Vasárnap

Egy hatalmas száj volt,
azon át a levegőt. Semmi más,
csak egy hatalmas száj, és semmi mást,
csak levegőt.

Hatalmas szájjá nyílt a test,
és a világból csak a levegő létezett,
és akarta egyik a másikat,
napokon át még akarta.

Aki meg mégis volt,
ami ott feküdt valakiből,
azt én csak néztem, és most már
magamat így nem nézhetem.

Kedd

Ez a test. Majd csak a fájdalom.
Vagy egy másik, a tiéd, ha vagy,
úgy akkor az enyém, vagy nem is annyira
másik, vagy az enyémben semmi másik,
csak én, és a tiédben sem én.

Mégis a fájdalom, az külön,
mi is külön, s ahogy együtt arról mégis
ez a test ad valami igazolást,
mint egy fájdalom, amikor már hiába,
mert utoljára az enyém, és én vagyok és mindenki.

Vagy te vagy, és én azzal is,
hogy csak legyél, mindig először ezek
a pillanatok, és azokból is külön
mennyi, hányféle test egyedül
és örökre. Vagy veled egy véletlen.

Szombat

Vagy amikor már nincs szemérem,
mert nincs mire, vagy nincs idő,
alig van a közelségre, amiből kezdetben
volt a legnagyobb, és most lehetne bízni,
a jövő napoktól való félelemben.

De hogyan, ha mire nincs,
a testre, nemi szervre mondott feloldozással,
az akkor mégiscsak a halál tekintetében való
gyermeki tudatlanság, baljós könnyűség,
nagyobb szemérem minden tilalomnál.

Így a nagy esendőség,
személytelen, amitől mégis
minden elmúlik, legalább utólag,
vagy én, énbennem a saját testem,
és már csak úgy a közeli szégyen.