Rékasy Ildikó

2016/2 - Önéletrajz; Elrokontalanodás; Régimódi dalocska; Szeretnék bízni; Gérecz Attila emléke; Szentségtörés?; Ezt álmodtam2015/2 - Egy verseskötet nyomán; In memoriam Gy.; Nincs mit mondanom2015/1 - Levél Eszternek2014/3 - Mindenre jó2014/1 - Emléktárgyak; Kísértés2013/4 - Az álom logikája; Az Arany János utcában; A másik bolygó; Melyikből?2013/1 - Pocak kalandjai2012/3 - Szenti Ernő emlékére2012/2 - Ifjúság, hatvanas évek, kultúra, könyvtár2011/4 - Jelen, Ars poetica, Halottak napján, Csillagtalan?, Várakozás, Anyám mosolya, Holtodiglan, Lakberendezés, Búcsú a nyártól, Égésnyomok, Megint az ősz, Felhőalakzatok, Vadrózsa-tűz, Öt haiku, Kedvenc képem, A talányos papírlap, Kolumbusz tojása, Szülinapi biztató2011/2 - Naplóféle 2.2011/1 - Naplóféle2010/4 - Nyolc limerick2010/3 - Emlékeim Szathmáry Györgyről2010/1 - Kis pszichológia2009/4 - Ami volt; Régi levelek2009/3 - Az esőhöz2009/2 - Eszternek2008/3 - Ha ma szólna, Egy előléptetésről, Királyom, Lear, A Danaidák 2008/2 - Visszafelé, Családi fényképalbum (1998), Egy Szolnokon gyökeret eresztő polgárcsalád dokumentumai2008/1 - Virrasztás, Sziszüphosz, Álomtalan, Hálótársamhoz2007/1 - Volt-e a Kert?2005/4 - Nimfa-dal, Anagramma-vers, Ladik-i dal 2004/4 - Jelentések2004/3 - Isten szeme, Relaxáció2004/1 - Képkompozíció: asztagrakó 1931-ből2003/4 - Költőnő vagy költő?, Lábjegyzet egy előző vershez, Viszontlátás, Lefaragások, Agyonszeretnek, Ec, pec, kimehetsz..., Verset kért az Eső2003/2 - Baj van a filozófiával, Már kismirg2003/1 - Átmenet2002/4 - Hajnali kukkolás, Hódolattal, Kedvenc2002/2 - Párbeszéd2002/1 - Lábujjhegyen, Az utcán, Utcai találkozás2001/3-4 - Karácsony 2000-ben, Visszafelé, Sajátkezűleg, Fiúsítva, Faképnél hagyni2001/3-4 - Berekfürdői élménybeszámoló2000/3 - Oropesa del Mar; Tűzfal; Készülődés; Lámpaoltás után

Visszafelé, Családi fényképalbum (1998), Egy Szolnokon gyökeret eresztő polgárcsalád dokumentumai

Visszafelé

Egy hajlított lábú varróasztalka, két bronz-
szobrocska, néhány ezüst és porcelán tárgy,
s az empire-óra (mását egy berlini múzeumban láttam):
elillant idők üzenetével ők
a könyveim testvérei. Hogy mit susognak
estefelé, ha elnémult a ház,
s befelé hallgatózik a csend, jó volna tudni.
Jó volna egyszerűen fellapozni
a régi, jól megőrzött titkokat.
Benyitni elfelejtett otthonokba,
megismerni a nagyanyám nagyanyját.
A könyvek, ha felütjük, mindannyiunkhoz szólnak;
e tárgyak közölnivalója egyedül engem illet –
s csupa találgatás.
Tulajdonosaik tán egymást sem ismerték.
Kapcsolatuk, hogy hozzám mindegyiküknek köze van.
Szeretnék néhanapján eljátszani a gondolattal,
hogy itt és most, nálam: barátságok születnek,
talán regények is, míg visszafelé szövődik a múlt.
Egy ükapám egy virágcsokorral kedveskedik egy szépanyámnak,
s a porosz freiherr jó egyetértésben
kvaterkázik a csongrádi szűcsmesterrel.
Megfordul az idő, visszafelé suhannak az évek,
s én, az ősanya, csupa szeretetre-
méltó halottat hozok a világra.

 

Családi fényképalbum (1998)

Nanó

Kis nagyanyám csupa méltóság.
Aprómintás fekete selyem-
ruhája szinte suhog a képen.
Egyidős lehet rajta velem.

