Anzix férjemnek

Berekfürdőről írok, ahol egykor a Berek
táján a bősz terek gatyára vetkezett.
Tetszik nekem ez a Berek.
Itt élnek a fürdőruhás, lehullt-levélszín németek.
(Néha rossz vagyok, iszom a szeszt.)

Berekfürdőből nekem a Berek tetszik.
(Néha rossz vagyok, iszom egy centit.)
Azért nem ily szesz(élyes) ez a nyár,
álmom a palackzöld vízé, mely ajtómtól
öt méterre csendben ellebeg...
Szép a Berek.

Hajam gubancolódik sással, náddal,
gondolok rád, miközben vagyok mással.
Néha rossz vagyok, iszom a szeszt -
medencevizet isznak a német némberek.
Jó a Berek.

Csókollak édes innen a Berekből.
Igyekszem kijönni a nekem szánt keretből,
de nehéz lenne mindent önerőből,
kelletik hozzá Lajos.
Tudod, akinek olajos...
Körmendi Lajos.

...és képzeld! Tegnapelőtt az ősz is,
igen, itt állt a panzió előtt ő is,
a vadgesztenyeszemű bronz csavargó.
Ruhája vér, méz és mindenféle zöld.
Láttam, ahogy összerándult a föld,
s elteszi szilvás, szamócás száját az újabb nyárnak...
A tóban széttárt combú békalányok várnak
egy-egy üdítő csobbanásra.
Csókollak, drága, innen a Berekből.
Ha hazamegyek, lemondok minden szeszről,
mert Lajos nélkül nehéz az élet...

Apám, a berekfürdői szatír

Ezerkilencszázötvenhét szeptemberében a kunhegyese Béke Tsz vezetősége úgy határozott, hogy jutalomszabadságra viszi a legszorgalmasabb tsz-tagokat családostól. Persze, csak egy napra, hisz sok a munka, hátra van még a kukorica-, a cukorrépa-betakarítás, meg tudja az ördög, mi még. Apám is a legdolgosabb fajtából volt, így már egy héttel a kirándulás előtt izgatottan beszélgették anyámmal, mi hogy lesz.

- Nekem nincs is fürdőruhám. Meg Fanninak se.

- Panni jó lesz bugyiba, Esztóknak van az a kis piros napozója, te meg Juliska, próbálj valahonnan kölcsönkérni.

Úgy is lett, a jószívű Weisz néni, akihez anyukám takarítani járt, odaadta egy régi fürdőruháját.

- És én, én mibe menjek? - kérdezte apám.

- A klottgatyádba - mondta anyám, akit már idegesített a nagy készülődés. Apám rögtön beletörődött a helyzetbe, s azt kezdte firtatni, hogy mit viszünk egész napra enni.

- Berekfürdőn - mert hogy oda készültünk - biztos árulnak mindenfélit, lángost, kolbászt - gondolkozott anyám hangosan.

- Meg sört, meg pálinkát - csapta hozzá anyám szavaihoz apám a magáét.

- Azt, azt... - gúnyolódott anyám -, aztat biztosan.

- Apukám, ugye málnaszörp is lesz? - dörgölőztem apám derekához.

- Meg fagyi! - nyalogatta a száját Panni húgom. Anyám már megint mérges lett.

- Oszt pízt ki ad? Tán Bernáth Lajos, a tsz-elnök? Vagy Piaci légy, vagy Masáth tiszteletes úr?

- Nyugalom - mondta apám csitítólag. - Addig még fizetés is lesz, Juliska.

Eljött a várva várt nap. Apám már négy órakor felkelt, éreztem, ahogy a sült szalonna illata beszivárog a szobaajtó alatt. Én is kisuttyantam.

- Na, kisjányom - fogadott apám mosolyogva -, kidobott az ágy? Anyád?

- Még alszik - mondtam ásítozva. Közben észrevettem a kredencen a félliteres pálinkás üveget. Könyörgőre fogtam. - Csak egy ujjnyit, apukám!

- Az anyád istenit! - mondta apám cseppet sem haragosan, sőt inkább büszkén. - De csak egy icipicit. - Jó?

- Jó - mondtam fintorogva -, csak csíp.

- Erős, mint a hajderménkű. De az a jó, az a jó! - örvendezett apám, s magának is töltött egy féldecis pohárral.

- Oszt apja - adtam a jó tanácsot ingyen - be ne rúgjon előre, csak mán ha ott vagyunk. Mert tuggya, hogy anyukám visszafordul, oszt akkor lűttek a mai napnak.

- Mán hogy rúgnék be? Ez a második pohár, aztán ládd-e, mingyán kísz a reggeli, sült szalonna, hagymás rántotta...

Így beszélgettünk mi édesapámmal a konyhában, s mire anyám is felébredt, minden kész volt. Összecsomagoltuk az előző este megsütött csirkét, kenyeret szeltünk, anyám még vizet is akart hozni, de apám leintette. - Nehogy azt hidd mán, hogy Berekfürdőn nincs ivóvíz! Merem állítani, hogy jobb, mint Kunhegyesen.

Mire a tsz-udvarra értünk, a teherautó már félig megtelt.

