(Szepes Erika: Ördöggolyó. Saluton Kiadó, Budapest, 2004)

„Csinálhatsz, amit akarsz akarásodat is ők csinálták
Mint kínai ördöggolyó tökéletes
és véget nem ér a doboz a dobozban"
Petri György

Szepes Erikának megjelent egy novellaciklusa. A kötetének címéül választott műtárgyat a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum gyűjteményében látta még gyermekkorában. Egyetlen elefántcsontdarabból faragta ki mestere fokozatosan befelé haladva az anyagba. Minden gömbhéj áttört képekből komponált önálló műalkotás, ám lehetőséget ad arra is, hogy belássunk a következő kisebb gömbhéjra, sőt a mester ezeken a réseken át tovább faragja az elefántcsontot. (Az már csak a valóság fintora, hogy a kínai mitológia nem ismeri az ördögöt, egy művelt magyar dilettáns igazgató nevezte el így az „ördögi” ügyességgel megalkotott szerkezetet.)

Nem véletlen a címválasztás. A kötet írásai újabb és újabb titkokat feltárva hatolnak bele a valóság kemény, tömör anyagába. Új és új képeket látunk megjelenni a gömbhéjakon, és a különböző rétegek együttesen is tudnak valami különlegeset mutatni nekünk. Egyszerűsítve: az egyes novellák nem horizontálisan, hanem vertikálisan kapcsolódnak, építik fel az egész mű szerkezetét.

Ezt az egészet nehéz lenne pontos műfaji címkével ellátni. A novellaciklus mellett nyugodtan mondhatnánk családregénynek, végzetdrámának – legalábbis az anyagban van még annyi elefántcsont, hogy célszerű továbbfaragással bármely irányba fejleszthetné még művét mestere. Persze az, hogy mi lehet még ebből a megszenvedett és már sok területen megértett élményanyagból, inkább az olvasó kreatív játékaihoz sorolható. Ami viszont már megjelent a mű mostani szövegében, az elemezhető. Minden műalkotás lényegéhez tartoznak azok a lehetőségek, amelyeket a közönség érzékel a befogadáskor, s amelyek éppen ezért befolyásolják élményét, értékítéletét.

Első réteg: egy akaratlan ásatás

Triviális kezdet: betörnek az írónő szüleinek lakásába. A már halott édesapa orvos volt, tárgyai között bizonyos gyógyszereket keresnek, de csak fecskendőket tudnak zsákmányolni. Kutatás közben feltörik az apa fiókjait, az ott őrzött titkokat többé nem lehet nem tudomásul venni. Elkezdődik egy kényszerű szembenézés, amelynek egyik eredménye ez a kötet.

Szepes Erika nem hagy kétséget sem afelől, hogy csakis az igazat írja, legfeljebb még mindig elhallgatja belőle, amivel nincs ereje szembenézni. Ám ettől még, amit ír, az – némi kivételtől eltekintve – szépirodalom. (Ugyanezt a problémát Kertész Imre, Nádas vagy Esterházy stb. kapcsán már jeles műkritikusok számtalanszor kifejtették.) Ez jelen esetben nem csupán műfaji kérdés, hanem értékmérő is. Nem egyszerű családkrónikát olvasunk, hanem annak magas izzású szubjektív átélésén keresztül katartikus végkifejletig jutunk el, ha több irányba is készek vagyunk forgatni ördöggömbünk különböző rétegeit.