Fehér haj, kalap, nagy komolyság,
csak a szeme sarka kacér.
Festett-vörös, nadrágos unokája,
bizony, közelébe sem ér.

Nanóért még igazi párbajt
vívott hajdan nagyapám
egy elmúlt, másik századvégen,
amely csak mese már.

Úgy halt meg „ukránbetegségben”
az ostrom után Pesten
– épp felköltöztünk a pincéből –,
hogy mellette észre se vettem.

Keri

Századánál tíz évvel idősebb,
mondta valamikor.
Most végét járja a század,
s ő majd húsz éve por.

Nézd itt, ezen a képen!
Húgára támaszkodik,
tétovaság a szemében,
hisz alig lát valamit.

Szelíd kis domb a háta,
görcsös ág a keze;
a folyondáros házfal:
legillőbb háttere.

Mint karcsú, fiatal lányt
őrzi másik fotó:
könnyű, mint a gazella,
szeme ábrándozó.

Anyám nagyobb testvére,
köztük tizenöt év;
inkább volt pótmamája,
később meg a miénk.

Napsugaras kedélyén
soha folt nem esett,
így élte életünket
a sajátja helyett.

Mintha nem tudta volna,
milyen nehéz neki,
mindnyájunk kis cselédje,
önzetlen, jó Keri.

Szüleim

Szép férfi volt apám
öregen is. Merészen
szökő orr, dús szemöldök
lombja alatt sötét szem.

Arca inkább komor.
Így, ritka mosolyának
varázsa: mint ha gyors fény
villant fel esti tájat.

Anyám édes, szelíd,
akár az este holdja.
A fényképen apám
gyöngéden átkarolja.

Nyers kőszál s lenge völgy
egymáshoz dőlve állnak,
szépséges szobraként
az összetartozásnak.

Gyerekek

Itt hárman mi vagyunk,
Rékasy-gyerekek,
Tomi öt, Gyuszi nyolc,
magam tízévesek.

Tomi vidám kis képe
szélesen vigyorog.
Gyuszi a legjobb képű.
Én még copfos vagyok.

A felvételt profi
fényképész készítette:
vidéket járó majsztró.
Utána kiszínezte.

Így aztán megbecsültük.
Bekeretezve szépen
az ebédlőben lógott
szüleim életében.

Ötvenöt és hatvan közt
járunk – épp félszáz éve!
Ki hitte volna akkor,
hogy ezt is még megérje.

Illett hát elővenni,
hogy újból kitanuljuk,
két öregúr pocakkal
s én: harminctól a húguk.

Anyám

Mellettem ülsz, ha ébredek.
Szemed fölöttem mosolyog.
Széthajtod hajad lombját,
kivillan szelíd homlokod.

Messziről úszik be arcod:
egy óceánnyi múlt mögül.
Még csaknem fiatal vagy.
Pár kis sugár szemed körül.

De nem jöttél el tegnap.
Ma is nélküled telt a nap.
Behúzza függönyét az éj,
s nem hívtalak, nem vártalak.

Elsüllyedsz lassan bennem?
Arcod vonásaimban él.
Megrebben számon a neved:
egy gyors fohász a holtakért.

 

Egy Szolnokon gyökeret eresztő polgárcsalád dokumentumai

Előzmények

Két éve, amikor az Eső egyik számát a családtörténeti témának, visszaemlékezéseknek szentelte, nem éltem a lehetőséggel. Meg is bántam, hiszen adósságot törleszthettem volna: elsősorban Rékasy Sándor nagybátyám szellemének, aki családi relikviáinkat oly nagy becsben tartotta, s apai ági felmenőinkről, rokonainkról annyi adatot, dokumentumot megőrzött.

Nagybátyám egyetlen lánya 1956 őszén külföldre távozott, apám másik öccse gyermektelen volt, így végül az egész családi hagyaték hozzám került, kis garzonlakásom minden szabad zugát elfoglalva. Megvallom, szüleim életében kevés érdeklődést mutattam családi hátterem iránt, s apám se volt igazán mesélős kedvű ember. Az ismerethiány megbosszulta magát, sokáig nem tudtam kiigazodni. Gyűjtöttem, gyűjtögettem a lelkierőt, időnként nekirugaszkodtam a rendszerezésnek, majd csüggedten visszarámoltam mindent a fiókokba, dobozokba.

