Lator László: A megmaradt világ. Európa Könyvkiadó, 2012

Új műfajok ritkán születnek, ezért azt hiszem, magyarázatra szorul a cím. Ebben a kérdésben, mint e könyvvel kapcsolatban néhány másban is, a legkézenfekvőbb Ferencz Győzőnek a kötetben utószóként közölt miniesszéjéhez fordulni. Ferencz Győző ugyanis olyan gondolatgazdag elemzést írt a kötetről, amellyel jórészt elveszi a recenzensek kenyerét. Megállapításai annyira „ülnek”, hogy aki ír a könyvről, nem kerülheti meg őket.

Lator László a fülszövegben műfajtalannak nevezi a könyvét, erre válaszol Ferencz Győző azzal, hogy inkább műfajteremtésről van szó. Néhány magyar költő (Petri György, Szabó Lőrinc, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső) önelemző írásaival összehasonlítva mutat rá Lator kötetének műfajteremtő jellegére. „Bármilyen meglepően hangzik is, radikalizmusukban, tehát azáltal, hogy szétfeszítik műfaji határaikat, kapcsolatba hozhatók Lator könyvével. Úgy tűnik, a saját mű elemzése óhatatlanul korlátokat bont. Lator könyve amúgy Szabó Lőrinc önboncolása és Vas István korfestése között foglal helyet, líraelméleti fejtegetései pedig Nemes Nagy esszéihez mérhetők. Vagyis az, amit Lator kötetének fülszövegében visszafogottan »műfajtalan munkának« nevez, valójában műfajteremtő.” Ami az említett költőknél külön-külön szempont volt, azt Lator egyesíti, így teremt új műfajt.

A könyv első része, a Visszajátszás, közelebb áll a hagyományos életrajzokhoz, bár a műfaj határai itt is oldottabbak. A történet a háborúval kezdődik, azaz nem idézi föl időrendben gyermek- és kamaszkorát, életének ezekről a szakaszairól későbbi visszatekintésekből alkothatunk képet. Ám a visszacsatolásokból, az időrend váltogatásából, ha nem is a maga teljességében, de az olvasó megismerheti egész életét, természetesen bizonyos, a költői pálya szempontjából fontosabb elemek kiemelésével. A legjelentősebb különbség azonban, ami Lator „életrajzát” megkülönbözteti a hagyományos önéletírásoktól, hogy már az első néhány lapon bemutatja, hogy az eseményeket hogyan szublimálja verssé, olykor évtizedekkel később, amikor már minden lényegtelen részlet lekopott róluk az emlékezetben, s csak a lényeg, az akkori érzések, hangulatok összessége maradt meg. Itt, a könyv első részében még csak egy-egy verssorral utal vissza a megélt eseményekre, hogy majd később, a könyv második felében, a verstöredékeket összeillesztve bemutassa versek születését, beavatva az olvasót a versírás folyamatába.

Ugyanakkor már itt hangot ad kételyének, amely a könyv tanúsága szerint végigkíséri költői pályáját, azaz, hogy a vers mennyire képes felidézni az olvasókban a költőnek, ha nem is az eredeti élményeit, de legalább akkori érzelmeit, illetve a befogadással mintegy a költő alkotótársává válva, mit alkot meg belőle magának. „Földközeli vers, gondolom én, de vajon megérti-e valaki mai olvasója, miféle történet van az Azon a szikrázó lapályon hátterében, s ha nem, miféle jelentést tulajdoníthat neki?” Más alkalommal így ír ugyanerről: „[a költemény] háttértartományaiba az olvasónak nincs bejárása, de a képek, képzetek, szólamok együttesében, ha a vers jól van megcsinálva, megérezheti a feszültséget.” Ez a bizonytalanság többször is elfogja, akkor is, amikor egész versek születésének folyamatát mutatja be.

Az életút izgalmas fordulatai közepette is végig megmarad ez a visszacsatolás. Márpedig az életút nem mindennapi fordulatokat vett. A gimnázium padjaiból behívott, még szinte gyerek fiatalember amerikai, majd szovjet fogságba került, hihetetlen szerencsével elengedték a szovjet hadifogolytáborból, mivel kárpátaljai születésűként a háború után már szovjet állampolgárnak számított. Ám szülőhelyére visszatérve nem jelentkezett a hatóságoknál, elkerülve így a nagyon valószínű munkatábort, hanem átszökött a magyar határon, és időközben szintén áttelepült családja után Makóra ment, ahol befejezte a gimnáziumot.

