisége okán) – de a „fortélyos félelem” hatalma őt sokkal inkább sakkban tartotta, mint a „nemzet özvegyeként” viselkedő Juditot, aki képtelen volt elvonatkoztatni sérelmeitől, amikor közös múltjukra emlékezett. (Erre nemcsak véletlenül előkerült, több kiadást megért naplója utal,(32) hanem visszaemlékezése is, mely hemzseg a gyűlölködő indulatoktól és a stiláris pongyolaságoktól.)

Hiába igyekezett Szántó Judit írásba adni, milyennek ismerte meg József Attilát, a hat éven át mellette élő, vele minden ötletét, műhelygondját megbeszélő költőt – mégsem őt, hanem Jolánt, a hajlékonyabb erkölcsiségű, profi újságírót bízták meg azzal, hogy eleven emlékeiből, rugalmas-hatásos szavakkal merev és megmásíthatatlan szobrot kalapáljon a pártköltővé szimplifikált József Attiláról. Jolán ugyanis információgazdagon, egyszersmind az olvasó érzelmeire hatva tudta megjeleníteni családjuk történetét. 1945 őszén talán még nem lehetett volna rávenni arra, hogy a szocialista realizmus stíluskövetelményei szerint áthangszerelje korábbi könyve szövegét. Ehhez saját bőrén kellett éreznie a mézesmadzag és a korbács fölváltva alkalmazott, bevált idomítási módszerét.

A mézesmadzag: József Attila posztumusz Kossuth-díja volt, amelyet nem az „özvegy” (Szántó Judit), hanem ő, a szerzői jogok tulajdonosa vehetett át 1948. március 15-én a Parlamentben. Jellemző a nővér családias gondolkozására, hogy a díjat azonnal a magáénak tekintette: az ünnepi esemény után rögtön a mellére tűzte az érmet, s így állt kollégája, Bojár Sándor fotóriporter fényképezőgépe elé, a hatalom letéteményesei, a jelenlevő állami és pártvezetők: Rákosi Mátyás, Rajk László, Mihályfi Ernő, valamint Gerő Ernő társaságában.(33)

Pünkösdi királynőségnek bizonyult ez a nap József Jolán életében. A buzgó neofita kommunistát továbbra is szemmel tartották a pártvezetők, mert (cserébe az elismerésért) építeni akartak a lojalitására. Jolán, a kitűnő dramaturgiai érzékkel rendelkező életművész – és rutinos szerencsejátékos – pontosan érzékelte, mit vár tőle a hatalom, s ő megpróbált hibapont nélkül megfelelni a vele szemben támasztott igényeknek. Értett a közvetett üzenetekből is. Amikor 1948. május 22-én fényképes beszámoló jelent meg Beck András készülő József Attila-szobráról a Magyar Nap hasábjain, sejthette, hogy nemcsak a képzőművésznek, hanem az írónak is meg kell fontolnia Lukács György itt közölt szavait: „ez a szobor József Attilát nem úgy akarja ábrázolni, ahogyan barátai vagy környezete ismerte, hanem ahogy versei után olvasóközönsége (a magyar proletariátus) őt elképzeli.” A hatalom igénybejelentését az aktuális József Attila-képre Jolán már megrendelésnek vehette.

A mézesmadzagot felváltó korbács ütésétől egy évvel később, 1949 őszén jajdult fel – nemcsak József Jolán, hanem valamennyi, korabeli értelmiségi. A Rajk-per, amelyet a rádió egyenes adásban közvetített, egyértelmű figyelmeztetés volt: a párt nem tréfál, hiszen látnivaló, hogy kész feláldozni legjobb elvtársait is, ha árulást bizonyíthat rájuk. Nincs kegyelem...

Cserépfalvi Imre, aki József Jolán közeli barátjaként élte át a nyomasztó éveket, így számolt be a hatalom lelki hadviselési módszereiről:

„Haraszti Sándor, az államosított Athenaeum Kiadó akkori igazgatója hívott fel telefonon, és beszélt Jolánról. Bőbeszédűen, nagyon magabiztosan magyarázta, hogy Jolán első műve, a József Attila élete, sok tekintetben már időszerűtlen könyv. A szocialista realizmus szellemében megírt József Attila-életrajzra van most szükségük, bemutatni a harcos, kommunista költőt. Jolán rendkívül sokat fejlődött az utóbbi években – mondta –, és vállalná is egy újabb életrajz megírását. [...] kategorikusan közölte még velem, hogy József Jolán újabb könyve természetesen az Athenaeum kiadásában fog megjelenni. Igen meglepett Haraszti Sándor közlése, mivel Jolán ilyen fordulatról soha nem beszélt velem. Szerződése pedig a Cserépfalvi Kiadóhoz kötötte.” Hamar kiderült, hogy Jolán valóban igent mondott a felkérésre, mert úgy érezte, hogy ezzel „tartozik a pártnak és József Attila emlékének”.(34)