Később, ahogy annak idején Sándor bátyámnak, kezdett nekem is rosszulesni, hogy érdeklődésemet nem tudom megosztani senkivel. Az idősebb generáció kihalt, a fiatalság ma sem fogékonyabb a múltidézésre. Mivel családom hagyatéka szolnoki vonatkozásai miatt várostörténeti érdekkel is bír, a Damjanich Múzeumnak szánom. Mint muzeológus barátaim megerősítették, a szolnoki írott forrásokban esett háborús kár felértékeli a polgárok tulajdonában maradt dokumentumokat.

Kapcsolatunk Szolnokkal. A Reinheimer család áttelepülése városunkba

Tízéves korom óta élek Szolnokon. Apámat, aki vízügyes mérnök volt, 1924 óta folyamatosan a (különböző intézményneveket viselő) közép-tiszai vízügyi igazgatás alkalmazottja, 1949-ben Tiszaroffról (a korábbi központból) Szolnokra helyezték. Nagy vargabetűvel így került vissza a Reinheimer család Rékasy-ága (a Rékasy magyarosított név) abba a városba, ahol német származású őse száz évvel korábban, a Bach korszakban, egzisztenciáját megteremtette.

Dédapám, teljes nevén Karl Gotlieb Isidor Reinheimer, Wittenbergben született 1830-ban. (Születési bizonyítványát Németországból 1939-ben szerezték be a leszármazottak.) Az „Eltern” rovatban két női Reinheimer név szerepel. Két leányanyával kezdődik a családfám. (A századforduló táján állítólag kinézett a családnak valami borsosabb németországi örökség. A többiek által megbízott két Reinheimer-utód el is utazott intézkedni az ügyben. Szemrevételezték az emeletes vendéglőt, de annyira restelkedtek a törvénytelen származás miatt, hogy végül nem jelentkeztek az örökségért. Nem tudhatom, a történetnek mennyi a valóságtartalma; Sándor nagybátyám fantáziájának és adomázó hajlandóságának ismeretében a kezemet nem tenném tűzbe.)

Karl Reinheimer a Magyarországon első gőzmotor hajtású fűrészgép-sorozatot felszerelni jött társaival Szolnokra. A szolnoki fűrésztelep gépesítéséhez az 1850-es évek elején Németországból hozattak felszerelést és szakembereket. Mivel az ipartelep dolgozói nemigen értettek még a gőzmotor kezeléséhez, minden komolyabb üzemzavarnál a németek segítségét kérték. Dédapám többször is jött; a húszéves ifjú embert megkedvelték, és végleg itt marasztalták: legyen a gőzfűrész gépésztechnikusa.

Dédapám tehetséges és törekvő fiatalember lehetett. Jó partit is csinált, egy könnerni cukorgyári igazgató lányát, Auguste Hoppe dédanyámat vette feleségül. Az esküvőre már szolnoki lakosként utazott el; 1857-ben Halle városban kötöttek házasságot. Később Szolnokra költözött a feleség özvegyen maradt édesapja, Ludwig Hoppe is, Emma nevű másik leányával. (Az áttelepült Hoppe Lajos a szolnoki cukorgyár műszaki irányításában is szerepet vállalt.) Mindnyájukat Szolnokon, a református temetőben kialakított s a család által ma is használt kriptába temették el.

Kezdetben a Hoppe család lehetett a vagyonosabb, mobil tőkét ők hozhattak Szolnokra. Mindenesetre a Szolnokon leélt negyvenegypár év alatt dédapám a város tekintélyes polgárává küzdötte fel magát mint a gőzfűrészgyár műszaki vezetője, később igazgató, földbirtokos, bankelnök. A család századvég körüli vagyoni helyzetéről a következő feljegyzést találtam: „Családi ház, udvar és kert: kb. 1 magyar hold területen a Tisza-parthoz közel, a Búza piacra néző bejárattal. 300 kat. hold szántó Zagyvarékas község határában. 700 kat. hold szántó és legelő, gazdasági felszerelés. A három tagból álló tanyákon a gazdasági épületeken kívül: tanyai ház, tejcsarnok, filagória (szőlővel beültetett dombon).” Egy másik forrás 530 hold saját birtokról tesz említést.

