A bé és a pé
Egy hete halt meg apám.
Húsz éve nem beszéltünk, de hozzám érkeztek a részvétnyilvánítások. Sokkal inkább érkezhetnének a pékhez, aki naponta kenyeret adott neki, és megkérdezte tőle, „Hogy s mint van, Jani bátyám?”, vagy a szomszédasszonyhoz, aki vasárnaponként átvitt néhány szelet friss süteményt, és azt mondta, „Fogyassza jó étvággyal, János bácsi, de a cukrára azért vigyázzon!” Feltételezve, hogy léteztek ezek az emberek. Feltételezve, hogy gond volt a cukrával. Fene tudja.
A búcsúztatón hátul álltam, a turisták között, egy fa takarásában. Tudják, akik olykor esküvőkön, olykor temetőkben jelennek meg menyasszonyt vagy holtakat nézni, mások boldogságán vagy elmúlásán élősködni.
Nem sírtam. Azt sem tudom, minek mentem oda. Egyszer csak odalépett mellém egy nő. Sose láttam azelőtt.
– Maga a lánya?
– Igen – néztem rá gyanakodva. – Honnan…?
– Régi fényképeken láttam – legyintett. – Ez a magáé.
Azzal a kezembe nyomott egy nagy borítékot, és elsétált. Ritkán néznek rám idegenek így. Ilyen leplezetlen gyűlölettel. Ettől rosszabbul éreztem magam, mint a temetéstől.
Csupán két tucat félfamentes rajzlapot találtam a borítékban, teleírva azzal az egyetlen mondattal: Soha többé nem fogok egyetlen pillangót sem bántani.
Amikor a bátyám harmadik osztályba kezdett járni, én még az első betűimmel küszködtem. Addig fizikai fölényével, oktalan bátorságával akarta kivívni a nagy testvérnek járó tiszteletet, ami engem látványosan hidegen hagyott. De miután olyan fantasztikus tudásnak jutott a birtokába, mint hogy minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár, vagy az Esthajnalcsillag nem is csillag, hanem egy bolygó, amit Vénusznak hívnak, szempillantás alatt elérte, hogy csüngjek szavain. Azokért cserébe pedig beágyaztam helyette, elpakoltam a játékait, és nekiadtam az édességek nagy részét.
Majd egy nap azzal jött haza:
– Én már azt is tudom, hogy mitől tudnak repülni a pillangók!
Egész nap a nyomában koslattam, könyörögtem, hogy vegye el a rágóm, megígértem, hogy ebéd után megeheti az én sütim is, mire végre elárulta.
– A portól, ami a szárnyukon van. Attól tudnak repülni.
– Miért? Mi az? Valami varázspor?
– Hááááát – nézett rám furcsán –, gondolom, igen. Varázspor.
A házunk mögötti tisztáson állt egy öreg enyves éger. Repedezett törzséről tábla alakban száradt le a feketés kéreg. Szív alakú levelei szélét fűrészes fogazat csipkézte. Kardozáshoz gyakran vágtunk le belőle hosszú ágakat, melyek meglehetősen könnyen hasadtak. Fája nyersen izgalmas sárgapiros volt, megszáradva világos rozsdaszín, mint a ruhákba beleszáradt vér. Remekül el lehetett rejtőzni az árnyékában napsütéses időben, amikor a pillangók rajban lepték el a vadvirágokat.
Először ecsettel próbáltam lesöpörni szárnyukról a port. Azonban csak a lószőrszálak teltek meg a selymesen ragadós anyaggal, de ennél többet nem sikerült kinyernem tucatnyi pillangóból sem. Aztán inkább egy hosszú ujjú pólót neveztem ki a leendő repülős kabátnak, abba törölgettem a lepkéimet. A legtöbbjüket azonnal megöltem, mégsem voltam képes eldobni megtört testüket. Egy cipősdobozba gyűjtöttem őket, hogy szándékaim szerint majd egyszerre temessem el az összest a fa alá.
Anyám fűnyírás közben pillantotta meg a dobozt. Elfutottam, mielőtt fölemelte a tetejét. Az ágyneműtartóban talált rám. Ziháltam a rémülettől. Nem tudtam elmondani a történetet. Minél többet faggatott, annál inkább zokogtam, míg végül feladta, és azt a büntetést rótta rám, hogy annyiszor kell leírnom, ahány kis rovar van a dobozban, hogy soha többé nem fogok egyetlen pillangót sem bántani. Addig nem fekhetek le aludni, míg el nem végzem a feladatot. Majd rám csukta a szobám ajtaját.
Csak ültem a papír és a pillangós doboz fölött, és órákon keresztül nem csináltam semmit. Hallgattam a beszűrődő zajokat. A kés ütemes kopogását a vágódeszkán, az olajba ejtett étel sistergését, a víz hangját, ahogyan panaszosan megindul a csövekben, majd nehézkesen megáll. Az ajtó csapódását, a beszédhangok morajlását, majd apámnak a szobám felé közeledő lépteit. Bejött, gyengéden megpuszilta a fejem búbját.
– Szerintem jobb lenne, ha elkezdenél írni.
– Nem tudok – suttogtam.
– Miért nem tudsz?
– Mert még nem ismerem a b és a p betűt – néztem mereven a dobozt.
– Óóó, vagy úgy – köszörülte meg a torkát –, akkor szerintem erről szólnunk kellene anyának.
– Ne – kaptam föl ijedten a fejem.
– Oké, akkor ne – ült le az ágyamra. Hallgattunk pár percig. – Akkor mit javasolsz?
– Nem tudom.
Sóhajtott, majd odahúzott mellém egy széket. Egyesével raktam egyik dobozból a másikba a pillangókat, ő pedig minden példány után leírta a mondatot. Mikor végeztünk, csöndesen megkért, hogy mossak fogat, aztán feküdjek le aludni, és kivitte a dolgozatot.
Néhány hónap múlva már nem is nagyon jutott eszembe az ügy, csak boldogan rohantam be évzáró után a műhelyébe kiváló bizonyítványom lobogtatva. Először azt mondta, hogy nagyon büszke rám. Utána azt, hogy akkor most üljek le, és írjam le kétszázhetvenszer egymás után, hogy soha többé nem fogok egyetlen pillangót sem bántani.
Meghalt apám.
Vissza a tetejére