Kunhegyes

Mások füstjével szemem teli,
nem sejtik, mire gondolok,
szívemhez éjjel
csillag dörgölődzik,
akác suhog.

Holdvirágzás, csillaghervadás,
leszáll az éj, liheg –
hangos városok énekelnek
csendes tanyák felett.

Akácos áll, köti a port,
engem is ideköt minden,
itt voltam jó, itt lettem verve.
Itt hagyott el az isten.

Karmazsin-ház

Májusban kinyílt a bazsarózsa teste.
Lilike néni tánctanár ablakból leste.
Kezében olló, s egy éjjel
levágta mind a rózsát
a Karmazsin-ház tágas udvarán.

Júliusban Füred kutyánk
megharapta Kiss Jóska fülit
Fáj? – kérdeztem tőle
s rácsókoltam egy picit
a Karmazsin-ház tágas udvarán.

Akaszd föl magad a körtefára!
– mondta részeg apámnak anyám.
Én soha többé nem szedtem körtét
a Karmazsin-ház tágas udvarán.

Igen, igen. Egy pohár bor után
Kiss Jóska, apám és anyám,
Lilike néni tánc- és illemtanár
ülnek, állnak, élnek,
eleresztik hangjuk a szélben
a Karmazsin-ház tágas udvarán.

Elutaztam a Karmazsin-házhoz.
Álltam az udvaron.
Apám, anyám halott volt nagyon.
Eltűnt Lilike néni, véle az illatok.
Jóska is halott.
Imádkozni kezdtem
a Karmazsin-ház tágas udvarán.

Szorgalmi

Volt magyar tanáromnak, Kiss Endre ny. igazgatónak

Bevezetés

Mit tudom én, hogy vagyok-e?
Az, ami fáj, a lélek-e?
Meghalt-e minden mi elhagyott
vagy csak én vagyok tetszhalott?

Könnyem ha hull, pergetek gyöngyszemet –
én nem vagyok bátor, csak vértezett.

Tárgyalás

A híresztelések ellenére volt apám.
Mikor születtem, nem rohant madám.
Ettem málét, ciberét, néha még loptam is,
tündéri életem volt, mert sokszor adtam is.
Madárlátta kenyér, lábatörött nyúl...
gyerekkorom árnya fényként visszahull.
Ha volna otthonom, Anyám mesélne
végtelen dallamon.
Apám danászna,
fillérek cincognák bánatát,
sóra meg cukorra elkérném
kubikolt aranyát.

Utcák! Taposom múltam por-haját...
Hol ringón átlebegtem, láncravert hallgatás.

Befejezés

Visszanézni sem érdemes
darabka múltba,
emlékszépített tájra –
egyszervolt-országból jutsz
sohsemvolt-nyárba.

Félálomban

Felemel, elejt,
hordoz az este,
vízszintes árnyam
hull levelekre.

Leskel az alkony,
bújik a csillag,
aki ma itt volt,
holnapra itt hagy.

Pörög a levél,
pihen a szárnyam,
gyerekkoromban
anyámmal háltam.

Megvan az ágyunk,
megvan a szárnyam,
anyám meg fű lett
messzi határban.

Apám az harmat,
anyámon csillog,
elűzik számról
messze a szitkot.

Felemel, elejt,
hordoz az este,
vízszintes árnyam
hull levelekre.

Cigányszerelem

Libben a szoknyám, lobban az erdő,
szerelem levele nyomomban pergő.

Lobban az erdő, libben a lábam,
szerelmes Isten! Kikkel is háltam!

Kiknek a keze moccant utánam,
verje az Isten, verje a bánat!

Hány öklelt szelíddé, s alázta vállam,
csókoltak égettre fűtetlen ágyban!

Kiknek a szava béklyózta lábam,
verje az Isten, verje a bánat!

Hány hamis csókkal zúzták be számat,
S hol van csak egy is, hűteni lázat?

Kiknek a vére véremtől áradt,
verje az Isten, verje a bánat.

Egy apróhirdetés margójára

Még szülőképes nő, bár
terhességmegtartásra irányuló
törekvése a frontvonalban elveszett.
Egy élve született gyermeket
tud csak felmutatni.
Életnek kevés, hirdetésnek ennyi.

A bal szeme alatt francos karikák,
a jobbik alatt túlélt délkörök,
elrendezve a csíkok harántja,
tíz év múlva már ránca is örök.

