Rigó Béla

2008/1 - Az én József Attila-versem2006/3 - Utópia2006/2 - Gondolatjel2005/1 - Az Ördöggolyó rétegei2002/3 - Pusztinában2001/2 - Mesebeszéd

Mesebeszéd

A mesék csodákról szólnak, de mindegyiküknél csodálatosabb maga a mese. Amióta működtetjük eszünket, ezt a - ki tudja, milyen genetikai csodák jóvoltából - koponyánkba telepített személyi számítógépet, azóta egyfolytában mesélünk. Mégis mindennap valami újat gondolunk ki a meséről. Sőt, manapság jobban érdekelnek bennünket a mesék titkai, mint hajdanán, amikor még a mese volt a könyvtár, a rádió - bizonyos mértékig a televízió -, legalábbis a többség számára. Ám a mesetudósok leginkább a mesék világával, annak üzeneteivel foglalkoznak. Komputeres hasonlattal élve a szoftverek érdeklik őket. Én inkább elsőnek az őshardverről mondanék valamit.

A mesélés az emberi gondolkodás egyik legősibb dokumentuma. Képzeljük el, hogy a bennünket körülvevő kaotikus világ többnyire összefüggéstelennek látszó ingerhalmazából egy közösség - éppen csak a születés állapotában lévő - tudatával megalkotott egy történetet. Ugyanazt csinálta, mint amikor később egy sokkal fejlettebb közösség learatta a kendert, áztatással lerohasztotta róla a fölösleges lágy részeket, majd gerebenezéssel megtisztította a szálakat, ezután a kócból fonalat sodort. A mese is ilyen fonal, ebből készültek különféle szellemi praktikákkal a tudás szövetei.

A meseszál természetesen sokkal bonyolultabb minden hasonlatképpen előhozható fonalnál. Van benne logika. Az okság létezését az ember először mesélve fogta fel. Ha a hős a helyes utat választja, célhoz ér. Ha nem, akkor elpusztul. Van benne erkölcs. Ha a hős morzsát ad a hangyának, gyógyfüvet a sebesültnek és öreganyámnak szólítja az útjába tévedt vénasszonyt, akkor igazolja, hogy elfogadja társadalmának normáit. Hogyha viszont ezeket megsérti, mert azt hiszi, hogy büntetlenül teheti, akkor bűnhődve tanulhat.

A mesék térképezik fel és magyarázzák meg először a világot. A Biblia sem azt mondja el, hogy milyen a világ, hanem azt, hogyan, milyen sorrendben teremtette meg Isten. Az idegen földeket először mesélt útikalandokon keresztül ismerték meg őseink. És nemcsak mesékből szereztük tudásunkat, hanem azokban is tároltuk. A nagy kultúrák memóriájában a mesék voltak az első fájlok. Ezek álltak össze egységes mítoszokká.

Az olvasó persze ennyi sor után ingerülten teheti fel a kérdést, miért bonyolódik ilyen eszmefuttatásokba egy mesékkel is próbálkozó író és gyermeklap-szerkesztő? Szeretném megnyugtatni, nem az epikai gondolkodás generális elméletének fejezeteibe akarok belekontárkodni. Én csupán rendszerint gyerekeknek tolmácsolom mondandóimat, illetve másokat bíztatok ugyanerre. (Akármennyire tiltakozunk ellene, felnőtt és gyerek más nyelven beszél. Először mi tanuljuk meg az övéket, hogy megtaníthassuk a magunkéra őket.) A gyerekek világában élők könnyebben értik az emberiség gyerekkorát is. Ez nem egyszerű hasonlat. Minden ember élete megismételt evolúció. Valamennyien egysejtűként kezdtük, úsztunk saját magzatvíz-tengerünkben, aztán megszülettünk, fölegyenesedtünk, és nagyon nehezen elkezdtünk beszélni. A nyelv birtokában megkezdődött verbális oktatásunk. Ennek legfontosabb eszköze volt az, hogy meséltek nekünk, meséltettünk magunknak, végül pedig magunk is megpróbáltunk meséket kitalálni. Ez az utóbbi volt a legnehezebb. Különleges képességeiket ebben (is) eláruló csodagyerekek kivételével, ha egy hat évét betöltő kisiskolást otthon megkérdeznek, mi történt vele délelőtt első munkahelyén, többnyire vergődik, mire kitalál valami félig igaz, félig érthető történethalmazt. A későbbi fabuláló és konfabuláló gyerek már a gyakorlat mestere. Ennek az eszmefuttatásnak van egy jelentős gyakorlati konklúziója. Amelyik gyereknek nem mesélnek, méghozzá nem magnóból, rádióból, hanem bármikor megállítható, visszafordítható élőszóval, úgy, hogy ha kell, a hallgató bekérezkedhessen a mesébe, az a gyerek károsodást szenved. De nélkülözhetetlen a mese egy bizonyos korosztályig, pl. az animációs filmekhez is, továbbá mindenféle látványhoz, melyet közel akarunk a gyermekközönséghez vinni. A mese a gyereknek a hozzá közelálló felnőtt szelleme, amely átvezeti őt a kérdőjelekkel teli világon. A színpadi és a filmdialógusok már egy bonyolultabb gondolkodás, egy pluralista világszemlélet művészi leképezései. Eljön az idejük, de ne siettessük.

Ide kívánkozik még valami aktualitás. Amíg a mese örök szükséglet a gyerek számára, addig a gyerekkultúrát irányító felnőttnek divatcikk is. A legkisebbektől ugyan ritkán akarják elvenni, de a nagyobbakat úgy neveljük, tartsák gyerekes dolognak a mesét, márpedig egy gyerek semmi mást nem szeretne jobban, mint felnőttebbnek látszani. „Nem mese ez, gyermek!” Ezt mondta Arany János Családi körében a gazda is az esti vendéget faggató fiának. Eltaszigálja a mesétől a gyereket az egyre jobban megismert mindennapos valóság és az iskola jóvoltából az ismereteiben fokozatosan helyet kérő tudomány. Néha az egyház is haragszik a mesebeli csodákra, az ő általa hirdetett csodák konkurenciáját látja benne.

Legalább két évtizede figyelhetjük azt a folyamatot, amely felnőttesítette a gyermekirodalmat. Még a költészetben is elavult a játékos varázsolás. A legendás „svéd gyermekversek” esti „sóderpartira” hívogatták olvasóikat. A gyerekregényekben pedig nyíltan beszéltek az eddig eltitkolt felnőtt problémákról: családi bajokról, válásról, szexről, betegségről, halálról. Az ilyen szemléletű gyermekirodalom sikere már-már átértékelte korábbi tudásunkat, amikor megjelent Harry Potter az ő világsikerével. Csúnya, szemüveges, jelentéktelen kisfiú, de mielőtt szociográfiává kanyarodna története, kiderül róla, hogy különös jelet visel a homlokán, amely a miénkkel párhuzamosan létező fantáziavilág üzenete. Nálunk százezrek olvassák, a világban százmilliók. A mese visszahódította gyerekeinket.

Az pedig, hogy a könyv angol kiadója dísztelen keményfedélbe kötve is kiadta a hétrészesre tervezett sorozat első négy kötetét, azt mutatja, hogy ezúttal sem csupán a gyermekekről beszélünk. A felnőtt, aki sokszor olyan büszkén vállalja, hogy elhiszi a hazugságot, szégyelli a mesét.

(A szerző a Kincskereső című folyóirat főszerkesztője)

Vissza a tetejére