A szökés nem volt veszélytelen, a már megszervezett szovjet határőrség lőtt a szökevényekre, neki azonban szerencsésen sikerült átjutnia. A kaland azonban mély nyomot hagyott benne, többször is megjelenik a verseiben, különösen az a pillanat, amikor fölkapaszkodik a Túr gátjára, majd a hídjára, ahol jó célpont lett volna a határőrök fegyvereinek. Akkori érzelmeit festik a következő sorok: „majd fölfedi majd eltakarja / a pontos tudat vagy az éber / ösztön a kamasz riadalmat/ a felnőtt józan közönyével.” A folytatás nem szabályos elbeszélés, mint írja, csak villanások sora: „ahogy mindenből kiszakítva/ fel a töltésre fel a hídra / ahogy az ajtót betaszítja.”

A folytatás már nincs a versben, csak az életrajzíró mondja el. Egy kunyhóhoz ért, ahol, mint a mesékben, egy feketeruhás öregasszonyt talált, aki fekete macskát simogatott. Amikor megkérdezte tőle, hogy melyik országban van, az öregasszony így válaszolt „ez, édes fiam, mind Oroszország”, s csak később bizonyosodott meg róla, hogy már Magyarországon van. Ezt az élményt a Kelevéz Ágnessel folytatott sokórás életútinterjújában is felidézi, és természetesen annak rövidített változatában is szerepel, amely CD-n a könyv mellékleteként meghallgatható.

Különös hármasság figyelhető meg abban, ahogyan ezek az élmények fölmerülnek a könyvben és a versekben. Ennek első eleme maga a felidézett konkrét esemény, a második itt, a kötet elején még a verstöredék, a harmadik pedig a kettő összefüggését megvilágító elemzés. A könyv végén, ugyanezzel a módszerrel, nemcsak sorok, mondattöredékek, de egész versek születését is végigkíséri ilyen módon.

A szerző különösen szívesen időz el makói éveinek felidézésével. Korábbi lakóhelye és Beregszász után úgy érezte, Makón kinyílik előtte a világ. Kitűnő tanárai voltak, még ott éltek Juhász Gyula és József Attila egykori ismerősei, és a felszabadulás légkörében a városban élénk kulturális élet alakult ki, amelyben a gimnáziumnak jelentős szerepe volt. Makón újra egyesült a család, úgy tűnt, hogy az élete sok hányattatás után nyugalmat talált. Költőként is ott tette meg az első bizonytalan lépéseket, ott jelentek meg az első költeményei.

Ragyogó portrékat fest ismerőseiről, a város néhány különleges alakjáról, mint amilyen a szerencsétlen sorsú Gajdi Pista volt, aki anarchista forradalmárnak tartotta magát, költő szeretett volna lenni, végül valószínűleg a jugoszláv határőrök lőtték le, amikor át akart szökni Olaszországba. Vagy Goldmann, az idős sahter, aki minden csúnyasága ellenére vonzotta a nőket, szorongó lányok hozzá fordultak, mert állítólag szakszerűen, fájdalom nélkül tudta elvenni a szüzességüket.

Makón jelent volna meg Lator László első verseskötete, a már kiszedett korrektúrát azonban megsemmisítették, mert közbelépett a Könyvhivatal, s a kötetből csak levonatok maradtak, a nyomdász jóvoltából.

Makón már érezhető volt a látóhatár elsötétülése, ám éppen akkor vették föl az egyetemre, és bekerült az Eötvös Collegiumba, ahol egy ideig még fennmaradt a kollégiumra korábban jellemző szabad légkör. Ha Makó előrelépés volt a korábbi életéhez viszonyítva, a kollégium újabb lépés költői karakterének formálásában. Olyan közegbe került, amilyenbe mindig is vágyott, barátságokat kötött, folytatta, egyelőre kevés látható eredménnyel, a versírást. Ám a világ változása nem torpanhatott meg huzamosabb ideig a kollégium falainál. Lator Lászlót kizárták, bűnéül rótták föl a verseiben látni vélt irracionalizmust, pesszimizmust, dekadenciát, a személyét jellemző „politikai tévelygést, elszigeteltséget”, s főleg azt, hogy hallgatott, amikor Rajkot meg kellett volna bélyegeznie, mert „a hallgatás is állásfoglalás”. Szerencséjére a kizárással együtt nem távolították el az egyetemről, mint sok más diáktársát, befejezhette tanulmányait.

