Novák Zsüliet

2019/4 - Szégyen2018/4 - A bé és a pé2018/2 - Hazatérés2017/3 - Az életnek nincs értelme, viszont a novelláimnak van (interjú Jászberényi Sándorral)2017/2 - Napsugár utca 7.2017/1 - Pupek Pisti cigány akar lenni2016/2 - Pupek Pisti2016/1 - Egy nemkritika (Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt)2015/3 - Napkitörés2015/2 - Füvesek2014/4 - Feró, Aró2014/3 - Fekete fény2014/2 - Egy relatíve tiszta szoknya2012/3 - Szónikus hangolás2012/2 - Szerelem, barátság, ilyesmi2012/1 - Kemoterápia, Világszabadalom, Szolgáltatás2011/4 - Anyám2011/2 - Hentesem2010/4 - Mások élete2010/1 - Víz/Tükör

Szerelem, barátság, ilyesmi


Meggyőződésem, hogy a sors nemcsak a praktikus funkciók miatt tette az állomás mellé a klasszikus csúfságába meredt huszonnégy-emeletest. Az is közrejátszhatott az elhelyezésében, hogy a kényszerűségből vagy kalandvágyból ideérkező vidéki gyerekek idejekorán szembesülhessenek vele, s hetente akár többször is láthassák: a vágyak és a tettek között óceánnyi távolság húzódik. Az évek során valószínűleg több ezer diák játszott el a gondolattal, hogy följusson a toronyház tetejére. Persze a legtöbben érettségiig kigyógyultak hódító álmaikból, pontosabban szoknyák, szívek, el nem szívott spanglik, és elfogyasztandó nedűk váltották föl a háztető romantikus képzetét.
Talán én is így tettem volna, ha az utolsó évben nem találunk egymásra Boldizsárral. Boldizsár önnön létezésének súlyos mivoltát úgy robbantotta bele az életembe, hogy elém állt, kezembe nyomta Nemes Nagy Ágnes egyik versét (istenről), és annyit mondott, ezt te szeretni fogod. A4-es, vonalas lapra kézzel kimásolt strófák. Másfél oldal. Nem is tudom, nyomtatásban hogy nézhet ki, azóta sem láttam úgy, de az a fecni még mindig megvan. Itt kezdődött az a párhuzamos olvasás, amely során teljes gátlástalanságában felszabadultunk a Zabhegyező vagy A kis herceg közös lehúzása, gyűlölete, gúnyolása által. Két tizennyolc éves pedig hogyan másként is fejlődhetne, mint ha a világ legnyomorékabb, életidegen és embergyűlölő irodalmi hőseitől jobbnak képzelheti magát. Mert annyi idősen még nemcsak merszünk, de akaratunk is volt hozzá, hogy a valóságban éljünk.
Közeledett az érettségi, várt ránk a humán dicséret, a matekos bukás vagy jóindulat, és nem akartuk elhinni, hogy ennek így lesz vége. Irodalmias életismeretünkre alapozva átadtuk magunkat a spleennek, majd ezt kezelendő, ki akartuk próbálni magunkat Faustként, s megszületett az ötlet, hogy kívánhatunk a másiktól egyet. Akármit. Alapos megfontolás után egy, a Torkolatban meghallgatott és elfelejtett koncert után a Zagyva mellett hangzottak el kívánságaink. Boldizsár azt kérte, menjünk föl egy éjszakát átbeszélgetni a huszonnégy-emeletes betonplaccára. Én azt, hogy jöjjön el hozzánk disznóvágásra. Nem beszéltünk a miértekről, túl voltunk azon, vagy még nem jutottunk el odáig, hogy az ostobaságokban értelmet keressünk. Ugyanakkor bebizonyosodott, a fontosnak, ám kivitelezhetetlennek tűnő dolgok is megvalósíthatóak, ha az ember nagyon akarja. Egy ismerős ismerőse által elintézhető lett a toronyház tetején töltött éjszaka, és az egész csupán az ismerősnek megszerzett női telefonszámon, valamint az ismerős ismerősének adott jó whiskyn múlt.
Egy kora tavaszi estén a ház előtt találkoztunk. Boldizsár ragaszkodott hozzá, hogy fél órával korábban érkezzünk, és igyunk egy keveset a gondosan bekészített borunkból az épület előtt. Különben nem mondott semmit, csak nézett föl az elérhetetlenbe, gondoltam, hangol még, hogy minden tökéletesen szólalhasson meg benne. Megérkezett a whisky leendő tulajdonosa, végigmért bennünket, de láthatóan jobban érdekelte éjszakai társasága, mint a mi szándékaink.