Cserépfalvi előtt világossá vált, hogy kedvelt szerzője-barátja kelepcébe került. És nemcsak politikai okok miatt. „A második operációja után megtudta, hogy halálos beteg. Látva az irodalompolitikai helyzetet, a személyi kultusz kibontakozását, ő is megingott. Amikor neves írók mind letették a garast Devecseri Gábortól Zelk Zoltánig, az írók nagy része igyekezett vérmérséklete szerint a legpozitívabban jelezni létét” – emlékezett.(35)

Természetesen sokkal többről volt szó, mint egy gyenge akaratú nő lelki leigázásáról. Cserépfalvi szerint ugyanis József Attila akkoriban – a háború utáni években – a posztumusz Kossuth-díj ellenére sem volt minden szempontból elfogadható a korabeli kultúrpolitika irányítói számára. Emlékezésében megírta: mindig érzett körülötte „a levegőben bizonyos vibrációt. Költészetének nagy részét lehetett vállalni, ki lehetett adni, lehetett szavalni, iskolákban is. De költészetének egy másik része kicsit kétes volt. Akadtak versei, amelyekről nem illett beszélni; voltak olyan válogatott kiadások, amelyekből bizonyos versek tendenciózusan mindig kimaradtak. [...] Úgy tűnt, hogy a József Attila-’dosszié’ még nyitva van Révai elvtárs asztalán, s [...] József Attilát nem lehet teljesen vállalni. A moszkvai írók köre még létezett, egyes tagjai Budapesten éltek, hatottak, és Attilát soha nem szerették. Mindezek azt eredményezték, hogy Jolán is s egyébként föltehetően Judit is érezte: Attila körül nincs minden teljesen rendben. Ebben a közegben úgy tűnt, ha Jolán írna egy olyan könyvet [...], amelyben Attilát egy finom billentéssel helyreigazítja – a párt szempontjának megfelelően –, akkor az Attila helyét pozitívan befolyásolja.”(36)

Jolán a szent cél érdekében „azonosult az agresszorral”. Elhitette önmagával, hogy helyesen cselekszik, ha legyőzi belső ellenállását, s valóságos emlékei helyett a fantáziáját mozgósítja. Cserépfalvi, aki közelről szemlélte vajúdását, meg is neheztelt rá a nyilvánvaló hazugságok, köztük a hamis beállítású Rákosi-epizód miatt. „‘Miért kell ezt neked csinálni?’ – kérdeztem tőle. Akkor mondta: Jaj, Imre, hát hallgass róla, én úgy szégyenkezem, de hát ez a politika.”(37) Azt hitte tehát – más megtévedtekkel együtt –, hogy a misztifikálás hasznos.

1950 júniusában, a könyvnapra jelent meg József Jolán „hattyúdala”, A város peremén című ifjúsági regény, hangos propagandával megtámogatva. A szerző azonban, a dicsérő kritikák megjelenése idején, utolsó napjait élte a Bakáts téri rákkórházban, ahol 1950. június 25-én meghalt. Posztumusz kárpótlása csak annyi volt, hogy a nekrológban az öccsének ítélt Kossuth-díjat nagylelkűen neki adományozták.(38) Az erkölcsi helytállást is számon tartó irodalomtörténetből azonban jó ideig kiiratkozott.

A JELKÉPES ZÁSZLÓLEVONÁSIG: A RENDSZERVÁLTOZÁSIG a pártállam lobogóján tündökölt József Attila neve – de életműve szívósan ellenállt a szelektálási kísérleteknek. Letagadott versei tiltott gyümölcsként vonzották az őszinte szóra éhes, érzékeny fiatalokat. A negyvenes években eszmélkedő nemzedék éppúgy benne találta meg szellemi irányítóját, mint a későbbi generációk tagjai, akik maguktól fedezték föl a költő szenvedés-ihlette, eszmélkedő verseit, melyek megkönnyítették számukra a felnőtté válás gyötrelmes stációit.