Gyűrött arcán megfagyott gyöngyök
kínlódása eltört cseppjei,
levert fészke csodáért kiáltoz,
s fölé borulnak kisded vétkei.

Uram, ha jó lóra akar tenni,
tegye meg őt, a nyeretlent!
Strapabíró, mokány táltos.
Volt férje szerint veretlen.

Nélküle

Ladányi Mihálynak

Nélküle, ki semmi partokon kószált
és simuló, ribanc utakat hágott laposra,
ki mást motozott a fülledt kazlak tövén
örömre, haszonra, és a sarkon is másokat lesett.
Ki addig járt a szalmakontyos nyárban,
míg rögeszméje lett a szerelem –
de kicsókolták a szívét és elhagyták, mert elhagyott.
Bokrok rejtették, fák vigyázták,
lógott az ég alatt, s ha azt mondták: árnyalak,
köptek is mellé nagyot;
csókját vették a képesítés nélküli angyalok,
jóllakott szeretők.
De most ideért hozzánk,
kik izzadó barázdán lépünk,
hol mások lesik esendő szoknyánk fodrait,
s csak ölelnek, nem szeretnek minket,
és lecsókolják szívünk fölött az inget,
hogy meztelen maradjunk. És elhagynak, elhagyunk,
arcunkon kigyúl az átok, jajgatunk...
Bokrok rejtenek, fák vigyáznak,
lógunk az ég alatt, s ha azt mondják, szép alak! –
köpnek is mellé jó nagyot,
és csókunk veszik és mindegyik otthagy, ott...
Pedig
közeledik,
akinek megbocsátunk

Kocsmában Ladányival

Igyál!
Olyan emberi vagy,
mikor lehull a vakolat.
Te hamvasán buta,
szeretem arcodat.

Ne sírj!
Az ember, akár a világ,
egy pofontól forog tovább.
Gesztus, mozdulat, sóhaj –
nem rossz belépő, igyál!
Olyan őszinte vagy, mikor felsírsz.
Gyerek-őz nyár éjszakán.
Egy üveg, egy görbe bögre,
arcod a pohár fenekén;
kezed kezembe beleszédül,
nedves csókod a menedék.

Cigány sorok

Ki virágod voltam,
öröm, íz a szádban,
oldozz föl, érints meg,
ne maradjak gyászban!

Hogyha vissza nem jössz,
szemed másra zártad,
szíved gyökeréig
ásson le a bánat.

Kutyák nyalják véred,
csillagod lehulljon,
hegedűd zápuljon,
örömöd halkuljon.

Megvadult nyarakban
fogvacogva járkálj,
kappanként csukorodj
lotyók sarki nászán.

Szíved kívül hordjad,
hátadon a házad,
szádig érjen a tűz,
rozsda marja nyálad.

Szemed hollók áldják,
száraz ág himbáljon,
Isten bottal verjen,
nyavalya megáldjon.

Ragya felköszöntsön,
fogad is csak kölcsön,
ízenként pusztulj el,
véred ürgét öntsön.

Rí a nyüves bánat,
rejtezkedik kedvem,
öledbe, karodba,
emelj vissza, kedves!

Ki virágod voltam,
öröm, íz a szádban,
oldozz föl, érints meg,
ne maradjak gyászban!

Miniatűr

Havas ág. Belóg a semmibe.
Hol vagy nyár? Hol kéklesz, estike?
Deres világ. Felrobbant hószirom.
Minden nyári csókod leigazolom.

Express levél Ladányi Mihálynak

Ki elszegődtél Isten főpohárnokának
idd ki borod, te részeges!
Ősz van, és karmos szelek fújnak.
Postán küldöm az ingedet.
Zöldhalom, Iskoladűlő,
irányítószám a végtelen...
Ladányi Mihály a vén kerülő
mustot árul a végeken.

Testes pohárban megfogódzik,
csordultig tölt, úgy adja át;
vesztett nyarakból lányokat szólít,
füstté múlik, és messze száll.
Éjfélre nők sírdogálnak
kunyhója körül és Pesten is
lányok dőlnek a poharukba...
Így volt ez régen, máskor is.

Összeálltál egy ócska fakereszttel,
csillagászati őszben, gyönyörű időn!
Fáj, a húsomnak fáj, magad alszol
szüretidőn a temetőn.
Nem érdekelt, hogyan beszélek,
szeretted mindenik hibám.
Rohadt dolog, hogy őszidőben,
szüret táján is van halál.