– A huszonharmadikig van lift – közölte az akkor még nagyon öregnek látott, középkorú férfi.
– Szerintem gyalog megyünk föl – néztem kérdőn Boldizsárra, aki szokása szerint húzta föl jobb szemöldökét, bővebb kifejtésre biztatva véleményemet illetően. – Nem tudom, milyen lesz ez az éjszaka, de legalább szenvedjünk érte.
Az ismerős ismerőse rántott egyet a vállán, elkérte az italt, hogy majd fönt megvár minket. Róttuk a lépcsőházi köröket, összerezzentünk minden ajtónyitásra, hangos szóra, kutyaugatásra. Rettegtünk, hogy amikor ilyen közel a cél, mégis fölbukkan egy lakó, és az utolsó pillanatban meghiúsul addigi életünk egyik legnagyobb vállalása. Időről időre vaksötét lett, majd villany gyulladt, mint egy félelmetesre lassított stroboszkópvillogás. Olykor megálltunk lihegni ebben az eddig kívülről szemlélt fekete lyukban, és próbáltuk magunkban tudatosítani ittlétünket. Csak kapkodtuk a levegőt, mialatt a másik biztató tekintetét kerestük. Lassan kizártuk a kaparászó és nyikorgó zajokat, számoltam a lépcsőfokokat, de minden megállás után újrakezdtem. Erősen koncentráltam az egy-kettőre, hogy a többi gondolatot ki tudjam szorítani a helyéről. Jól kicsaptam a térdem, hogy ne remegjenek az izmaim, de a fájdalommal együtt a kételkedés is erősödött. Némelyik emeleten szemeteszsákokban a háztartási hulladék összeért szaga keresett és talált kiutat a rossz nejlonból, néhányból rengetegszer használt égett olaj szaga áradt. Másutt szúrós szagú fertőtlenítőt mélyre tüdőzve fuldokoltam. Úgy éreztem, már órák óta ezeket az ocsmány lépcsőket rójuk, s valami könyvbe kerülhettünk, csak épp egy másikba, mint amibe a felvételünket kértük. Amikor már azt hittem, sohasem lesz vége a lépcsőzésnek, megérkeztünk a huszonharmadikra. A férfi unottan várt, s fölvitt minket a tetőre, gyorsan elmondta, mit ne csináljunk, mihez nem nyúlhatunk, és hogy reggel hatkor itt lesz értünk, majd lelépett, ránk zárva a padlót.
Egyszeriben nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Álltunk a sok fémkorlát, konzol és antenna között, noha korábban azt képzeltük, tökéletesen sima felület lesz. Boldizsár eszmélt először, és célirányosan a lakásuk felöli oldalra lépett. Nézte az apró lakótelepi tömböt, és nem tudtam, zavarja-e a jelenlétem.
– Meg akartam tudni – kezdte –, hogy a távolság valóban mindent megszépít-e.
– Persze – bizonygattam, végre megértve utunk célját. – Innen minden tökéletes.
Körbesétáltunk a tetőn az elmúlt négy évünket szemlélve, és az egész álomnak tűnt. A szétfoszlott szerelmek, a padokon megivott dobozos sörök, a világmegváltó beszélgetések kocsmái, az apró közértek, ahol nem kérték el a személyinket a később elfelezett doboz cigaretták vásárlásakor. Neki több fájdalma volt, ő itt nőtt föl, mégis én is érezni véltem, amit látni akart. Föntről az emberek aprónak és egyformának tűntek. Nem különböztették meg őket arcok és ruhák. Sokáig nézve harmonikussá váló összevisszaságban mozogtak. Halmozódtak, föloszlottak, az autók pedig békésen haladtak. Az épületek valószínűtlen egysége valamifajta állandóságot sugárzott. Akármeddig is fogunk itt állni és várni, ők útjára engedik lakóikat. Mindegyikben otthon van valaki. Lassan besötétedett, ritmusosan szaporodtak alattunk a fények. Gyorsan hideg lett, és a szél sokkal hatékonyabbnak bizonyult az áprilisi dzsekiknél. A korlátnak dőltünk, s ringatóztunk az épület mozgásával: meglepett a beton lágy hullámzása. Kibontottuk a bort, körbehaladtunk az emlékeinken, amik már most olyan távolinak tűntek, hogy bizonyossá vált, elszakadásunk a városból nem fog számottevő törést okozni.