Azt gondolhatnánk, József Jolán számítása bevált, hiszen a hivatalosság elismerése jót tett a költő népszerűségének: kiadták és tanították, elemezték a műveit, olvasómozgalmat, szavalóversenyeket rendeztek a neve alatt, megzenésítették a verseit, utcákat, tereket, színházat, hajódarut és irodalmi díjat neveztek el róla, s 1964 óta az ő születésnapján ünnepeljük a költészet napját. Verssorai beépültek a köznyelvbe, a beszédmód paneljeivé váltak, tudattalanul is citáljuk szavait. A nyolcvanas évek végétől, ahogy fokozatosan megszűntek a politikai és egyéb tabuk, egyre szabadabban lehet írni és gondolkozni eszmei tájékozódásairól, pártvonzalmairól, lélekelemző verseiről. Még a „betegség” néven elhíresült szindrómáról is. Pszichológusok és irodalmárok elemzik önismereti írásait, orvosok igyekeznek újra diagnosztizálni „betegségét”. Dr. Stark András pszichiáter egy interjúban „a szétanalizált” költő és a „kíváncsi utókor” viszonyát a lelki azonosulás belső kényszerére vezette vissza. „Nagy a kísértés, hogy ‘megmagyarázzuk’ József Attilát – mondta –, holott ez eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Olyan ‘sok mindenki’ volt József Attila, hogy költészetében mindannyian magunkra ismerhetünk. De hiába foglalunk össze pszichológiai fogalmakkal egy élettörténetet, az emberi teljesség elillan a kezeink közül.”(39)

Azt hihetnénk, a rendszerváltás óta már nem korlátozhatják értékítéletünket ideológiai szempontok. De ne ámítsuk magunkat: a sokféleség szabadsága is veszélyeztetheti a tisztánlátást. S miután József Attila képes mindenkit megszólítani, úgy tűnik, éppen az univerzális hatás táplálja a kultusz vadhajtásait.

Először a kilencvenes évek elején, a politikai átalakulás idején próbálták kiönteni – ahogy mondani szokták – „a mosdóvízzel együtt a gyereket is”, ki akarván tessékelni az „átkos” rendszerben favorizált költő verseit az iskolai tananyagból. A veszély elmúlt: József Attila életműve helytállt önmagáért. Manapság a politikai indíttatású detronizáló törekvéseknél is veszélyesebb az irodalomtudományon belüli szemléleti megosztottság: a József Attila költészetét is „szövegirodalomként” kezelő iskola hívei ugyanis mindazt száműznék az elemzésből, amivel a befogadó érzelmileg azonosulhat – noha a kizárólag retorikai formációk szintjén analizált (sterilizált) életmű óhatatlanul elidegenedne mindazoktól, akik a mélyebb (megszenvedett) tudás iránti vágytól hajtva olvassák a kollektíven hasznosítható felismeréseket hordozó irodalmi műveket.

A költő születésének századik évfordulóján a kultusz alakulásáról és a kutatás helyzetéről is több áttekintés született. A legalaposabb és minden fontos tendenciára kitérő cikket Tverdota György írta az Élet és Irodalom 2006. január 27-i számában. Summája szerint „az a József Attila, aki az újabb publikációkban megjelenik, már olyan modern klasszikus, aki kiszabadult a purgatóriumból, melybe a rendszerváltáskor belekerülni látszott. A proletár, a kései, a posztmodern és a többi alakváltozat helyét az ezerarcú költő foglalja el”.(40)

„Mások tükrében” azonban torzképek is megjelenhetnek a költőről. A kollektív empátia néha eklektikus, vallásos elragadtatás formájában nyilvánul meg napjainkban. Furcsa kombináció a krisztusi másság és a betegség-stigma egymásra vetítése, majd párhuzamos fölmagasztosítása – de van ilyen is. 2005. december 3-ára a következő, mozgósítónak szánt szöveggel invitálták „tetemrehívásra” és gyertyafényes „virrasztásra” a költő híveit: „Sínen van az, kinek célja Szárszó! Idézzük meg a Fiút, a Szent Bolondot, a bennünk élő József Attilát!”

A transzcendens rajongás azonban éppen a József Attila-i líra lényegéről, az érzelem és az értelem kívánatos egységéről tereli el a figyelmet. Ám ennél is veszélyesebbek a kultusz-ellenes törekvések, melyek a költő deheroizálását, morális lejáratását tekintik céljuknak.

