Jó lenne megtudni, mi olyan vonzó a futballban. Életre szóló függőséget okoz, s bár vannak, akiket hidegen hagy, a világ valamennyi emberlakta területén ismerik, tömegek játsszák és nézik. Egy amerikai barátom, túl a hatvanon, nem értette, hogy miért nem sikerült megkedvelnem a baseballt, az amerikaiak nemzeti sportját. Megszerettem az amerikai futballt, a golfot, de a baseballt dögunalomnak láttam kilenc hónapi erőlködés után is. „Pedig a baseball filozofikus sport” - kifejteni nemigen maradt lehetősége, mert egyre a futball után vágyódtam, menthetetlenül elvesztem a baseball számára. Elvonási tüneteim alakultak ki. Ha a baseball „filozofikus”, akkor a futball - micsoda torzszó – egyenesen maga a filozófia.

A metafizikai kezdet. A labdával kell kezdeni. A labda ugyanis a gömb eszméjének a megvalósulása. Sokféle labda van, de egy szempontból mindegyik egyforma: minden labda kerek és egész. A labda maga az univerzum (egész, összes) vagy kozmosz (rend, egység). Benne a kezdet és a vég összeér: a labda az örök körforgás megtestesítője. A körforgás megszünteti élet és halál merev szembeállását, ezért a labda metafizikai értelemben kiszakít bennünket a tér és idő megszokott, tapasztalati világából. A labda

a rend és a szabadság képzetét kelti, legyen az kicsi vagy nagy, nehéz vagy könnyű, sima vagy rücskös, rugalmas vagy éppen pattanatlanul merev. Mivel nem minden labda egyben futball-labda is, ezen az úton nem haladhatunk tovább a futball titkának megfejtése érdekében.

A labda mint játék és szórakozás. Blaise Pascal az emberi természet taglalásakor a labdát többször is említi. Egy helyen például azt írja, hogy „az emberek azzal töltik az idejüket, hogy labdát, nyulat hajszolnak, még a királyoknak is ez a gyönyörűségük”. (Gondolatok, II/141.) Azt is megtudjuk Pascaltól, hogy vannak labdajátékosok, akik közül „az egyik jobban helyezi, mint a másik” (I/22.), illetve „ügyesen” helyezgeti a labdát (II/142.). Az ember állapota: állhatatlanság, unalom, nyugtalanság. A tétlenségben az ember „átérzi semmi voltát”, s lelke mélyéről rátör az unalom, amelynek rokon lelki érzetei a gyászos hangulat, a szomorúság, a bánat, a bosszúság, a kétségbeesés. A szórakozás, a játék az unalom elleni orvosság: „Szórakozás nélkül nincsen öröm, szórakoztató időtöltés közben nincsen bánat.”

Mivel az ember „oly szerencsétlen, hogy sajátos alkatánál fogva akkor is emésztenék a gondok, ha semmi oka nem volna rá”, minden alkalmat megragad, hogy belefeledkezzen a játékba, ahol feszültséget talál, de csak abban a játékban talál örömet, amelyben tét van. Nem a vadászat zsákmánya, hanem maga a vadászat tölti el szenvedéllyel. S megint a labda: „a legcsekélyebb dolog - például az ellökött biliárdgolyó vagy a kergetett labda - is el tudja szórakoztatni” az embert. A mozdulatlanság - halál: a játék ellenben önfeledtség. Pascal sokféle játékot megemlít, de a labdával való játszadozás a kevés visszatérő motívum egyike. Ellentétben a szerencsejátékokkal, a labdajátékban az ügyességnek nagy szerepe van.