A régi Reinheimer ház ma is áll a Gábor Áron tér és a Mártírok útja sarkán. Elsárgult, kockás papíron az alaprajza is megmaradt, gondosan bejelölve rajta minden: nagykapu, veranda, szobák, konyha, mosókonyha, istálló, kocsiszín, konyhakertészet, még a galambdúc is. Valamikor 1907 után adhatták el, amikor szülei halála után a birtokon tovább gazdálkodó elsőszülött fiú, ifjabb Reinheimer Károly is elhunyt. A Reinheimer javak további sorsáról nincs tudomásom. Maradt egy térkép, amelyre a szolnoki és a rékasi tanyák helyét bejelölték. S valószínűleg az egykori tanyai főépület tornácáról készült az a háromalakos fotográfia, amelyen nagyítóval dédapámat vélem felismerni, kezében borosüveggel, két másik úr társaságában. A képre nincs írva semmi, de a verzó nyomtatott adataiból tudható, hogy szolnoki fotográfus készítette, mégpedig ugyanaz, aki a Reinheimer család tagjait a leggyakrabban fotózta: Papszt Piroska, a fényképész szakma első női vállalkozója városunkban. 1895-ben nyitotta meg műtermét. (Berta Ferenc: A fényképészipar 150 éve Szolnokon, 2002.)

A második generáció

Reinheimer Károly és Auguszta tizenhárom gyermekből hetet nevelt fel, s tizenkilenc unokájuk érte meg a felnőttkort. A család tökéletesen asszimilálódott, erről írott bizonyítvány is született: „Szolnok rendezett tanácsú város helyhatósága hivatalosan bizonyítja, hogy néh. Reinheimer Károly földbirtokos, volt szolnoki lakos... 1880 év folyamán nem íratta magát fel a szolnoki polgármesteri hivatalnál azok közé az idegen állampolgárok közé, akik születésük alapján bírt idegen állampolgárságukat itteni letelepedésük dacára is fenntartani akarják. Miről ezt a bizonyítványt unokája, Reinheimer Sándor részére és kérelmére magyar állampolgársági ügyben leendő használatra az 1879 évi t.c. 48 §-a alapján szokott aláírásunkkal ellátva és hivatalos pecsétünkkel megerősítve kiadtuk.” Kelt 1924. november 14-én. A hatósági igazolásra a kérelmezők állampolgársági ügyében azért volt szükség, mert a másodszülött Reinheimer fiú, Reinheimer Gyula (nagyapám) Aradon alapított családot, s miután a város a trianoni békeszerződés következtében Romániához került, áttelepültek Budapestre.

Reinheimer Károly legidősebb fiának a leszármazottai részben ma is Szolnokon élnek. A családi név azonban nem maradt fenn: ez az ág női vonalon folytatódott, Varga, majd Náday, illetve Sarudi, Szegedy néven. Apám, a második testvér ágáról, mint említettem, visszakerült gyermekkori nyaralásainak színhelyére. Akkor azonban már Rékasynak hívták (1936 óta); ezt a nevet vették fel öccsei és egy unokatestvér is. A két fiatalabb Reinheimer fiú családjáról kevés adat maradt, mindössze a harmadik generáció névsora a születési évekkel; s már az apák elhagyták Szolnokot. A Reinheimer lányok férjhez mentek; házasságaik (és gyermekeik házasságai) révén a következő nevekkel bővült a leszármazási táblázat: Éberhardt (Orbayra magyarosították), Dávid, Horváth Gaudi, Fűrész, Tuzson, Gerhardt, Schramek (utóbb Dákay), Haidekker, Csics, Miskolczi, Koller; Rékasy Sándor leánya ágán Battenberg és Mac Guire. A család a szélrózsa minden irányába szétszóródott. A feljegyzett lakóhelyek: Arad, Budapest, Cegléd, Hódmezővásárhely, Miskolc, Szeged, Pécs, Kaposvár, Sopron, Clinton (USA) – de a bejegyzések óta újabb majdnem fél évszázad telt el. A fiatalabb generációk adatai hiányosak, majd egészen elmaradnak; 1945 után jellemzően meglazultak a családi kapcsolatok. Névről, fényképről sok rokonomat megismertem; személyesen (különösen mióta a szüleim nemzedéke kihalt) alig ismerek valakit.

Baráti kör

A rokoncsaládok névsora, a szembetűnően sok idegen (leginkább német, később gyakran magyarosított) név jól illusztrálja a 19. századi, századfordulói polgárság összetételét, eredetét. A Reinheimer tipikus polgárcsalád, sok értelmiségi foglalkozású, tisztviselő leszármazottal, rokonnal. Összeírtam az első három nemzedék foglalkozási adatait, amennyiben megtaláltam: gazdálkodó, építész, nyomdatulajdonos, könyvkereskedő, vasúti-, banktisztviselő, szappangyáros, gimnáziumi, egyetemi tanár, mérnök, ügyvéd, bíró, néhány katonatiszt (legmagasabb rangban egy altábornagy vő). Hasonló társadalmi körből kerülhettek ki a közeli ismerősök, barátok is.

