Kurva forrósággal telik ez a nyár.

Szabó bácsi ezt a megállapítást minden reggel közölte feleségével. Esténként ugyanezt sugározta a híradó is. Megnyugtató volt ez az egyetértés, amiben az egész falu, mi több, az egész ország osztozott. Nem mintha a hétköznapok beszélgetése bármikor is folytatódott volna a tudományos vagy fantasztikus okokkal, nem dobálóztak klímaváltozásról meg üvegházhatásról szóló értesülésekkel. Csak a forróság ténye. Amelyben feloldódott mindenki. Iszapossá vált a húsuk, lelassult a mozgásuk, a tapintásuk pedig állandóan ragadt. A ruhájuk nyirkos lett már délelőtt a bőrükön. Megszokták az állandó izzadságszagot, amelyet képtelen volt bármi is elnyomni. Elégett a régi nyarak emléke. A cukrosodó gyümölcs aromáit nem fújta be a gyenge szél az ablakon. Már nem volt napillata sem a kint száradó ruháknak. Néha megcsapta Szabó bácsi arcát egy forró örvény, ami gyaníthatóan ugyancsak szél volt, de inkább elakadt ettől a lélegzete, amit azelőtt csak a jeges süvítések idején tapasztalt.

Azért becsületesen gondozta a kiskertet. Reggel fölkelt, fölvette a szék háttámlájára terített vászonnadrágot. Egy bálamadzaggal meghúzta a derekán, a tornácon két ruhacsipeszt levett a szárítóról, azzal tűzte meg a bokája körül lobogó gatyát. Ha elfelejtette, akkor a kacsák és csirkék elkezdtek kapdosni a járástól repdeső anyag után, mire ő kénytelen volt beléjük rúgni. Volt, hogy valamelyik szerencsétlen a begyére esett, így kénytelenek voltak gyorsan föltenni kopóvizet. Pedig csak vasárnap ebédre szerette a tyúkhúslevest és a pörköltet galuskával. Hétfőn még morogva megette a maradékot. De más napokon nem szerette a tyúkhúst, így odacsipeszelte a nadrágját. Az asszony sokszor rászólt, amikor átment a kocsmába az ebéd utáni fröccsre, hogy vegye már le azt a kurva csipeszt a nadrágjáról, ne égesse, hogy így jár az utcán. Egyszer valahogy ez rosszul esett neki, és visszaszólt, hogy ő meg akkor vegye le azokat a redves bibircsókokat a fejéről, mert a bele kifordul, ha csak rájuk néz. Azután nem szólt rá többet a felesége, ő pedig kénytelen volt egész nap a ruhacsipesszel megfogott nadrágban mászkálni. Eleinte még nyomták a bokáját, aztán egészen megszokta.

A szárnyasok ellátása után ímmel-ámmal bogarászott a kertben. Rászokott, hogy ilyenkor nemcsak este, hanem reggel is locsolt. Az okát nagy tudományossággal ki is fejtette az asszonynak, de már nem nagyon emlékezett rá, mit mondott neki. Csak hét vedernél már nem tudott több vizet fölhúzni a kútból. Minden egyes tekerésnél roppant egyet a válla. Tavasszal még kilenc roppanásból jött meg egy vödör víz, most már tizenkét roppanásból. Meg egy kicsi. Számításai szerint két-három hét múlva meglesz az tizenhárom is. A paradicsomok kirepedtek a rengeteg locsolástól, a leveleik mégis gyűrötten kókadoztak. Azok legalább nem égtek ki. Egyedül a fügefa sugárzott az összeaszott kertben. Rengeteg füge hízott rajta. Gyűlölte a fügét.

A lánya kérésére kapott a kert sarkában helyet. Nem szívesen engedte oda se, de érezte, nem tudná megmagyarázni az okát. A feleségének persze mindig elég volt annyit mondani, hogy nem. Ha visszakérdezett, még egyszer hangsúlyozni, hogy nem, baszod. De a lányának ez kevésnek bizonyult. Mindig csak azt a kurva magyarázatot kérte már kislány korában is. Látta ő, hogy mindenhol ez megy, hogy egyre többen állnak ki az igazukért. Ez volt a téeszben, a kocsmában, begyűrűzött a családok életébe. Mintha számítana bármit is, hogy kinek van igaza. Mintha nem lehetne mindenkinek igaza. Aztán összecsap az a kurva sok igazság, pedig végül mindig az erősebb kutya baszik. Így volt ez régen is, így van ez most is. Mindenki leginkább saját magát érti. Mégis engedett az igazából, és földet kapott a csemete.