Valóban felfoghatjuk családregénynek is, amit olvasunk. Öt generáció képviselteti magát benne. Az apai nagyapa tudós rabbi volt. Nemcsak egy auschwitzi tábori lap maradt fönt relikviái közt, hanem írásai, műfordításai, világnagyságokkal váltott levelei is. Az anyai nagyapa egy kedves, szelíd rajztanár, aki kottákat másol unokájának ínségesebb időkbe. Az anyai nagyanya pedig egy kifogyhatatlan energiájú háziasszony, aki vásárol, főz, mos, vasal és még a vejét is tolerálja. Az apa ennek a mikro-világegyetemnek a centruma, nem fényadó nap, inkább fekete lyuk, amely iszonyatos erejével képes elnyelni mindent. Az anya lágy ütközőzóna férje és a világ között. A gyermekek közül a fiú csak kisiskolásként jelenik meg. Ellenőrző könyvében egy szigorú bejegyzés alá személyesen firkálja oda az apai választ: „SZAMÁRPADBA ÜLTETNI, DALOS”. Ezzel elnyeri apjától a javíthatatlan gazember kategóriába történő besorolást. Nem mindenki kerül bele a számadásba. Házasságát elég röviden intézi el a szerző: „diploma, állás, férjhezmenetel, – a polgári lét sematikus kellékei...” Lánya, unokája egy-egy kedves epizód erejéig tűnnek fel. Fia azonban láthatóan arra termett, hogy folytassa vagy éppen befejezze a nemzedékeken át öröklődő sorstragédiát.

Második réteg: görög sorstragédia a huszadik században

Ebből a könyvből a drámaelméleti szemináriumok is jól profitálhatnának. Az igazi tragédiához zárt térre van szükség. Feltalálói, a régi görögök kisebb-nagyobb városállamokban éltek. (A legkisebbeknek legfeljebb néhány száz lakosuk volt.) Köz- és magánéletük túlnyomó része ott játszódott a piactéren mindenki szeme láttára. Nagyon sok életből vett konfliktusból szublimálódtak a dramaturgia törvényei: a tér-idő egység, a hősök tetteit kommentáló kórus, az istenek kismerhetetlen csapásaival szembeszegezett örök morál, és a nevetésben, sírásban megnyilvánuló közös megtisztulás, a katarzis, amely kijut hősöknek és tetteik tanúinak egyaránt. A modern dráma egyik problémája, hogy életünk mozgalmasabbá vált, szakadoznak a különböző közösségeinket egybetartó kötelékek, így drámáinkból is tűnni látszik a tragikum fensége, helyét a feloldozást nem adó abszurditás foglalja el. Ez az átmeneti állapot tükröződik Szepes Erika művében is.

Az apa figurája igazi monstrum. Mondhatnánk szörnyetegnek is, de a magyar szóban kevésbé érződik az eredeti monumentalitása. A bölcs rabbi fia tüneményes kisfiú, amíg örökre meg nem nyomorítja a gyermekparalízis. A szerencsétlenség egyfelől elképesztő energiákat szabadít fel benne. Nemcsak a szelleme diadalmaskodik, kitűnő vízipólóst nevel magából. Az évek során fényes karriert fut be, mint orvos, ugyanakkor elkápráztatja környezetét sokoldalú műveltségével. Háborús időkben pedig nem tehetetlen áldozat lesz belőle, hanem hős, aki menteni is tudja a rászoruló egészségeseket.

Csodálatos sikertörténet lehetne mindez, ha ő is így erezné. Ám az apa legbelül elfogadja a nyomorékok alacsonyabbrendűségének értékrendjét. Ugyanakkor rögtön lázad is ellene. így jut el a nem-nyomorékság gyűlöletéig. Feleségének nem bocsátja meg, hogy előtte volt egy egészséges férje, akivel táncolt is. Lassacskán nővé kamaszodó lányát pedig kegyetlenül visszakényszeríti – tüskehaj frizurával, magas szárú cipővel – egy preszexuális gyermekállapotba. Ugyanennek az indítéknak egy áttételesebb megjelenési formája, hogy lányának korai szakmai sikerei is irritálják, pedig a lány miatta versenyez, az ő szeretetét akarja elnyerni diadalaival.