A régi fényképek között egy csomag összekötözött vizitkártya a „Reinheimer ház szolnoki barátai” feliratot viselte. A verzón feltüntetett adatok (a fotográfus neve, műtermének címe) alapján a Damjanich Múzeum munkatársa, Berta Ferenc a felvételek körülbelüli idejét is meg tudta határozni: az 1860-as évektől számított két-három évtizedből valók. Sajnos, a kártyák hátoldalára csak néhány nevet jegyeztek fel, azt is hiányosan. Ezek közül a Scheftsik, Schlesinger, Muhr, Horánszky Szolnokon ma is ismerősen cseng, a többi (számomra legalábbis) idegen. Néha az ábrázolt személyt mint valamelyik családtag barátját, barátnőjét, orvosát stb. azonosították, vagy foglalkozását tüntették fel. Többen a gőzfűrész-üzem alkalmazottai voltak, például: „Ottokál, Reinheimer Károly utóda”. Kedvencem „a gőzfűrész éjjeli őre, Sándor bácsi” népies öltözékben; készült „Rottmann és Zemplényi fényirodája, főtér Maffei-féle házban, a megyeházzal szemben Aradon”.

Családi dokumentumok. Fényképek

Elsősorban természetesen a családtagokról gyűltek a felvételek, s nemcsak a Reinheimerekről, a németországi Hoppe-rokonságról, hanem különösen nagy számban apai nagyanyám felmenőiről, rokonságáról (Hanek, Bittner, Ottrubay, Institóris, Kristóry családok). Nagyanyám rokoni kapcsolatai a délvidéket: a Vajdaságot, Temesvárt, Aradot érintik.

A fotográfia térhódításával, a fényképportrék elterjedésével egyidejűleg, divatba jött a városokat, nyaralóhelyeket ábrázoló levelezőlapok gyűjtése is. A századforduló táján egymásnak küldözgetett képeslapok szinte az egész monarchia területét lefedik. Keltezésük s a (korabeli szokás szerint) képes oldalukra írt üzenetek, üdvözletek, még a ceruzával írtak is, jól olvashatók. Rendszerető nagyanyámnak köszönhetően három nagyalakú, gyönyörű albumot töltenek meg ezek a képek, s több doboznyi berakatlan üdvözlőlap is maradt. Az egyik album díszes vászon kötéstábláján „Látképes levelezőlapok” felirat, és szecessziós virágmotívumok közé foglalt, hárfázó nőalakot ábrázoló applikáció látható. A másiknak erősen megkopott vörös bársonykötésén, a tábla közepén és a sarkoknál, szárnyas puttót, virágokat formázó rézveretek domborodnak. A harmadik album bordázott bőrkötésű s kapcsos zárral ellátott, ebben és egy kisalakú kapcsos könyvecskében nem levelezőlapok, hanem fényképportrék, csoportképek vannak.

Néhány érdekes levelezőlap-sorozat a későbbi, a két világháború közötti időből maradt meg. Így vasúti főfelügyelő nagyapám és Dezső fia (szintén vasúti tisztviselő) érdeklődésének köszönhetően egy 50 darabos, 9x14-es lapokból álló kártyacsomag a Magyarországon 1845 és 1919 között épült gőzmozdonyokról, a mozdony neve, típusa, sorozatszáma, építője feltüntetésével. A Mátyás pince János vitéz-falképeiről, valamint Horthyék kassai bevonulásáról, fogadtatásáról a visszacsatoláskor, ugyancsak megőrződött egy-egy levelezőlap-csomag.

Egyéb dokumentumok, kuriózumok

Több nemzedék születési, halotti bizonyítványait, kereszt- és házasságleveleit őrzöm eredetiben vagy másolatban, s még több gyászjelentést, távolabbi rokonok elhunytáról is. (Mivel ezeken a gyászolók teljes névsorát feltüntették a rokonsági fok megjelölésével, jó szolgálatot tettek az eligazodásban.) A számos egyéb irat, füzet, szakadozott feljegyzés, cetli, számla, összefirkálva a rendezést előttem megkísérlő családtagok által, alaposan feladta a leckét. Nem is rendeztem, csak szortíroztam az anyagot, s kiemeltem, amit kortörténeti szempontból vagy személyes okból érdekesnek találtam.

