Novák Zsüliet

2019/4 - Szégyen2018/4 - A bé és a pé2018/2 - Hazatérés2017/3 - Az életnek nincs értelme, viszont a novelláimnak van (interjú Jászberényi Sándorral)2017/2 - Napsugár utca 7.2017/1 - Pupek Pisti cigány akar lenni2016/2 - Pupek Pisti2016/1 - Egy nemkritika (Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt)2015/3 - Napkitörés2015/2 - Füvesek2014/4 - Feró, Aró2014/3 - Fekete fény2014/2 - Egy relatíve tiszta szoknya2012/3 - Szónikus hangolás2012/2 - Szerelem, barátság, ilyesmi2012/1 - Kemoterápia, Világszabadalom, Szolgáltatás2011/4 - Anyám2011/2 - Hentesem2010/4 - Mások élete2010/1 - Víz/Tükör

Füvesek

(részlet)

 

 

 

Burokban születtem. Ennek köszönhetően nevelt föl anyám. Mert a bába megprófétálta, hogy szerencsésnek születtem. Ehhez hezzájárult az augusztusi égbolt, ami egyébkint is jó jel, hát még burokban. Azt fölrepesztve persze szerencsém teljes tudatlanságában visítottam, anyám pedig, aki a balszerencsétől sokkal inkább tartott, mint istentől, mégsem csapott el a mellyéről idegenbe. Pedig ennek előtte anyám álma máshogy szólt, hogy Szent Iván-nap éjtszakán a szőlőhegyen látta sok lüdércnek gyülekezésit, kikkel egy hordó bor és egy veres csődör volt, mellyeket midőn elköltöttek, a lovat kibelezték, és kendervel megtöltötték, és a lüdércek közül egy hezzá odaszállott azt mondván: ebbe azt meg kellene ölnünk. Egy másik azonban visszahítta: már semmit sem tehetünk néki.

 

A jövendölések harcában az döntött a javamra, hogy a rossz mindig itt van, a jó meg ritkán gyön, azt nem lehet elszalajtani. Pedig a zsidó minden évben kikért cselédnek, minekután hetekig hol igent, hol nemet mondott anyám, végül újra meg újra kért magának, adott nékem egy év türelmet, hátha még meglássa azt a szerencsét.

 

Édesanyámon felül egy természeti csapás élt a faluban. Engelbrecht bácsi, a Félszemű. Mind a huszonhat (majd tizennyolc) falubeli gyereket vele sápasztották. A vész után gazdagodott meg. Mindenki iparkodott menteni a szőlejét. Ki így, ki úgy. Ki tehette, méregerős permetszert vásárolt. Kinek nem domboldalon feküdt a szőlőse, öntéssel próbálkozott. Anyám csolyánoldatot készített.

Száz liter vízhez szedtünk tizenöt kilót. Rossz gyolcsval tekertük be a fél kezünket, amivel rámarkoltunk a növényre, a másikban késsel vágtuk a csolyánt. Két napig tartott a gyűjtés. Az első néhány tucat csípés fájt, utána már csak azt éreztem, mintha valami újra meg újra, csupán oktalan véletlenségből suhintaná meg égő bőrömet. Ahogyan hágott magasabbra a nap, úgy váltunk mi is egyre figyelmetlenebbé. A méternél is magasabb gyomban mennél bennebb haladtunk, annál több indája találta meg csupasz lábszárunkat, hajoltak be a szoknyánk alá megcsípni előbb a combunkat, aztán a valagunkat is. Éjtszakára vizes rongyval borítottuk be testünket.

Reggel visszatérve a csolyánosba anyám azt mondta, ha ma jól dolgozunk, holnap már nem kell visszajönnünk. Erre kicsordult a könnyem, pedig még hezzájuk se értem. Anyám annyit mondott, legalább sose leszek köszvényes. Na elég annyi, összegyűlt aznap estvére a szükséges gaz. Aztán öt napig érleltük az oldatot. Azalatt kiástuk a filoxérás szőlőtőkék gyökerit félig. Néhány nap alatt méteres lyukak és kis földhalmok borították a mi vitiszünket is. A harmadik napon a csolyáncsípés finomságára és könnyűségére áhítottam, ami a bőröm felszínét duzzasztotta hepehupásra, nem a testem bensőjében okozott váratlan görcsöket, amiket csak először akartam kirázni, lengetni, meggyújtani. Visszatérve a szokott mozdulathoz ismét ugyanott termett, rosszabbul esve, mielőtt fölegyenesedtem, és lefejtettem ujjaimat az ásó nyeléről. Éjtszakára borókazsírt tettünk magunkra, a vérhólyagokra körömvirágot. Reggel pedig kezdtük elölről.