A láb, a labda és társak viszonya. A labda makrancos eszköz, nehéz „megszelídíteni”. Kézzel bizonyosan könnyebb, mint lábbal. S ez azért döntő szempont a labdarúgás megértése szempontjából. A csatárnak mindig magasabb az értéke, mint a hátvédnek: a csatár tudása fölötte áll a hátvédének, mert a csatár viszonya más a labdához, mint a hátvédnek. A labda megtartása azért nehéz feladat, mert valójában a láb sohasem birtokolja a labdát: a labdát kézbe lehet venni, ott lehet tartani, a láb viszont soha nem veszi „lábba” vagy „lábra” a labdát. A lábnak mindig csak közvetett viszonya lehet a labdához, vagyis amikor azt mondjuk, hogy „nála van a labda”, ez azt jelenti, hogy az illető van legközelebb a labdához, ő uralja, miközben másokat - elsősorban az ellenfelet - kizárja ebből a viszonyból. Meg kell különböztetni a labda birtoklásától a labda feletti hatalom esetét. Amikor például valaki kapura lő – egy támadás végén vagy szabadrúgásból - , akkor a labdát eltávolítja magától, de úgy, hogy a labda az ő akaratának engedelmeskedjen. Nem birtokolja a labdát, de hatalma van felette: senki nem tudja megakadályozni a labda mozgását, nem képes felismerni, hogy a labdának mi a „szándéka”, mert a lövő játékos hatalma érvényesül. Nyögjem ki, mire gondolok: Roberto Carlos franciáknak lőtt szabadrúgásgólja a labda feletti hatalom ideájának a megvalósulása: a labda látszólag célját tévesztve elindul a röppályáján, az ellenfél játékosai és kapusa is félig megkönnyebbülten szemlélődik, miközben a labda - elindítójának hatalma révén, egyfajta távirányítással - a félúton erős görbületet vesz - a kapus arcán már ott a fagyos felismerés -, s határozottan, de nem alattomosan, hanem méltósággal, kiszámítottan beérkezik a célba (goal). A labda és a láb közötti viszonyban a hatalom legkülönbözőbb formái tanulmányozhatóak. Az egyszerű birtoklástól („most nálam van”) a tulajdonláson át („önző módon kisajátítom a labdát”) egészen a hatalomig („a  labda akkor is nekem engedelmeskedik, ha nincs nálam”) terjed ez a viszony.

Az igazság az, hogy a labda birtoklásának módjában egyszerre érvényesül az emberi természet két oldala: amikor ugyanis nálam van a labda, akkor nem csupán az ellenfelemet zárom ki, de a saját csapatom tagjait is - a teljes individualizmus érvényesül. Hányszor halljuk a pályán: „ne légy önző”, „elönzőzte”, „add már”, ezek mind arra utalnak, hogy noha a futball csapatjáték, az egyénieskedésnek nincsenek korlátjai. Nincsenek lépésszabályok, mint más labdajátékokban, nincs időkorlátja egy akció befejezésének, azaz a futball nagyon alkalmas individuumok (ld. még futballcsillagok) kinevelésére. Egy futballcsapat hatalmi struktúra. Vannak benne irányítók s munkavégzők. Merthogy a góllövés művészet, felkészülési időt és nagy összpontosítást igényel. Vannak persze „kézműves” gólok is, amolyan tucat esetekből születő gólok, meg véletlenül bepattanók (beleértve az öngólokat is), amelyekhez nem kell művészi tehetség. A nagy góllövők azonban mindig művészek: Maradona, akinek még a kézzel beütött labdája is zseniális volt; Gerd Müller, aki az apró részletekben volt mester; Romario, aki úgy lő gólt bokából, hogy senki nem veszi komolyan a mozdulatát; Batistuta, aki akkor is lő gólt egy meccsen, ha éppen semmi kedve hozzá; s persze Törőcsík, aki számomra a legzseniálisabb magyar labdarúgó (objektívebb mérce szerint Puskást kellene említeni) volt (nemrég egy buszmegállóban együtt várakoztunk, ő flegmán rágózott, meg akartam szólítani, de féltem, hogy nem jól veszi a közeledést, pedig valamikor egy bölcsibe hordtuk a gyerekeinket, s meg akartam kérdezni, mit csinál most, együtt él-e még gyönyörű szőke feleségével stb. – no de mi közöm hozzá?).