A füge nem kapott se permetet, se locsolást, de valahogy a hirtelen felhőszakadásokból is annyi energiát tudott nyerni, hogy a kert királyává nőtte ki magát. Aminek a kutya is ostoba módon behódolt, a félig kiszáradt sárgabarackfa alól (ami idén egészen pontosan huszonkét gyümölcsöt volt képes kinevelni magából), átszokott a füge alá. Volt néhány próbálkozása Szabó bácsinak, hogy rászoktassa kutyáját, a tövére végezze el a dolgát, de az öreg jószág már nem bizonyult ebben sem partnernek. Így jobb híján ő oldotta meg reggel a gatyáját, és hugyozta a nap első, bűzös vizeletét a tövére. Haszna nem volt, de egy kicsit azért jobban érezte magát.

Bement a konyhába, leült az asztalhoz, várta a reggelijét. Az asszony valahogy elkéste a reggelt, így rágyújtott az asztalnál, hogy idegesítse. Ahogy elterjedt a házban az aroma, tüstént meg is jelent:

– Takarodjon a tornácra azzal a szarral, hányszor mondjam!

Gondolkodott, hogy válaszoljon-e valamit, de semmi kedve nem volt hozzá. Egy pillanatra sajnálta, hogy sohasem szokott rá a verésre, biztos ettől nem tudja ez se az igazságot. De már késő van ehhez is. Csak mordult egyet, és kiállt az ajtóba elszívni cigarettáját.

A sült szalonna már kicsit avas volt. Erről is az a kurva forróság tehet, gondolta. Egyébként is, inkább megeszi, mintsem ki kelljen dobni. Azért kicsit bővebben mérte a kenyeret. Amikor még hárman voltak, jobban fogyott. Amíg kicsi volt a lánya, ő sem akarta enni, de azt mondta neki, hogy azért kell a nőknek a sok szalonna, mert attól nő szép nagyra a csecsük. Utána mindig eltüntette az asztalról.

– Ugye tudja, hogy ma jön értünk Brigitta – vette el a felesége az üres tányért –, tettem ki tiszta ruhákat az ágyra, mosakodjon meg, és azokat vegye fel.

Természetesen elfelejtette, de mit számít. Amikor évekkel ezelőtt besegítettek a lánynak egy panellakás megvételébe, ragaszkodott hozzá, hogy felerészben ő legyen a tulajdonos. A nők kiszámíthatatlanok, pláne az ő lánya. Mindig tanul valamit, váltogatja a munkahelyeit, ahelyett hogy megbecsülné magát egy helyen. Szerelmes lesz, elválik, aztán összefekszik mindenféle jöttmenttel papír nélkül is. Ritkán jön, akkor is fügefacsemetét hoz. Most is össze fog költözni egy íróval. Miféle szakma az, ha valaki ír? Ahhoz kell az ő aláírása is, hogy kiadhasson a hivatal egy lakcímkártyát.

Bement a hálóba, kicsit morgott, hogy milyen kurva világban élünk, hogy egy férfi költözik a nőhöz, mint egy utolsó senkiházi. De valójában nem bánta. Úgysem engedte volna eladni azt a lakást.

Hallotta, hogy megáll egy autó a kapu előtt, nyikorog a kertkapu, aztán a felesége egy oktávval magasabb hangon örvendezik, a lánya gyors, visszafogott hangon reagál, majd egy kimért férfihang is belekeveredik a diskurzusba.

– Kurvannyát, ez idejött! – kapaszkodott meg az ágy támlájában. Eddig ezt a lehetőséget nem is vette számításba. Lehajolt, levette a csipeszeket a levetett nadrágjáról, és föltette az ünneplőre, jó szorosan. Ettől kicsit lelassult a lélegzete. Mire kiment, azok már a konyhában ültek, és négy csésze kávé gőzölgött az asztalon. Az ő helye üresen hagyva, odakészítve a fekete, egy kockacukor. Az író felugrott, kezet nyújtva mondta tagoltan, érthetően:

– Zsilinszky Aurél, nagyon örvendek.