Hiába. A csolyánoldat semmit sem ért. Ugyanúgy kipusztult a szőlőnk, mint azoknak, akik elárasztották a földet, vagy akik betrágyázták a gyökereket. Így nem volt mást tenni, meg aztán már úgyis kiástuk a tőkék nagyobbik részét, kiszedtük egészen, kitettük a vályat mellé, vártuk, hogy szárítcsa a nap. A falu környéki dombokra tekintve úgy látszott az egész, mintha ezernyi kis aszalék feküdne szabályost, háromméteres távolságban egymástól. Nem is néztek az emberek fölfele, megtartották fejüket a völgy szintjén. Ha mégis arra tévedt egy tekintet, abbahagyta a beszédet, összepréselte a száját, majd a szőlőtőkék után az égre nézett. Aztán visszakényszerítette szemét a falu szintjéig. Ha észrevette anyám, hogy ilyenkor az én szívem is erőst facsarodik, megmarkolta vállam.

– Nehogy sajnálni merészeld se őket, se magad.

Augusztus huszadikán a pap parancsára mindenki az útszéli kereszt mögötti rétre hordta a tőkéket. A pap az égő tőkék elé állva tartotta meg miséjét az Atya, a Fiú meg a Szentlélek nevében.

– Kegyelem néktek és békesség Atyánktól, a zistentől és urunktól, Jézus Krisztustól!

– Áldott legyen az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja!

– Testvéreim! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhesük a zúrszentitkait!

– GyónomamindenhatóIstennekésnektektestvéreim,hogysokszoréssokatvétkeztemgondolattal,szóval, cselekedettelésmulasztással.Énvétkem,énvétkem,énigennagyvétkem.KéremezértaBoldogságos,mindenkorszeplőtelenSzűzMáriát,azösszesangyalokatésszenteket,éstitekettestvéreim,hogyimádkozzatokérettemUrunkhoz,Istenünkhöz.

– Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten, bocsássa meg bűneinket, és vezessen el a zörök életre!

Aztán jött számtalan Uram, irgalmazz!, meg Krisztus, kegyelmezz!, és a huszonnégyes olvasmány Ezékiel könyvéből.

– Prófécia Jeruzsálem pusztulásáról. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, lásd, hirtelen csapással elveszem tőled, akit szívedből szeretsz! Te azonban ne jajgass, ne sirasd meg, könnyet se hullass érte! Hallgass, és csak magadban sóhajtozz, csendben gyászold, ne úgy, ahogy a halottat szokták! Turbánod tedd fejedre, sarudat húzd föl, szakállad ne kösd be, és ne rendezz halotti tort sem!” Reggel elmondtam ezt a népnek, estére pedig hirtelen meghalt a feleségem. Másnap reggel mindent úgy tettem, ahogy az Örökkévaló parancsolta. Az emberek megkérdezték: „Miért viselkedsz így? Mit akarsz ezzel mondani?” Ezt válaszoltam: „Az Örökkévaló szólt hozzám: Mondd meg Izráel népének: Uram, az Örökkévaló ezt üzeni nektek: Nézzétek! Lám, büszkék vagytok az én jeruzsálemi Templomomra, szemetek fényére, mert erőt ad nektek, mert lelketeket gyönyörködteti – én mégis megengedem, hogy meggyalázzák és lerombolják azt! Fiaitokat és leányaitokat pedig, akiket ott hagytatok Jeruzsálemben, fegyver pusztítja majd el! Izráel népe, ti is úgy tesztek majd, ahogy Ezékiel: nem fogtok gyászolni, ahogyan szoktatok. Szakállatokat nem kötitek be, nem ültök halotti tort, turbánjaitokat fölteszitek, saruitokat fölhúzzátok, nem sírtok-jajgattok. Bűneitek büntetése miatt elsorvadtok, és csak egymás között sóhajtoztok és bánkódtok. Nézzétek Ezékiel példáját! Amit ő tett, az számotokra is jel: mert ti is ugyanezt teszitek majd. Amikor ez bekövetkezik, akkor fogjátok megérteni és elismerni, hogy én vagyok az Úr, az Örökkévaló! Ember fia, elveszem népemtől erejük támaszát, amelyben bíztak, elveszem tőlük, amire büszkék voltak, s amivel dicsekedtek. Elveszem szemük fényét, szívük vágyát: Jeruzsálemet. Elveszem tőlük fiaikat és leányaikat is. Azon a napon egy jeruzsálemi menekült érkezik majd hozzád, és saját füleddel fogod hallani tőle a hírt. Azon a napon nyelved megoldódik, nem leszel néma többé, és beszélsz a menekülttel. Bizony, jel leszel a nép számára – hogy megértsék és elismerjék, hogy én vagyok az Örökkévaló!”