Hiába voltunk bőbeszédűek, éjfélre kifogytunk a borból, a szavakból, az emlékekből, és olyan hirtelen okozott fájdalmat a csontig hatoló hideg, hogy a lélegzetem is elállt. Minden egyéb képzelgés másodlagos lett, csak arra tudtam gondolni, mennyire hülyék vagyunk, és hogy tizennyolc évesen egy toronyház tetején kihűlni mekkora marhaság. Csak a hidegről tudtunk beszélni, miközben az izmaink megfeszítésével és elernyesztésével voltunk elfoglalva. S az idő múlásával, ami most játékosan néha előre lépett kettőt, majd vissza hármat. Szórakozott velünk, felelőtlen gyerekekkel, akik sohasem törődtek az élet praktikus dolgaival.
Lekuporodtunk a legszélmentesebbnek tűnő sarokba, ott vártuk a hajnalt. Elfáradtunk, sajogtak az izmaink, kényszeredetten nevetgéltünk azon, hogy mennyi fölösleges tudást halmoztunk föl már eddig is, de azt egyikünk sem tudta megmondani, a hat-nyolc fokos éjszakában valóban kihűlhetünk-e. Játszottunk a gondolattal, mi van, ha igen. Mit fognak szólni a rokonaink, a barátaink, megjelenik-e a hír a lapokban, s mekkora lúzernek kell ahhoz lennünk, hogy ez megtörténhessen. Kerestünk pozitívumokat is, miért jó, ha ez bekövetkezik. Csakhogy az a baj a bátorság szarkazmusában, hogy az ember óhatatlanul beleszövi a félelmeit, és minden kuncogás ellenére növeli a pánikot. Hajnali három körül rám telepedett a halálfélelem. Lassan, alattomosan. Már nem vacogott a fogam, nem lúdbőrzöttem, csak elfogadtam a kínt, amelyet a hideg okozott. Még nem voltam érzéketlen. Még tudatosan nyeltem vissza a könnyeimet, és próbáltam bátor maradni ebben az abszurd helyzetben. Onnan tudtam, hogy Boldizsár is hasonlóan érez, hogy egyszer csak megkérdezte, mint aki még meg akar tudni minden megtudhatót, miért akarom elvinni arra a mocskos disznóvágásra.
– Így akarod büntetni a vegetáriánust?
– Ugyan, nem az a lényeg! Én sem vagyok oda a sertéshúsért. Csak meg szeretném mutatni, hogy azok után, amiket összeolvastunk, elhittünk, cáfoltunk, osztottunk és szoroztunk az életről, mik a saját élményeim a legfontosabb dolgokról.
– Mint például?
– Húúú! Hát szerelem, barátság, ilyesmi. Amiről mindenki gondol valamit, csak már kibogozhatatlan, hogyan adódtak össze az információk. Én viszont mindegyikkel kapcsolatban emlékszem a legelső élményemre, és az eredeti helyszínen akarom megmutatni neked, hogy tényleg érezd. Ahogyan valami hasonló marhaságból keveredtünk ebbe a jégverembe.
Így ismerte be ő is a pánikot: – Jól van, megnézem majd azt a kibaszott mészárlást, sőt bízhatsz is rám valami építő jellegű munkát. De tulajdonképpen mit akarsz velem megtapasztaltatni?
Megkezdődött a fázós mesehajnal.
A szüleim disznóvágás előtti napokon mindig összevesztek az előkészületeken. Fölöslegesen, hiszen olykor féltucatszor jártam meg a boltot újabb és újabb adag sózott bélért, kásáért vagy borsért. De mindig veszekedtek, minden egyes szúrás előtti napon. Így aztán másnap hajnalban megváltókként vártuk a többieket, hogy jelenlétükkel feloldják a fagyos viszonyokat. Ők pedig nem akarták észrevenni a vihar utáni csöndet, vagy nem is tulajdonítottak neki jelentőséget. Csak a családon kívülről jött pletykákat fogadta osztatlan kíváncsiság, a belső ügyeket nem kísérte túl nagy megértés. Ha valakiből kitört a panasz, a „Basztad? Vigyed!” aranyigazságát vágták a másik fejéhez. A nők és a férfiak majdhogynem elszeparálva dolgoztak. A kapcsolatot közöttük a futkosó gyerekek jelentették, akik egy szóra ugrottak pálinkát vagy kávét hozni, fenőt vagy vájdlingot szerezni, információt átadni, hogy elkészült-e, mennyi idő még, s mi következzen.