Nagyanyám kívül-belül szecessziós stílusban díszített, rajzokkal illusztrált „Mein Kochbuch” feliratú könyvecskéjét (ha jobb háziasszony volnék, még inkább méltányolnám); a nyomdailag előre megvonalazott lapokat ő írta tele korabeli ételreceptekkel, a szép könyvhöz méltó gyöngybetűs írással. Sokra tartom „Schrift-Probe” feliratú füzetét is a megmosolyogni való címekkel, mint „Női kötelességek”, „Tárgy: Irma megajándékozza barátnőjét egy nyíló rózsatővel” és hasonlók.

Nagyanyám megőrizte nagyapám mátkaságuk idején írt leveleit is 1892-ből. Mindketten Aradon laktak, de a vasútnál alkalmazott vőlegény sokszor úton volt szolgálati ügyben. Különböző városokból keltezte leveleit, a legtöbbet Szolnokról. Így nemcsak a régimódi udvarlás fordulatairól, hanem a régi Reinheimer házban folyó mindennapi élet eseményeiről is képet alkothattam. Gyakran ad hírt „öregeiről”, ekkor már férjezett húgairól, a sógorokról – ezek szerint még Szolnokon élt a család nagyobb része.

Megmaradt mindkét aradi ház helyszínrajza, dédanyámé és a másik is, amelyet a fiatal pár magának építtetett. Nagyapám „Fizetési könyvecskéjét” már budapesti bérlakásukban, nyugalmazott főfelügyelői státusban vezette 1929-től tíz éven át, halála évéig, havonta kitöltve a „nyugdíj, pótlék, adó, betegbiztosítás, önkéntes hozzájárulás” című rovatokat. Igazi csemege Dezső nagybátyám párbaj-jegyzőkönyve. Korábban is hallottam valamit harangozni a dologról, de nem hittem igazán, hogy civil foglalkozású ember 1924-ben még lovagias ügybe keveredhet. „Egy hölgy védelmében” – ezt már nem a jegyzőkönyvből, hanem a családi elbeszélésből tudom.

Névváltoztatásunkkal kapcsolatban is érdekes felfedezést tettem. A Magyar Tudományos Akadémia 1935-ben kelt válaszleveléből derült ki számomra, hogy apám előbb Ottrubayra kívánta „magyarosítani” Reinheimer nevét, anyai ágának egyik családneve után. A nevet azonban az akadémia nem javasolta, mert az is idegen eredetről tanúskodik: „Ottruba” helynév, sem személynév a magyarban nincs.

Az Ottrubay- és a Hanek-ág

Itt az alkalom, hogy az Ottrubay rokonságról is szót ejtsek. Nemesi család, ősei Szlovákia területéről költöztek Temesvár, Arad környékére, nevüket korábban Ottrubnynak írták. Az idők folyamán meggyőződéses magyarokká váltak, mint a Reinheimer-leszármazottak is. A legkorábbi Ottrubay, akiről adataim vannak, Adalbert keresztnevű szépapám, szerb-bánáti cs. és kir. számszéki tanácsos. Az egyetlen róla megmaradt fotográfián (1857) ravatalán fekszik. Testvérének, Ottrubay Károly kincstári ügyésznek a dédunokája az az Ottrubay Melinda (prímabalerina volt, az Operaház örökös tagja), akit 1946-ban Esterházy Pál herceg vett feleségül.

Kuriózumként említem meg: mint házasságleveleik tanúsítják, dédanyám (Hanek Jánosné, Ottrubay Klára) esküvői tanúja nagybátyja, a fent említett O. Károly kincstári ügyész volt, leányának, nagyanyáméknak pedig ennek fia (szintén Károly, bíró, az aradi törvényszék elnöke). A harmadik Károly a sorban (nyugalmazott vezérkari ezredes, IV. Károly király egykori szárnysegéde) viszont Ottrubay Melinda házasságkötését tanúsította. (Hanna Molden: Griff és rózsa. Elektra Kiadóház, 1999.) Aradon a család két ága még szoros kapcsolatot ápolt; nagyanyám albumának jó néhány lapját töltik meg az Ottrubay-unokatestvérek képei. Ebből napjainkra annyi maradt, hogy forrásaim segítségével le tudom vezetni a rokonságot. Mindenesetre az Iparművészeti Múzeum Esterházy kincsek című kiállítását fokozott érdeklődéssel néztem meg.