Novellaformában is döbbenetes dráma, ahogy a haldokló apa ágyához rendeli feleségét és lányát. Magnót is kell hozniuk, hogy soha ne feledjék el utolsó szemrehányásait. A feleség megússza néhány régi sérelem felhánytorgatásával, a lányt azonban – nem először – fondorlatos módon megtervezett gyilkossággal vádolja meg az apa. Ezúttal az a bűne, hogy szobavécét csináltatott az egyre tehetetlenebb férfinak. Korábban pedig kórházba vitette, amikor elvesztette eszméletét. A lényeg ugyanaz: „el akarsz tenni láb alól, hogy neked két lakásod lehessen”. Csak két embert, a két hozzá legközelebb állót részesíti ebben a bánásmódban a főhős. Kínozni akarja őket, mert ő is szenved. Talán irgalomból is kínoz, szakadjanak le róla könnyebben, hiszen közeleg kikerülhetetlen elválásuk.

Anya és lánya azonban két különböző módon éli át ezt a tortúrát. Az anya évtizedek alatt kifejlesztett magában egy ösztönös védekezési módszert: gyakorlatilag zörejként hallgatja férje monológjait, miközben a tűhegyes szavak örökre betetoválják átkaikat a lány lelkébe. A sors fintora: az apa által behozatott magnó csak a két megbélyegzett szavait rögzítette. Az elhaló torokból hörgött átkok nyomtalanul eltűntek a semmiben.

Mindez eddig csak szerencsétlenség. Az igazi tragédia abban fogalmazható meg, hogy az apa lányát csakis annak elementáris szeretete és megfelelni vágyása alapján tudja zsarolni. Valószínűleg pontosan érzi is hatalmát. Ezért nem próbálkozik – a történetből felnőttként kimaradt – fiánál. Ezért tűri, sőt örömmel tűri, hogy unokái már ne a bibliai pátriárkát – élet-halál urát – lássák benne, hanem egy kedves öreg családtagot, aki harcol az ő szeretetükért is. A tragédiának végkifejlete, hogy az apa lányában mindent lerombolt, és feloldása, hogy a múltjával szembetalálkozó egykori gyermek végre megérti, milyen erők fosztották őt meg egy normális gyermekkortól, egy harmonikus szülő-gyermek kapcsolattól.

Harmadik réteg: a tragédia mellékszereplői

Van ennek a kötetnek egy különös novellája. Valaha éppen az Esőnek írta Szepes Erika. Igazi női történet, férfiak nem is szerepelnek benne. Hősnőnk gyermekkori megaláztatásait semmi sem írja le jobban, mint az, hogyan varrnak elhasznált ruhadarabokból „új” ruhákat neki, hogyan növekednek kínjai a divatos holmikban tetszelgő osztálytársak között. A gazdag pazarló jelen nézőpontjából elképesztő ez a „semmit sem dobunk ki” szemlélet. Bennünket nem az igazsága érdekel, hanem a következménye: egy kislány magánya, amelyre még csak nem is gondol senki.

Erről szól egy másik – szintén különös – novella is. Tulajdonképpen keretes történet. Egy rideg korban és rideg családban – nem nőnek, hanem kékharisnyának – nevelt érzékeny fiatal nő nem tud fiúk, férfiak társaságában viselkedni. Esetlenül táncol, ránehezedik partnerére, aki évek múlva is nevet az ő akkori bumfordiságán. Igaz, hogy egyszer – szellemével – meg tudja hódítani a minden lány által csodált álomfiút. Ám a diadal azon alapszik, hogy két törékeny lélek ismer egymásra. És az atlétikus alkatú fiú a törékenyebb. Kimegy tanulni a Szovjetunióba, és pár hónap múlva megöli magát.