Apámat a perzselés végére átjárta a munka elégedettsége. Olyasmit csinált, amit nemcsak szeretett, de értelmét is látta. Bontás előtt egy ideig még elgondolkodva állt a bőrig csupaszított állat előtt, majd kihúzta annak végbeléből a félig lemorzsolt kukoricacsutkát. Keresztapám már készenlétben állt a tömlővel, és a félig befogott vízsugárral tüntette el az állatról és a betonról az elernyedt izmok gyűrűjéből kifolyó bélsárt. Ilyenkor apám a kezembe adta a félig szaros, félig kukoricaszemes csutkát, s beküldött anyámhoz azzal, mondjam meg:
– Ez is a miénk.
Anyám mindig azt üzente vissza:
– Mondd meg neki, hogy az apja faszát!
Ezek után szent volt a béke. Miután bekerül a házba a disznó, már ők is vidáman ugratták egymást, és zsírtól fénylő kézzel anyám olykor csöndben megszorította apám kolbászhústól piros ujjait.
Egyik testvérem mesélte, hogy a születésemet igazából senki nem akarta. Anyám félig viccesen arra hivatkozott, ha két fiú után egy harmadik jön, akkor biztosan megőrül, de apám valahogyan mégis meggyőzte azzal, hogy megígéri, lány lesz. A családi legenda szerint különleges tehetséget mutattam arra, hogy a csecsemők sajátságos zöldes-sárgás-barnás ürülékével olykor nyakig, olykor fejbúbig összeszarozzam magam. Ilyenkor apám nemhogy segítségével, de jelenlétével sem erősítette édesanyámat a körülöttem való teendőkben, hanem sietősen kiment a tornácra rágyújtani. Anyám meg kiküldte hozzá a kisebbik bátyámat, két ujja közé csippentve a lengedező textilpelenka szélét, azzal, nyomja az apám kezébe, és mondja meg neki:
– Ez is a miénk.
A disznóról először a négy hatalmas combot vágták le. A körmöt, csülköt darabolni már a házban is lehetett. Apa hasította szét a disznótest óriáshengerét is, amihez alig lehetett hozzáférni, mert mindenki körülállta. Olyankor apám körbenézett, jelentőségteljesen fent néhányat a nagykésen, és erős, lassú, ismétlődő mozdulatokkal vágott bele. Kétoldalt keresztapám és nagyapám kapaszkodott a húsba, húzták szét a pontos sebészi munkát segítendő. A zsír felbukkanása elindította a pálinkásan szurkáló gépezetet.
– Te, ennek sárgás a zsírja! Biztos kukoricán tartottad, hogy jól felfújd!
– Még egy szó, és belenyomom a fejed, hogy megkóstold, te tetű!
Nem értettem, vékonydongájú keresztapám hogy mer ilyeneket mondani az én hatalmas apámnak. Mindeközben azért szorgalmasan a keze alá dolgoztak, bár nagyapám kezdett kicsit lassulni. Idős is volt, az alkoholt sem bírta úgy, de senki nem mert rászólni, hogy üljön le. Ha nagyon rosszul állt már a kezében a bárd, megpróbálkoztak velem. Hátha az egyetlen bongyor hajú, húsos lányunokája meghatja. Meghatotta. Nekem soha nem kevert le egyetlen nyaklevest sem, viszont a bárdot senkinek nem adta át. Onnantól kicsit gyorsították a munkát, minél hamarabb kerülhessen az üstbe a tepertőnek való, hogy a sülés felügyeletét rábízhassák az öregre. Az asszonyok odarebbentek a kiterített disznóhoz kilapátolni a gőzölgő beleket és gyomrot. Ahogy elmentek, apám megjegyezte:
– Mintha nőtt vóna a Mari fara.
Keresztapám feltűnően a munkájára figyelve, mintegy mellékesen mondta:
– Terhes.
Ez pedig mintha csak apámnak lett volna vicces.
– Megint? Minek? Van már nálatok kölyök egy abálótállal! Vernéd a faszod inkább csalánba!
– Télen?
Fölnevettek, és nem is hozták szóba többet a dolgot. Vagy előttünk nem. A párbeszédek között sokat hallgattak. Szerettem nézni a gőzölgő hús bontását, a mínuszokban különösen jól esett beszívni a meleg, édeskés illatot, de az ő beszélgetésükért érte meg igazán kint strázsálni. Olyan barátságokat szerettem volna kötni, amilyen az övék volt.

Nem fagytunk meg. Életben talált minket az ismerős ismerőse. Később forró zuhanyt vettünk, lefeküdtünk, és semmi bajunk nem volt másnapra. Arra a disznóvágásra sohasem került sor. A következő télre már elfoglalt bennünket az új életünk. De ahogy ezeket leírtam, muszáj volt tudnom, Boldizsár ma mit fűzne hozzá.
Átküldtem neki az emlékeinket. Ennyit válaszolt:
– Apád faszát.

Vissza a tetejére