Majd

Eljön az alkony és behunyja szemed:
nem létezik majd semmi, mi eddig létezett.
Lehajtod fejed, nem fúj a szél sem,
nem bánt majd senki,
nem bántlak én sem.

Apám, a részeges

Csillagok ha hívták, félúton megrekedt,
félt, hogy égig viszik toprongyos fellegek.
S hogy talpa alól kiment a távol,
egytanyás magányban csontjain számol.

Eső áztatja, árvíz kimossa
– lengedez tiszta lelke –,
nem múlik szomja.

Évszakok

Tavasz

A rügyszemű kertalji fák zöld zúgásukat

kibontják lassan, támad csudahold, tavaszi szél.

Isten egy hűvös késő délután, ötórai tea után,

díszletet cserélt –

most szoknyákat nyeseget,

markába hétpöttyös szeplőket gyűjt,

öklét kinyitja,

rájuk fúj, repteti őket.

Szíven csókolja szeplős Veronikát.

Nyár

Fényesedett szemünkben az újhold,
blúzok alatt égő tenyér voltunk,
széllel röpült a láz, jó füvek közt hált
a földi szerelem.

Ősz

Csörren a bevérzett lombok árnya,
zörög a bádog emlékezet.
Ki jár a kertben? Ki issza ki a színeket?

Tél

Köd száll már mindenekre,
köd jár a fény előtt;
sétálom partodat, lassú délelőtt

– mikor a föld az éggel egybetart
s egy a tenger, egy a part.