Nagyanyám apai ágáról, a Hanek családról annyit: nevüket többféleképp írták (Hannek, Hanék, Hanek), s valószínűleg a cseh-morva vidékről jöttek Magyarország déli részére. Sándor nagybátyám és egy jugoszláviai unokatestvér 1939-40-ből megőrzött levelezése az ősök utáni nyomozás fordulatairól szól. Nagyon érdekes olvasnivaló, tele családi legendákkal és találgatással. Biztosra annyit vehetek: Aradra települt dédapám, Hanek János (vasúti mérnök) Törökbecséről származott. Apja, Hanek Lőrinc építész erős egyéniség, zsarnoki hajlamú, s a női társaságot házasemberként sem kerülő, kalandos előéletű ember volt. Róla, feleségéről, síremlékükről és maga építette házukról (homlokzatán egy kiterjesztett szárnyú sassal) az említett jugoszláviai rokon küldött fényképeket.

Anyám családja

Anyám (sz. Achim Márta) családjának a múltjáról kevesebbet tudok. Nincs olyan bőségesen dokumentálva, s a húszas évek előtti fényképek száma is csekély. Anyám néhány gyerekkori képe, szüleinek, nővérének, néhány közelebbi rokonának a portréja maradt ránk a századfordulót követő évekből, távolabbi felmenőim arcvonásait nem ismerem. Valószínűleg sok minden odaveszett a háború utolsó hónapjaiban magára hagyott és kifosztott tiszaroffi otthonunkban. Amikor visszatértünk a „menekülés” után (Budán, a mostani Ostrom utca szomszédságában töltöttünk fél évet, ebből csaknem két hónapot egyfolytában az óvóhelyen), s anyám meglátta a feltört pincét, a ládák földre szórt, összetaposott tartalmát, felvett egyet találomra apám leveleiből; semmi mást nem vitt magával. Egy adag fénykép, más helyen, átvészelte a kritikus időt. A húszas s még inkább a harmincas évektől ‘44 őszéig, anyám fiatalasszony korából, tiszaroffi életünkből sok amatőr kép megmaradt, többségükben apám felvételei.

Anyám apai ági felmenői az Achim (Áchim) és a Fábri neveket viselték. Utóbbiakról semmit sem tudok. Áchim Mátyás dédapám szűcsmester volt. Zsigmond fia, nagyapám, nyolc testvér közül a legfiatalabb, járásbíró. Legidősebb fivérének, Mihálynak volt az egyik fia az első világháborúban, hadifogságban elhunyt költő, Gyóni (Áchim) Géza.

Fittler Gizella nagyanyám révén részben anyai ágam is német eredetű. A freiherr von Isaborn Fittler nevet dédapám (Fittler Ferenc, a kalocsai érseki uradalom tisztviselője) már cím és előnév nélkül viselte. Felesége, Keökeszi Csernyus Gizella dédanyám végre régi magyar családból származott. Édesanyja, Nagy Sándor Anna (szépanyám) az Aradon kivégzett honvédtábornokok egyikének, Nagy Sándor Józsefnek volt a testvérhúga.

Apám, (Reinheimer) Rékasy Gyula

Apám életének dokumentumai elsősorban katonai ügyeivel és hivatalával kapcsolatosak. Az aradi szülői házban nőtt fel két öccsével; kishúguk hétévesen meghalt. Általános mérnöki képesítését Budapesten, a József Műegyetemen szerezte. Az első világháborúban a Keleti Kárpátokban harcolt, a 28-as tábori vadász zászlóalj kötelékében. 1916 decemberében szakaszparancsnokként önálló kezdeményezéssel, parancs bevárása nélkül elhárított egy váratlan orosz támadást. Súlyosan megsebesült; gerinclövést kapott. A sparnellgolyót nem tudták eltávolítani, egész életében a testében hordta. Hosszú kórházi kezelés után frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, különböző hátországi beosztásokban szolgált tovább.

Kitüntették, később címzetes főhadnagyi rangot kapott (mint hadnagy, szerelt le), s 1936-ban vitézzé avatták. Ekkor változtatta a nevét Rékasyra. Kitüntetései (I. osztályú ezüst vitézségi érem, Károly kereszt, sebesülési érem, háborús emlékérem) s részben a hozzájuk tartozó iratok is elvesztek. Megmaradt a parancsnoki felterjesztés másolata, oklevelek a vitézi cím és a nemzetvédelmi kereszt adományozásáról, a volt 28-as vadásztisztek névsora és csoportképe, egy másik csoportkép a vitézzé avatásról; ezen apám közelében a vele egy időben avatott Bajcsy Zsilinszky Endre is látható.