Ő szándékosan kerülte a szemkontaktust, leült a székére, majd annyit válaszolt:

– Kati, hozzá' vizet!

A felesége felpattant, egy kancsóba vizet töltött, és mindenki elé fürgén poharakat rakott. Mindhárman figyelemmel kísérték mozdulatait. De egyszer csak víz került a poharakba, leült Kati is, a falióra pedig ismét hangosan kezdte el számlálni a csend idejét.

– Pesti? – bökte ki végül.

– Nem, de miből gondolta ezt?

– Nyálas a haja.

– De apa... – nézett rá a lánya, majd hülyén meresztgette a szemét, mint kislány korában, amikor így akarta felhívni a figyelmét a boltban arra, amit meg akart vetetni magának.

– Ó, ugyan, semmi baj. Khmmm. Hajzselé.

Újabb csönd.

– Nos, én csak szeretném megköszönni, hogy a kedvemért elfáradnak velünk a hivatalba, hogy hivatalosan is Brigittánál éljek. Nagyon sajnálom, hogy ennek a tortúrának ki kell tennünk önöket, de...

– Nem a maga kedvéért – vette föl Szabó bácsi a kávét.

– Parancsol?

– Mondom, nem a maga úri kedvéért megyünk be aláírni azt a kibaszott papírt. Na haladjunk, délután dolgom van – csapta le a kávéspoharát, és már kint is volt a kapuban. A többiek pár perc alatt összeszedték magukat, és követték.

Másfél óra alatt értek oda, már negyed tizenegyet mutatott az óra. Addigra megteltek a székek. Odaálltak mind a négyen a pulthoz sorszámot kérni.

– Lakcímbejelentés lesz – mondta gyorsan és pontosan Brigitta, mielőtt az apja kezdene bele a beszédbe.

– Időpontjuk van?

– Nem, nincs.

– Akkor sokat kell majd várniuk. Az időponttal rendelkezők elsőbbséget élveznek.

– Nem baj, ezt muszáj ma elintéznünk.

Szabó bácsi kibírta, és nem szólt semmit. Nem akarta hallani Brigitta igazságát. Ők ketten leültek, a fiatalok álltak. Elmentek az automatához kávéért, ők nem kértek semmit. Egészen sűrűn pittyegett a tábla a sorszámokkal. A felesége fogta kezében a háromszázhúszast. A szoknyáján pihenő ujjait nézte, ahogy körbefogták a papírfecnit, majd minden egyes csippanó hangra felkapta fejét a táblára.

Az emberek jöttek-mentek, cserélődtek, de ők és még néhányan beleragadtak a váróterem székébe. Volt még ott egy puffadt szemhéjú középkorú nő, egy tinédzser lány az anyjával, aki félóránként szidta le a gyereket, amiért elhagyta az iratait. Valamint egy nagyon sötét bőrű nő színes, koszos ruhában, zsinóros papuccsal a lábán. A karjában lévő csecsemő szájából gyengén csordogált az álom nyála; valamint egy négy-öt év körüli kisfiú, aki az állami szórólapokat emelte el a szúrós szemű őr tekintetétől kísérve, és hajtogatott belőlük állatokat. Egyedül ők ültek közvetlenül a napon, a legmesszebb mindenkitől. Délre jelentősen megfogyatkozott a létszám. Egyszerre kinyílt az iroda ajtaja, kiáramlottak rajta az ügyintézők, az utolsó gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Szabó úr odament a recepciós pultot támasztó biztonsági őrhöz.

– Most meg mi van? – intett a fejével a másik ajtón már beáramló, nevetgélő hölgyekre.

– Hát ebédidő. Az van egyig.

– De mi meg várakozunk.

– Hát várakozzanak tovább. Egytől folytatódik az ügyintézés.

Visszament a helyére, ránézett, aztán mégse tudott leülni. Hátul összekulcsolta kezét, úgy járkált a piros futószőnyegen fel-alá.