Úgy tűnik, a félremagyarázások forrása József Attila költészetének szokatlan intimitásában rejlik. Tudniillik mindenki megszólítva érezheti magát, „kit anya szült” – ezért fennáll a veszélye annak, hogy bárki gátlás nélkül ítélkezhet róla, önnön értékrendje szerint. Vagyis: a maga lelkivilágát és elvárásait vetíti rá a költőre, abban a hiszemben, hogy a tükörkép József Attilát ábrázolja. A szeretetre vágyó poéta „lelke” így válhat fals módon posztumusz közvagyonná, mellyel mindenki azt kezd, amit csak akar.

Már a József Attila Emlékévet egy detronizáló szándékú, baljós esszé harangozta be: Mórocz Zsolt írása a Hitelben(41) mely a pénzzel bánni képtelen, tartós kenyérkereső munkára alkalmatlan József Attilát moral insanitynek igyekezett bemutatni. Inkább zavart keltett, mintsem a kívánatos tisztánlátást szolgálta Garamvölgyi László több kiadást megért könyve is,(42) mely a szárszói tragédiát – szakszerű rendőri nyomozásra hivatkozva – mindenáron balesetnek kívánta beállítani, felszólítva az irodalmárokat: haladéktalanul írják át József Attila életrajzát. Hasonló megszólítottság-érzés és közléskényszer áldozata lett Asperján György, a József Attila Emlékév szenzációjaként beharangozott, nyolcszáz oldalas regény-monstrum szerzője,(43) aki hiába igyekezett maximálisan azonosulni kedvenc költőjével, nem tudott az ő fejével gondolkozni – ezért inkább a testiség, a zsigeri működés szintjén működtette fantáziáját. Ilyenformán mindaz, ami a költő feltételezett szexuális életéről, nőügyeiről, párkapcsolati zavarairól, analitikus kezeléséről olvasható, nem József Attila, hanem Asperján személyes elfogultságait és sóvár vágyait tükrözi.

Szembeszökő a hasonlóság a felsorolt példák között: valamennyi szerző önnön filozófiáját, életgyakorlatát, morális kódexét vetítette rá a költőre, akit csak a róla szóló torz és ellentmondásos emlékirodalom – meg a művei – alapján ismerhettek és szerethettek meg, a maguk módján: az utókor vélt mindentudásával és ítélkezési kényszerével. Megtehették, hiszen a kultuszt immár nem irányítja semmiféle központi akarat – de a szabad önkifejezés korában sem nélkülözhetik a jó ízlést és a méltányosságot azok, akik igazságot szolgáltatni – „használni, nem ragyogni” – akarnak szeretve tisztelt szerzőikről szóló műveikkel. Éppen elég elborzasztó példát kínál a József Attila-emlékápolás története, hogy ne saját tükörképünk, hanem a regényhősnőjével azonosuló flaubert-i empátia alapján, belülről azonosítsuk az utóéletében sokféleképpen eltorzított portréjú költő mind az ezer arcát.

IRODALOM

Asperján György: Fogadj szívedbe... József Attila életregénye. Aspy Stúdió, Bp. 2005.

Bak Róbert dr.: József Attila betegsége. Szép Szó. 1938. január-február. 105-115. In Kortársak, 1014-1022.

Bányai László: Négyszemközt József Attilával. Körmendy, Bp. 1943.

Bojár Sándor: Fél évszázad pillanatai. Corvina, Bp. 1980.

Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései. Gondolat, Bp. 1989.

Fehér György (rendező): József Attiláról kortársai. Videó-dokumentumok. MTV, Bp. 1977-1980.

Garamvölgyi László: Hogyan halt meg József Attila? Pallas-Antikvárium Kft. Bp. 2001., 2005.

Hét év József Attila közelében. Dokumentumok Bányai László hagyatékából. [Hét év] Horváth Jenő kézirat- és levélgyűjteményét sajtó alá rendezte: Valachi Anna. Magvető, Bp. 1995.

József Attila Emlékkönyv. [JAEK] Szerkesztette: Szabolcsi Miklós. Szépirodalmi, Bp. 1957.

József Attila: Ady-vízió. A Toll, 1929. aug. 18. In József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szövegek. Közzéteszi Horváth Iván és munkacsoportja. Osiris, Bp. 1995. 166., 170.

József Jolán: József Attila élete. Cserépfalvi, Bp. 1940.