 

Szavai hatására a nyáron megkeseredett, megbokrosodott emberek kisebbé és hajlottabbá váltak. Sanyi bácsi, az egyik legnagyobb kiterjedésű szőlő gazdája egyszer csak térgyre esett, és homokot nem találva, zöld füvet és tarackot tépett föl a kezivel, azt szórta a fejire. Kántálta, hogy istenbárányateelveszedavilágbűneit, istenbárányateelveszedavilágbűneit. Majd amikor négykézlábra ereszkedett, a felesége ráparancsolt a fiaikra, hogy egyengessék föl. Én kuncorogni kezdtem, de szavamra, hangot nem hallattam, csak a vállam rázkódhatott meg kissé, mire anyám egy szeretetteljes taslit adott. Az összetört emberek kihozták otthonukból az óborokat, azzal kínálgatták egymást szorgalmasan, önmagukat szorgalmasabban. Siratták a szőlőt is. Hogy nem marad hát ezen világon semmi öröm. Engelbrecht bácsi csak ült egy rönkön, és pipázgatott. Nem volt a kezében pohár. Akárki kínálta, nem fogadott el semmit, és nem is kínált semmivel senkit. Majd az öreg Benedek karolta át keskeny vállát.

– Hijjje, a bajban mindenki egy. Igyál velünk, Bélám!

– Iszik a kurvannya. Minek igyak?

– Még ha eddig nem is nevettünk együtt, akkó legalább most sírjunk.

– Nincs nekem mé sírnom.

 

És csakugyan. Egész nyáron nem tűnt föl senkinek. Az öregnek kissé távolabb esett a földje. Másnap találkoztunk a domb alján az egész faluval, a tegnapi körmenet igazi végállomásán. Tányérnyi levelek lengedeztek a szélben. Nem hibátlanul, de határozottan élőn. A beteg részek már bebarnultak és lehullottak, vert csipkeként zöldelltek a halálra ítélt, de csodás módon megmenekült tenyerek.

Mint kiderült, a Félszemű szénkéneget szerzett. Ezért az öregasszonyok szorgalmasan vetették a keresztet, a pokol szaga szivárgott vissza a földből, és érkeztek a gyenge nyárvégi szellővel sátánybűzös löketei. Ennek a képnek némileg ellentmondott a kék ég, a ragyogó napsütés, ami vidáman melengette a küzdelemtől kimerült tőkéket. Állítólag a kén miatt Engelbrecht bácsit haláláig borzasztó fejfájások kínozták, de a kutya se sajnálta emiatt. A szeme miatt se. Történt ugyanis, hogy miután az ő kocsmája lett a környék leghíresebb nevezetessége, a városi csendőrparancsnok is meglátogatta. Megkóstolta a környék legfinomabb (és egyetlen) kadarkáját, csettintett a nyelvével, és rögtön hat hordóval rendelt belőle. Az öreg szabadkozott, hogy neki nem éri meg nagy tételben továbbadnia, hiszen elfogy az itt, a söntésben is, de a rendőrfőnök nógatására (annyit mondott, hogy muszáj) nem volt mit tenni, megegyezés született az üzletet illetőleg. Ugyanakkor az árban való alkudozás se ment simán. Engelbreht bácsi keményen megkérte (volna), egy hektolitert ötven koronára tartott. A parancsnok csak ingatta a fejét, és azt mondta, hogy fizet érte negyvenet. Engelbrecht bácsi mondta, hogy ennyi az ára, nincs helye itt másfajta hányolásnak, mire annyit mondott a parancsnok, hogy nincs is. Másnap érkeztek a szekérrel.

Fölpakolták a hordókat, majd még bizalmasan félrevonta az öreget, és megkérdezte tőle, hogy mennyi vizet bír a bor. Engelbrecht bácsi azt mondta, hogy húsz százalékot.

Következő vasárnap a parancsnok négy fogdmegjével lovagolt ki a falunkba, a vendégek előtt emelték ki a pultból Engelbrecht bácsi mind az ötven kilóját a grabancánál fogva.

– Mit adott nekem maga mocskos zsidó csirkefogó, ez a bor nem ugyanaz, amit itt ittam, és amiben megegyeztünk!

– Ugyanaz, esküszöm az egy élő istenre, meg a mennyekre, a fődre, meg amit akar, hogy ugyanazt a bort adtam!

– Ez nem lehet ugyanaz a bor! Húsz százalék vizet adtam hezzá, ahogyan mondta, úgy maradtam szégyenbe a vendégim előtt.

– Hát ez az, hiszen én is húsz százalék vizet adtam hezzá!

Ezután kivitték az utcára Engelbrecht bácsit, aki az eset után megmaradt fél szemével is ugyanolyan akkurátusan végezte a munkáját, ahogyan addig.

 

 

Vissza a tetejére