– Hogy a rák egye ki a belüket!

– De apa, csöndesebben, kérlek!

– A lófaszt képzelnek ezek magukról, hogy itt illegetik magukat, amíg mi izzadunk ebben a katlanban!

Aztán abbahagyta, mert már senki sem szólt rá. Majd a biztonsági őr megfogta a szórólapokat, betette őket a recepciós asztal egy fiókjába, bezárta a mosdók ajtaját, és csatlakozott az ebédelőkhöz.

Égetett a nap a hatalmas ablak enyhén szürkés függönyein keresztül is. A nő már tízpercenként szidta meg a lányát, amiért ilyen megbízhatatlan, ostoba teremtés. Akit ott ronthatott el, hogy nem pofozta meg minden egyes alkalommal, amikor elhagyott valamit, így nincs semminek sem értéke vagy becsülete a számára. De ezt most megemlegeti, minden egyes fillért vissza fog fizetni, vagy akár haza se menjen vele. A középkorú nő szemeit is egyre jobban bántotta a fény, minduntalan idegesen a halántékához kapott, dobolt az ujjával a becsukott képes újságon. Aztán egyszer csak nem bírta tovább, kivette helyes kis laposüvegét a táskájából, aztán sandán körbetekintve kortyolt belőle. Mivel nem találkozott egyetlen megbotránkozó pillantással sem, megnyugodva kezében tartotta a flaskát, immár magabiztosabban kapaszkodva bele. A Szabó család plusz egy fő pedig némán ült, maga elé meredve. Szabó bácsi csak az állkapcsát mozgatta, így feszítve meg domborodó arcizmát. Zsilinszky Aurél halántékán legurult egy-egy izzadságcsepp, halvány, kékes foltot hagyva fehér inge gallérján.

Mindenki várta a robbanást. Az arcok vörösödtek, a hónaljakon egyre terjeszkedett a nedves félhold. Forrongott és kitörni készült az az állat a testekből, a gyomrokból, a belekből. Mindinkább feszített és okádni vágyott. Jobban, mint a külvilág, mint a pusztító nap, ami csak kínoz, de sosem tör ki, hogy aztán felengedjen. Szorították össze a szájukat, mint szelepet, amely már nem képes leadni apránként a túlnyomást, csak tart, mint egy dugó, amíg ki nem tör a katasztrófa.

És akkor megrázta a falakat.

A csecsemő keserves sírásra fakadt. Az anya ijedten nézett körbe. Felállt, rugózott egy kicsit, leült, ringatta a gyereket, a halántékához szorította kis arcát, a szájába dugta a mutatóujját, idegen szavakat duruzsolt a fülébe. Semmi sem segített. Csak üvöltött egyre fájdalmasabban, mindenki helyett. Már nem tudtak félrenézni, csak bámulták az anyát, akire egyszerre zúdult mindaz, amit most ők éreztek. És nem sajnálták, nem éreztek könyörületet, senki sem hívta maga mellé az árnyékba. Aztán az anya felállt, körbenézett, a gyerek hangjából bátorságot merített, s szemét hosszan lehunyva azt mondta:

– Szoptat.

Majd puhán leült, lehúzta válláról a ruha pántját, kiemelte hatalmas keblét a melltartóból. Meredten nézték, ahogyan fekete bimbóját a gyerek szájába teszi, aki mohón, fuldokolva kapott az étel után. Ahogy megindult a tej, a gyermek nyammogása töltötte be a teret. Csámcsogott a mellen, elégedett, félig morgó, félig gőgicsélő hangokat hallatott. Szétáradt az anyatej édeskés, lisztes illata. A kisfiú lefeküdt a zsiráfokra, madarakra, és elaludt két széken. A középkorú nő elfelejtett kortyolni az üvegből, az anya pedig szó nélkül fogta meg lánya kezét. Katinak kisimult az arca, és a bibircsókok kevésbé tülekedtek ki bőréből. Zsilinszky Aurél lejjebb gombolta az ingét. Megszűnt Szabó bácsi arcrángása. Vett egy mély levegőt, és ünnepélyes hangon így szólt a teremben ülőhöz:

– De kurva forróság van.