Sokan ártottak abban az időben Lator Lászlónak, nem is csak gonoszságból, olykor csupán azért, mert alkalmazkodni akartak a „vonalhoz” félelemből, karrierizmusból, vagy mert mások is azt tették. Ő azonban nem haragtartó, olykor szinte mentségeket keres azoknak, akik ártottak neki: „egy rossz kor rajzolta át nemcsak az eleve rossz hajlamúakat, hanem ha úgy alakult, ezért-azért a jóravalókat is.” Meg akar bocsátani, örömmel elfogadja a bocsánatkérő gesztust, sőt olykor annak lát olyasmit is, ami nem az, mert annak akarja látni, hogy megengesztelődhessen.

Egyetemi évei alatt kerül kapcsolatba Sárközi Mártával, a Válasz című folyóirat fenntartójával, szerkesztőjével, akinek a lakásában szinte az egész kortárs irodalom megfordult. Lator szinte ódát ír prózában a különleges asszonyról, aki állami támogatás nélkül, saját jövedelméből tartotta fenn évekig a folyóiratot, fórumot biztosítva nehéz időkben a magyar irodalom sok jelentős alkotójának. Sárközi Mártának és irodalomszervezői tevékenységének egész fejezetet szentel.

Az egyetem után Lator László Körmendre került tanítani, nem kapott állást a fővárosban. Négy évig maradt a nyugati határszéli kisvárosban. Némi ellentmondásnak érzem, hogy miközben a könyvben erre a négy évre alig néhány sort veszteget, amiből arra lehetne következtetni, hogy nem érezte ott jól magát, életútinterjújában szívesen emlékszik körmendi éveire, úgy beszél a városról, mint ahol megnyugvást talált az utolsó, zaklatott egyetemi évek után.

Körmendről is tartja a kapcsolatot budapesti barátaival, így természetes, hogy amikor a viszonyok kedvezőbbre fordultak, a hívásukra visszatért a fővárosba. Maga írja, hogy nem készült tanárnak, folyóirat-szerkesztőségben vagy kiadóban szeretett volna dolgozni, s ez az utóbbi lehetőség megadatott neki. Az Új Magyar Könyvkiadóban, majd 1956 után jogutódjában, az Európa Könyvkiadóban kapott munkát. Érzékletesen és hangulatosan mutatja be a különféle kényszerek között lavírozó kiadó működését, belső viszonyait. Ír a ma már elképzelhetetlen száz-százötvenezer példányban megjelentetett szépirodalmi klasszikusokról, a különféle sorozatokról, amelyek több nemzedékkel szerettették meg az irodalmat, s amelyek megkopott kötetei még ma is gyakran láthatók a családi könyvespolcokon.

Jellemző és humoros epizódokat idéz föl, ragyogó portrékat rajzol a kiadó körül keringő emberekről, például S. J.-ről (A szerző jelzi monogrammal. B. A.), akivel többször is átírattak egy előszót, majd amikor végre elkészült az elfogadható változat, a főszerkesztő megjegyezte, „igazi magyar ember ez a J…, az ellenkezőjét is megírja annak, amit gondol.”

Lator Lászlónak az Európa adta ki az első könyvét, egy műfordításkötetet, majd verseskötetei is megjelentek; ma a magyar költészet egyik nagy öregjeként tartja számon és tiszteli a verskedvelők sajnos zsugorodó tábora.

A kötethez a kiadó CD-t mellékelt, amelyen Lator László több mint egyórás beszélgetése hallható Kelevéz Ágnessel. Ez egy 1994 novemberében készült életútinterjú rövidített változata, kiegészítve egy tavalyi fölvétellel, amelyen a költő Sárga ruha című versét mondja el.