A csapat munkásai persze nagyon fontosak. Nélkülük nincs csapat, jó csapat pedig végképp. Ők az individualizmus ellentétei. Ők adják a csapatszellemet. Egy csapat nagyjából húsz állandó emberből áll, akik között ezerféle kapcsolat alakul ki. De csak akkor lehetnek sikeresek, ha az edzőjük intelligens ember. Személyes tapasztalatomat is mondom: a csapat igazi irányítója az edző, aki pedagógus, stratéga és kommunikátor egy személyben. A futballhoz nem kell érteni, az emberről és az emberi közösség alakításáról kell valamit tudni. Azt bárki tudhatja, hogy egy erőnléti edzést miként kell levezetni. Az edző azonban irányító és szervező, államférfi. Azt kell tudnia, miként lehet embereket rávenni valaminek az elvégzésére vagy megtételére.

A labdarúgás mint szociológiai jelenség. A futball eredendően játék és nem sport. Sporttá akkor lesz, amikor szervezetté válik, rátelepszenek a játékhoz nem szükséges elemek. Mint a reklám és egyéb üzleti vállalkozások. Mindez nem zavar, csak az értelmezéshez szükséges megemlíteni. A futball mint sport a tömegtársadalommal együtt alakult ki. Minden elemében alkalmazkodott a 20. század társadalmaihoz. Valláspótlékul szolgál, mint oly sok egyéb világi lélektáplálék a modern slágerzenétől a szexuális forradalmon át a sablonfilmekig. Hadd legyek azonban elfogult a futballal. Ha a futball alapja a labda, amely metafizikailag is értelmezhető, ha a futball eredendően játék, akkor a futball varázsa abban az önfeledtségben keresendő, amelyet  a futball nyújt. A futball a legális önfeledtség egyik forrása. Ha nem volna az, nem volna alkalmas tömegigényeket kielégíteni. Egyszerre százezer ember nézhet egy meccset a helyszínen, a szurkolók törzsi alapon szerveződnek és - kimutatták - a szurkolói rigmusok a gyerekmondókák ritmusképletét utánozzák, vagyis az emberek utolsó közös lelki rétegéből táplálkoznak. A nézőtéren időlegesen felfüggesztődnek a társadalmi különbségek, a kétkezi munkás és a tudományos kutató gyorsan szót ért egymással. Az önfeledtség egybeolvaszt.

De ez csak az egyik - elég közhelyes - oldala a futballnak. A futball ugyanis a társadalmi szabálytisztelet egyik mintája: a labdarúgás szabályai, akár a jó alkotmányok, elég általánosak ahhoz, hogy tartósak legyenek, de elég pontosak is ahhoz, hogy a játék ne fulladhasson anarchiába. Ráadásul - mivel senki nem lehet önmaga bírája – ott van a játékvezető, aki az emberi igazságszolgáltatás minden korlátozottságát magában hordozza. Nincs jól kitalált játék jó szabályok nélkül. A küzdő felek állandóan a végletekig feszítik a szabályok adta lehetőségeket, mégsem a szabálytalanságok a döntőek. Minden meccs imitált háború, a kékek megütköznek a fehérekkel, a pirosak a sárgákkal, a feketék a zöldekkel. A nemzetek közti tétre menő mérkőzések szinte mindig szublimált ösztönkiélési alkalmak. Hiába tömik tele idegenlégiósokkal a klubcsapatokat, a Real Madrid spanyol, az Arsenal angol csapat marad. A nemzetek nélküli Európa, ha ilyen egyáltalán valaha is lehetséges, biztosan nem fogja nélkülözni az angol, a francia, a német, az olasz, a magyar vagy a szerb csapatokat. A futball a nemzetállamok megszűnésének talán legnagyobb szimbolikus akadálya.