Pereg a zöld a diófádról,
levél az ember, elpereg;
ki elszegődtél Isten főpohárnokának
vágjál pofákat s integess.

Roszka mama monológja az elmeosztályról

Dir Miszter és kedves Szűz Mária Misszisz!
Tudom, az Államokban mindenki iszik.
Itt csak infúzió van, meg rácsos ágy,
kérlek, tegyetek csodát!
A kórház nyugati határain fegyveres őrszemek állnak,
vigyáznak, át ne kiabáljak, de én csak mondom, mondom:
A viszki jó, a pálinka büdös.
Vad rácsok és hülyék közt ülök,
teszem a dolgom, felmondom imám:
uram, aki vagy!
Nyujókban élsz vagy Lószandzseleszben?
Itt állok egy koszlott lemberdzsekben.
Nyugatról kaptam, bálákban hozták,
karitatív mosollyal adták,
hordom nyolc éve lassan...

A viszki jó, a pálinka büdös.
Kérlek, küldj egy üveg viszkit,
a magyar törkölytől hisztit kapok,
csak hisztit.
Az orvosok rendesek. Ha jó vagyok,
kimenőcédulát adnak a kórház körüli parkba,
hol bokorterápiában részesítik egymást
betegtársaim. Nekem nincsenek elvárásaim.
Öreg vagyok terápiához, a dohányzóban se
csókolózik velem senki...
Istenkém, szeretnék hazamenni!
A viszki jó, a pálinka büdös.

Hát hol élsz?
Nyujókban élsz vagy Lószandzseleszben, Kedves?
Istenkém, Istenem, Isten!

Álmom visszatér

1.
És ott a tenger, partot őriz.
A parton ott ül ő is, ő is.
Lábát mosdatja, fürdeti,
meghalunk, mondja, s nem hiszi.

2.
Május lesz, mikor elmegyek.
Tengerbe lógnak fellegek.
Zöld május ringat, s azt hiszem:
járni fogok a nagy vízen!

3.
Ködös folyóparti kikötőben
részeg matrózok karjába dőltem.
Megittunk együtt pár üveg rumot,
szél sem fújt és hajó sem futott.
Nem volt tenger, sem víztükör,
haza dülöngtem egyedül.

4.
Tengerre szálltam, utazok.
dögöljetek meg, kukacok!
Ragyog a nap, a víz dalol,
Szindbád jön értem valahol.
Fáradt, dacos és egyedül
hozzám bújik, ha menekül.
Vitorlavászonból ruhánk,
zuhog a nap ferdén, sután.
Felettünk elszáll száz madár,
merre a part? Ki tudja már.
Délről húznak vagy délnek
feszítik szárnyuk a szélnek.
Szabad vagyok, szabad, szabad!
Isten hozzád, keresztutak!
Koporsó, szemfödél, fejfák,
coki! – s a temető elszáll.

Uram! Semmisem hibádzik.
Ismerem Őt, ő a Másik.
A másik, aki én vagyok,
csöndjében élek, hallgatok.
Susog a csönd, egekig ér,
ketten vagyunk, Szindbád, meg én.
Zöld május ringat, s azt hiszem:
tudok járni a nagy vízen!

5.
Fekszem a parton, halott vagyok.
Elér a tenger, számba csorog.
Fekszem hanyatt a nagy vízen,
égszínű, vagy zöld, vagy milyen?
Mi ez a hűs, simító csend?
Emlékszem, kunyhód volt ilyen.
Homoktengeren kis sziget,
asszony voltam, te emberem.

A víz szagával szél szalad,
ha meghalunk, mindent szabad.

6.
És zúg a tenger, partot őriz,
a parton ott ül ő is, ő is.
Lábát mosdatja, fürdeti,
meghalunk, mondja, s elhiszi.

Esti tűnődés

Hol élnek most az angyalok?
Kémhold jelent fel csillagot.
Szemük nincs, vagy csak kancsalok?
Hol élnek most az angyalok?

Ahol lélegzik most a csend,
ott tartják számon léptemet?
Égő ágyam, te jajhalom!
Kihűlt szobában vartyogok.

Összegzés

Elfogy az ember.
Halványabb lesz egy csókkal,
tünékeny nyárból kikopik;
sétál folyókkal, trógerokkal,
alászolgál és távozik.