Koestler, Arthur: Ein Toter in Budapest. Das Neue Tage-Buch (Paris-Amsterdam, 1939. május 13., 7. évi. 20. sz.) – Magyarul: Egy halott Budapesten. Ford. Schweitzer Pál. Mozgó Világ, 1983. 6. sz. 60-64., Koestler-emlékkönyv, 149-152.; Kortársak, 1227-1230., 1532-1534.

Koestler-emlékkönyv. Összeállította Hidegkúti Béla. Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1992.

Komlós Aladár: József Attila és a kritikusai. Magyarok, 1948. IV. 2-12. In K. A. Költészet és bírálat. Gondolat, Bp. 1973. 267-281.

Kortársak József Attiláról I-III. [Kortársak]. Szerkesztette: Bokor László. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Tverdota György. Akadémiai, Bp. 1987.

Mórocz Zsolt: A legenda oda (Retusálás nélkül: portrévázlat József Attiláról) – Hitel, 2004. 9. sz. 3-25.

Murányi Gábor: A könyvkiadó tovább jegyzetel. Látogatás Cserépfalvi Imrénél. Magyar Nemzet, 1985. július 27.

Remenyik Zsigmond: Költő és a valóság. Korunk, 1938. január; Szép Szó, 1938. január-február. In Kortársak, 936-941., 973-975.

Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Pannonica, Bp. 1998.

Tverdota György: „Minden, ami volt, van”. A József Attila-emlékév krónikája. Élet és Irodalom, 50. évf. 4. sz. 6., 10.

Sajó László: „alkosd meg végzeted”. József Attila utolsó versei és utolsó napjai. In Költőnk és korunk. Tanulmányok József Attiláról. I-III. Országos Pedagógiai Intézet, Bp. 1983. III. kötet, 379-404.

A „szétanalizáll” költő és a titkait firtató utókor. Dr. Stark András szerint nagy a kísértés „megmagyarázni” József Attilát – Népszava, 2001. május 31. 12.

Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Murányi Gábor. NPI, Bp. 1986., Argumentum, Bp. 1997., Noran, Bp. 2005.

Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a XX. század első felében. Papirusz Book, 1998., 2005.

Valachi Anna: „Irgalom, édesanyám...” A lélekelemző József Attila nyomában. Háttér, Bp. 2005.

Valachi Anna: „Amit szívedbe rejtesz...” József Attila égi és földi szerelmei. Noran, Bp. 2006.

(1) József Attila, 1929.

(2) Koestler, 1939.

(3) Tverdota, 1998.

(4) Sajó, 1983. 398-399.

(5) Ld. József Jolán, 1940. 444-455.

(6) A témáról részletesebben ld. Valachi, 2006.

(7) Sajó, i. m. 399.

(8) Komlós, 1948.

(9)  Ld. Kortársak, 1073.

(10)Remenyik, 1938.

(11)  József Jolán, 1940

(12) Ld. Kortársak, 1372-1378.

(13) Bányai, 1943

(14) Vö. Hét év, 9-42., 192-198.

(15) Ld. Kortársak, 1891-1915., ill. vö. Hét év, 155-186.

(16)  Ld. Kortársak, 1822-1848., 2067-2072.

(17) Ld. Kortársak, 1451.

(18) Ld. Kortársak, 2040-2041., Fehér, 1977-1980.

(19) Ld. Kortársak,...

(20) Ld. JAEK, képmelléklet.

(21)  Bak,1938

(22)Vö. Valachi, 2005. 413-434.

(23) Ld. Kortársak, 1673-1674.

(24) Megjelent a Válasz 1949 március-áprilisi számában.

(25) Ld. Kortársak, 1661.

(26) Ld. Kortársak, 1675-1676.

(27) Ld. Kortársak, 1677.

(28) Ld. Kortársak, 1678.

(29) Ld. Kortársak, 1658-1659.

(30) Cserépfalvi, 1989. 24-25.

(31) József Jolán pályarajzát ld. Valachi, 1998., 2005

(32) Szántó, 1986, 1997, 2005

(33)Ld. Bojár, 1980, 80. sz. kép.

(34) Cserépfalvi, 1989. 118-119.

(35) Uo.

(36) Cserépfalvi, 19S9. 124-125.

(37) Ld. Murányi, 1985

(38) Meghalt József Jolán elvtársnő. Szabad Nép, 1950. június 17.

(39) Stark, 2001

(40) Tverdota, 2006, 10.

(41)  Mórocz, 2004

(42) Garamvölgyi, 2001, 2005

(43) Asperján, 2005