1924-től kezdve mindvégig a tiszai árvízvédelemnél dolgozott, 1941 és 1945 között a Közép-tiszai Ármentesítő Társulat igazgató-főmérnökeként. 1944 októberében, amikor a front Tiszaroffhoz közeledett, miniszteri utasításra a hivatal alkalmazottait Budapestre rendelték. Családját is magával vitte. Említettem, hogy Buda leginkább veszélyeztetett részén laktunk. Az átélt rémségekből sok mindenre én is emlékszem. Az ablakból látott, mennyezetig érő karácsonyfára, s hogy egyszer csak eltűnt a szomszéd házzal együtt. A pánikra az óvóhelyen, valahányszor találatot kapott a házunk. Hogy éjjel néha mozgolódásra, sírásra ébredtem; hordágyon vittek ki valakit – halottat. Február 11-én, az ostrom utolsó éjjelén a kitörést megkísérlő németek összeszedték az óvóhelyről a harcképesnek vélt férfiakat. Apámnak sikerült megszöknie, háztetőkön, pincéken át valahogy hazavergődött. Pár nappal később az oroszok vitték el romeltakarítás címén. Sóskútról szökött vissza; társa, aki nem mert kockáztatni, évek múlva került elő egy fogolytáborból.

Eközben az orosz katonák az óvóhelyről és a lakásból elvitték, ami csak mozdítható volt; az apám őrzésére bízott kézpénzt is, a társulat tulajdonát. A következményektől a hamarosan elszabaduló infláció mentette meg; névértékben vissza tudta fizetni. Március elején az árvédelmi munkálatok előkészítésére sürgősen visszarendelték a hivatal alkalmazottait. Maguk húzta stráfkocsival gyalog indultak el, öt napig tartott az út Tiszaroffig. Apámat az újonnan alakult rendőrhatóság parancsnoka letartóztatta. Törökszentmiklóson tartották fogva majd három hétig, az abádszalóki igazolóbizottság intézkedésére engedték szabadon.

Nehéz idők következtek. Apám nem volt nyilas érzelmű, pártpolitikában soha nem vett részt, saját vagyonunk semmi nem volt. Igaz, szép és gazdag környezetben éltünk, a „tiszaroffi hét kastély” egyikében, egy csodálatos, ősi fákkal teli kastélypark közepén. De hát ez szolgálati lakás volt, a társulat bérleménye. A régi vezető tisztviselői réteggel szemben megnyilvánuló „osztályharcos” érzület s a neve előtt viselt vitézi cím elegendő volt a megbélyegzéshez. Apám szakmai rátermettségének és húszéves tapasztalatának köszönhette, hogy B-listázás, ideiglenes nyugállományba helyezés után újra alkalmazták. Végül kaptunk egy másik szolgálati lakást is, de jóformán mindenünk odaveszett. Széthordott bútorainkért darabonként anyám járta végig a falut; valamennyit vissza is szerzett. Apám egyik (szintén hozzám került) levelében pesti fivéreit kéri: nélkülözhető háztartási eszközeikből küldjenek pár darabot, mert „nekünk még tányérunk sincs”.

A társulat államosítása után apámat Szolnokra helyezték. 1949 őszén költözött a család is: anyám, velünk élő nővére és a három gyerek, én és két kisebb fiútestvérem. (Mindnyájan ki is tartottunk Szolnok mellett. Elhunyt öcsém fia feleségével és két kisgyermekével szintén Szolnokon él.) Apám élete végéig a vízügy szolgálatában maradt mint árvízvédelmi csoportvezető, műszaki főelőadó, majd önálló irányító mérnök. 1965-ben ment nyugdíjba – 72 éves volt akkor már. Részidős foglalkoztatottként még ezután is csaknem tíz esztendőt dolgozott, halála évéig.

Hagyatékában sok, árvízvédelmi munkával, zsilip- és gátépítéssel kapcsolatos értékes felvétel maradt; szabályozási közművek, csatornák, nyári gátak, gát- és csatornaőrházak fotói az 1924-gyel kezdődő húsz évből: forrásanyag a középtiszai vízügy történetéhez. Ugyanebből az időből valók a társulat régi tisztikaráról, alkalmazottairól, a lebontott Domonkos kastélyról és parkjáról megőrzött képek is, szintén egyedi darabok, máshol fel nem lelhető dokumentumai Tiszaroff és a régi árvízvédelmi társulat történetének.

Vissza a tetejére