A véletlen és a sors. A futball nem volna az, ami, ha nem értenénk meg, hogy a véletlennek, a sorsszerűnek mekkora szerepe van ebben a játékban. Először is nem ismerek még egy játékot, amely egyetlen elért cél (gól) nélkül is önfeledtséget váltana ki. A futball gól nélkül is csodálatos játék lehet. Amikor mindent megpróbálnak a játékosok, amikor a kapufán többször is csattan a labda, vagy a gólvonalon gurul végig, amikor minden gyönyörű és felemelő, csak a gól hiányzik, a futball ugyanolyan élményt nyújthat, mint amikor sok gól esik. Mintha csak a szerencse hiányzana, valamilyen játékon kívüli erő vagy szellem tudna segíteni. De nem segít. Máskor meg a legügyetlenebb mozdulat is célravezető. A kézzel játszott sportokban általában sok a gól. A láb sokkal szeszélyesebb és kiszámíthatatlanabb testrész. Meg is engedik a szabályok, hogy a kézen kívül bármely testrész irányt adhat a labdának. S mégis. A futballban, akár az emberi élet egészében, a véletlennek, a sorsnak nagy szerepe lehet egy adott pillanatban. A futball mint játék - dráma. Az önfeledtség a legtöbb játék sajátja, a drámai fordulatok, a racionális tervezés és a véletlen, az eltökélt akarás és az esendőség, ész és szív, agresszivitás és a mozdulatok szépsége ellentétéből fakadó feszültség, a kiszámíthatatlanság azonban csak a labdarúgásra jellemző.

Van egy vitatható és számomra fájó oldala a labdarúgásnak, amiről viszonylag kevesebb szó szokott esni. Vajon van-e összefüggés a játék minősége és a játékosok szellemi igényessége között? Nem az intelligenciára gondolok, ami nélkül nyilvánvalóan nincs kiemelkedő teljesítmény, hanem arra, hogy a futballista hogyan tölti a versenyzésen kívüli idejét. Mi az oka, hogy míg például a vízilabdában, vívásban, öttusában a felsőfokú végzettség meglehetősen általános, a labdarúgók között alig találunk tanult embert? A norvég Rosenborg edzője egyszer azt nyilatkozta, hogy számára egyáltalán nem mindegy, hogy a játékosai mivel töltik a szabad idejüket. A nagy profi klubok sztárjai főként kártyáznak, videóznak, meg ilyesmi. Az ő csapatában viszont sokan járnak egyetemre, amit azért tart fontosnak, mert a futballt nagyon jól kiegészíti a szellemi elfoglaltság, mi több, hozzájárul a magasabb fizikai teljesítmény eléréséhez. Utálom a moralizálását, még inkább a hozzá kapcsolódó példálózást. Ezért csak azt mondom, hogy a tanulás, a szellemi teljesítményre való párhuzamos törekvés legalábbis nem gátja a magasabb futballkultúrának. Persze mint minden teljesítmény, a futball is nagymértékben az erkölcsi állapotok milyenségén áll vagy bukik. A magyar futball mély és hosszú válsága elsősorban erkölcsi válság. Ennyiben társadalomfüggő, mert nemzedékeken át tartó kiemelkedő futballteljesítmény csak szilárd és következetes vezetési elvekből születhet. Ennyiben politikai kérdés is a futball, vagyis jó futball csak jó irányítás mellett keletkezhet: akár egy lenyűgöző természeti jelenség.

A futball - nem a sport, hanem a játék - titka bele van szőve az emberi természetbe. Ez a titok megfejthető ugyan, de nem különösebben érdemes. A gyermeki lélek, a szépség, a gyakorlatias ész és az agresszivitás, a másik következmények nélküli legyűrése, az individualitás és csapatszellem mind együtt van ebben a játékban. Ami ezen túl van, az már csak ügyes kihasználása ennek a játéknak. Felőlem legyen a futball sport, legyen üzlet, legyen iparág - ami izgató benne, azt nem lehet tönkretenni. Ezért lesz futball Magyarországon mindig is.