- Péter, komám, ide gyertek! - kiabált Kakukk Sanyi bácsi. - Itt középen még akad hely bőven. Bevackolódtunk. Panni húgom feje kék kendővel volt bekötve, az enyém meg piros pöttyössel. Épp veszekedni kezdtünk, hogy melyik a szebb, mikor megjelent Bernáth bácsi, az elnök, s a kezében lévő ötliteres demizsont feladta a kocsira Pityeri bácsinak e szavak kíséretében:

- Na, mindenki gurítson le egy pohárkával ebből a jófajtából. Most az egyszer ihatnak az asszonyok is.

- Egyszer? - jött valahonnan egy hang.

- Hol élsz te, Lajos? Még hogy egyszer!

- A fene megeszi a maga fejit! - replikázott Csörögi Teréz néni. - Rossz az, aki rosszat gondol.

Hat óra volt, mikor elindultunk. Nyiszter Pista bácsi vezetett. Bernáth Lajos kiadta az utasítást:

- Illa berek, nádak erek!

Vártam, hogy tovább folytassa, de semmi többet nem mondott. Én meg, ahogy máskor is szoktam, mindenhez hozzátettem a mondanivalómat, ezt se hagytam ki.

- Illa berek, nádak, erek, három kiló meszet eszek.

Dürhő bácsi, aki mellettem szuszogott nagy hasával - kiáltozni kezdett. - Úgy ám, úgy ám, máma mindenki jól él! Finomat eszik, és úszik, mint a hal a vízbe.

- És baszik, mint a szitakötő - tettem hozzá vigyorogva, mert ez volt a kedvenc mondásom. Ezt ugyanis soha senki nem értette, de mindenki megsimogatta érte a fejem. Anyám volt az egyetlen, aki nem respektálta a szitakötő létfenntartási cselekedetét, most is jó nagyot csapott a nyakam közé.

- Nem fájt! - néztem rá könnybelábadt szemmel, de azért jobbnak láttam, ha átölelem apám derekát.

Hét óra elmúlt, mire megérkeztünk Berekfürdőre.

- Anyja, mi az a berek? - kérdeztem nyafogva.

- Mit tudom én!

- Az a nádas, kisjányom - felelt apám csupa jóindulattal. Ő, ahogy tudott, mindig megválaszolt nekem.

- És a fürdő? Az tenger vagy óceán?

- Tenger, óceán? - mélázott el apám. - Hát, kisjányom, a fürdő kisebb, mint az óceán. Az óceánon hajók vannak, nagy, szárnyas hajók. Itt biztos nem férne el egy olyan. Aztán levetkeztünk, beóvakodtunk a vízbe.

- Meleg, meleg! - sikoltoztunk a húgommal. Anyám is mosolygott.

- Tényleg meleg.

- Na - toccsant bele apám is a vízbe -, csak egy baj van, Juliska. Senki nem tud úszni.

- Jó lesz nekünk itt a szélin is. Te Esztókot vigyázd, én meg majd Pannit.

- Nézd mán - mondta apám bámulva - nézd mán, hogy felfútta a gatyám. - Tényleg, apám klottgatyája mint két kis dagadt tollpárna, úszott a vízen.

-Nyomd ki belőle a levegőt - mondta anyám.

- Hij, azannyát - csapkodott apám maga körül. Aztán elsimult minden duzzanat.

- Na - szólalt meg anyám -, mért hallgatsz, mint a kuka?

Apám elvigyorodott, és anyámhoz hajolt. Súgott neki valamit. Anyám elpirosodott, rávágott apám vállára.

- Nyughass mán, Péter. Még itt is disznóságokon jár az eszed?

- De tényleg, Juliskám, isten bizony, nem csak a gatya püffedt fel, hanem más is.

Apám feszt csóválta a fejét a vízben, miközben anyám szigorúan pislogott rá. - Még mindig? - kérdezte kis idő múlva.

- Még mindig - mondta apám boldogan hüledezve.

- Az anyját! Még ilyet! Akkor majd én megyek ki a gyerekeknek fagylajtért.

- Menj mán ki, Juliskám, mert még a vígín szígyenbe maradok. - Hé! - kiáltott oda Pityeri bácsiéknak, akik vagy három méterrel arrébb lebegtek. - Komám, nálad is baj van középen?

- Nem baj az, komám! Csak az a baj, hogy nem a paplanyos ágyba vagyunk. Igaz, Maris? - paskolta meg a felesége vállát. Maris néni közelebb evickélt anyámhoz.

- Jaj, Juliska, de jó ez a víz! Mán érzem a csontjaimba, a karomba, a derekamba. Aszongyák, hogy jó reomára, ízületre, meg a franc tudja, mi mennyi nyavalyára.

Apám közelebb vackolódott, aztán láttam, anyámra csippentett a szemével.

- Tudja Mariska, mire jó még ez a bereki víz?

- Na mire, Péter? Mit ökörködött mán ki megin?

Apám körbepislantott.

- Meddőségre - mondta halálos komolysággal.

- Tényleg? - pislogott Mariska néni.

- Úgy ám! Kunhegyes összes meddő asszonyát fel tudnám csinálni - röhögte el magát apám, de már rugaszkodott is el a medence szélitől, mert három-négy asszony egyszerre kezdte fröcskölni.

- Disznó, szemtelen! - kiabáltak utána. Szemükben szikrázott a reggeli nap, vállaikon gömbölyded vízcseppek ültek.