A kötetnek egyetlen olyan írása van, amely nem novella. A kert inkább esszé. Szívesen olvassuk, mert a felidézett házgyári lakás vécéjének falára tűzött cédulákról kortárs költők és írók halhatatlan mondatai üzentek akkor a jövőnek, vagyis nekünk. Az ördöggolyó megint fordul egyet, és megértjük, hogy ebben a magándrámában benne van az egész kor. A környezetére kisgyermek kora óta a bölcsesség fölényével néző fiú megpróbálja rendszerezni ítéletét családja különböző generációiról: „A ti szüléitek nemzedéke teremtő és felhalmozó volt, a ti generációtok a felélő nemzedék, majd nekünk kell megint teremteni és felhalmozni.” Ez az ítélet nagyon pontos és nagyon igazságtalan. A fiú nem vette számba a különböző generációknak jutott lehetőségeket. Sem a nagyapák, sem ők nem lyukas talpú cipővel indultak neki az életnek. Ugyanakkor a lyukas talpú életmód nagyon sok kiváló elmében kialakította a karriernek önmagában immorális megítélését. És ezzel eljutunk a kötet végső konklúzióihoz.

Negyedik réteg: önítélet

Mondhatnánk, hogy önkritika, de ez mosolyogtató összekacsintás lenne a könyv által felidézett múlt egyik szakaszával. Szepes Erika művének legnagyobb érdeme, hogy kíméletlen őszinteséggel tárja elénk mindazt, amit kritikusainak kellene a fejére olvasniuk. Életpályája kompatibilisen illeszkedik a kötetben olvasottakhoz. Hiszen mindez vele, körülötte történt. Ha apja lábát nem bénítja meg a gyermekparalízis, akkor minden sokkal tipikusabb, sematikusabb lett volna. Magyarrá asszimilálódott zsidó családok kálváriájával kezdődik a történet. A két vidéki nagyszülő haláltáborban pusztul el, a két másik megmarad. A háború után nem csupán a szerelem, hanem a józan racionalitás, az élni, pontosabban továbbélni vágyás is összehozhat párokat. Sok harmincéves asszonynak kellett akkor döntenie, hogy élve az új világ lehetőségeivel, továbbtanul-e, vagy utolsó pillanatban megpróbálkozik-e gyermekeket szülni, felnevelni. Van egy triviális, ugyanakkor mégis különleges sajátossága ennek a családi háttérnek. Információként tudjuk, itt mindenki elkötelezte magát a baloldal, a szocializmus és az annak felépítését ígérő párt mellett. Ez az elkötelezettség nem is hagyományozódik, inkább tovább öröklődik az íróban is. Ugyanakkor ennek tartalma semmilyen módon nem jelenik meg a hősök magánéletében, retorikájában. Olyan, mint valami munkaruha, utcai öltözet, amelyet otthon levetünk, és utána apolitikusan taposunk egymás lelkivilágába.

Az apai érvényesülni vágyás és az anyai szolgálni készség egyesült Szepes Erikában. Műveinek címlistája imponáló. Mégsem véletlen, hogy sokkal többre biztató kezdetek után szinte kiejti magát a tudományos élet hatalmi hierarchiájából. Túl szilárdan és túl nyilvánosan ragaszkodik elveihez. És túl buzgó, amikor szolgálni lehet valamilyen jó ügyet. A mai diadalmas költőnemzedék jelentős része az ő egyetemi szemináriumán tanulta a versírás technikáját. És ő térképezte fel legalaposabban a mai költészet értékeit is. Sajnos, az apai szigort e téren inkább az anyai integráló jóságra szereti felcserélni. Inkább kodifikálja kedvelt költőinek botladozásait, pedig többüknél többet tud a versírásról. Ő azonban áhítatosan tiszteli bennük azt a szemérmetlenséget, amellyel vállalni merik énjüket. Most életében először ő is mert szemérmetlen lenni. És ezzel, aki annyi mindent tudott az irodalomról, most maga is író lett.

Szabálytalanra sikerült ez a kritika. Azért osztottam meg az olvasóval Szepes Erika könyvének néhány óriási erőfeszítéssel kimondott titkát, hogy kedvet csináljak az olvasáshoz. Ötven éven felül feltétlenül ajánlom. (Legszívesebben kötelezővé tenném.) A fiatalok közül azok lapozzanak bele, akik meg szeretnék ismerni szüleik nemzedékét, mielőtt a helyükre ülnének. Veszélyes olyan helyre ülni, amelyet nem ismerünk.