Bistey András

2020/2 - Malaccal teljes? (Spiró György: Malaccal teljes éveink)2017/3 - Jász adomák2016/3 - Csoportból falka (Závada Pál: Egy piaci nap) 2016/2 - A gyökértelenség és az önkeresés regénye – Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái 2016/1 - A hely, ahol élünk2015/1 - Egy megíratlan regény „regénye” (Kertész Imre: A végső kocsma) 2014/4 - Erdélyről – másképp (Kőrössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával) 2014/1 - Szabadulás az ördöggolyóból (Szepes Erika: Az ördöggolyó ajándéka)2013/4 - A kápolna2013/2 - A Maldív-szigetek2013/1 - Egy életen át írott könyv – Rubin Szilárd: Aprószentek 2012/4 - Mûfajteremtõ könyv (Lator László: A megmaradt világ)2012/2 - Őszinte napló különös esztendőkről (Kertész Imre: Mentés másként)2012/1 - Végállomás, A Tisza, Hideg van2011/3 - Amikor még háziúr voltam...2011/3 - Mi újság?2010/4 - A vállalkozó2010/1 - Vállalati vacsora2008/2 - A szabadító2007/3 - A Kisasszonyok tanyája2005/2 - Az első Barbaricum-könyv2005/1 - A 20. század, ahogy Tabák Lajos megörökítette2003/2 - Azok a bolond ősök2002/3 - Szicíliai esküvő2000/1 - Természetes deviancia

Szicíliai esküvő

Szia, én vagyok az... Persze, hogy Szicíliából hívlak. Még itt vagyok, csak tegnap volt az esküvő. Tudom, hülyének tartottál, hogy kocsival nekivágtam ennek az ötezer kilométeres útnak... oda-vissza ötezer, naná, azért nem megyek le a térképről... de megérte, még ha most fáj is a fejem egy kicsit... majd kiheverem. Volt már rosszabb is.

Nem náluk lakom, egy szállodából hívlak. Sebastianóék háza tele van vendégekkel, rengeteg felnőtt és gyerek, senkit sem ismerek közülük, jó hangosak, és ha maguk között vannak, azonnal valami rettenetes dialektusban kezdenek beszélni, amiből egy szót sem értek, vagy legföljebb szavakat. A szállodát ő ajánlotta, az az érzésem, hogy megpróbálja majd kifizetni, ha ugyan már ki nem fizette, no, majd meglátjuk. Más vendégek is szállodában laknak, akkora a család, hogy nem férnek el a házban, ha jól értettem, még Németországból és Angliából is jöttek rokonok. Egyébként Sebastianó alig változott, amióta nálunk volt, talán a haja egy kicsit kevesebb, de lehet, hogy csak azért látszik úgy, mert rövidre vágatta. Most is olyan jó fej, mint tavalyelőtt volt, haláli nyugodt pasas, tegnapelőtt kocsival följöttünk a székesegyházhoz, hogy megmutassa, hol lesz az esküvő, szóval, mentünk föl a hegyoldalon, mert a székesegyház egy hegy tetején van, a város fölé magasodik, hogy szinte mindenhonnan látható. Egy kanyargós, szűk utcában araszoltunk, a kocsik néhány centire mellőzték el egymást, volt egy kis torlódás is, én már bosszankodtam, de Sebastiano nyugodt maradt. El lehet itt menni mindenhol, mondta. Az autósok segítik egymást, szinte sohasem történik baleset. Hát ebben nem vagyok olyan biztos, mert minden harmadik-negyedik autó viseli egy vagy több koccanás nyomait, de Sebestianót nehéz kizökkenteni a nyugalmából, pedig azt mondják, a szicíliaiak lobbanékonyak.

Jól van, nem részletezem ennyire a dolgokat, sejtem, hogy már unod, nem... nem, nincs semmi baj, az esküvőről akartam beszélni, rátérek rögtön.

Délelőtt tizenegyre tűzték ki, én reggel elmentem Sebastianóékhoz, csak vagy tíz percre laknak a szállodától, gyalogosan tíz percre természetesen. Akkora volt ott a felfordulás, hogy csak láb alatt voltam, hát tizenegy előtt néhány perccel elindultam a székesegyházba. A kocsit lejjebb hagytam egy kis téren, ahonnan gyalog vágtam neki az emelkedőnek. Nem volt kedvem megtapasztalni egy koccanást. Rohadt meleg volt, szeptember elején úgy éreztem magam, mint otthon július végén, a fejem tetejét, ahol már kevés a haj, jól felégette a nap, biztosan lehámlik majd. Szerencsére a szűk utcán az egyik oldal mindig árnyékban volt, így elviselhető lett a meleg még a sötét ruhámban is.

A székesegyház kapuja előtti kis térhez széles lépcsősor vezet föl, no, ott aztán rám tört a hőség, fölülről a nap, lentről a forró kövek, elképzelheted... De bent elég hűvös volt, a nyitott kétszárnyú ajtótól néhány méterre már elviselhető hőmérséklet fogadott.

Ahogy beléptem, meglepett, hogy a székesegyház üres volt, nemhogy esküvői vendégek nem voltak, egyáltalán senkit nem láttam. Azután előkerült néhány, munkaruhába öltözött fickó, és kezdték elhelyezni a virágokat a padokon meg elöl. Akkor már gondoltam, hogy késik az esküvő, de azt nem tudhattam még, hogy mennyit.

A pap negyed tizenkettőkor tűnt föl, még utcai ruhában, először nem is gondoltam, hogy ő a pap, szóval megjött, és el is tűnt nyomban a sekrestyében, majd csak egy óra múlva került ismét elő.

Fél tizenkettő körül megjelent Sebastiano egyik nagynénje a férjével, de látva, hogy a templom még üres, el is tűntek azon nyomban, engem nem vettek észre.

Dél felé kezdtek gyülekezni a rokonok, volt, akit már megismertem Sebastianóéknál, de ismeretlenek is jöttek szép számmal. A férfiak sötét ruhában, nyakkendőben, a nők is kiöltözve, sokan szintén sötét, sőt fekete ruhát viseltek, csak itt-ott tűnt föl egy derűsebb szín.

Negyed egykor a pap már ornátusban kijött a sekrestyéből, némán megállt elöl, és várt. Nem sürgette a lassacskán gyülekező násznépet, az időmilliomosok nyugalmával várakozott.

Hanem a zajt nehezen viselte. Tény, hogy elég nagy zsivaj volt, egymást régen látott rokonok ott ölelkeztek össze, nagy örömkiáltások közepette, kiabáltak a távolabb állóknak... szóval, volt ricsaj tisztességesen. A várakozást eltűrte a padre, de a zajt nem, így aztán beleszólt a mikrofonba, mert egy kis állványon mikrofon is volt előtte: „Keresztény testvéreim, legyetek csendben, tiszteljétek a hely szentségét!”

Egy kissé elhalkult a lárma, de csak néhány pillanatra, azután megerősödött ismét, ugyanolyan zsibvásár támadt, mint korábban volt.

A padre elégedetlenül csóválta a fejét, bírta egy darabig türelemmel, azután emeltebb hangon megszólalt: „Fratelli cristiani, legyetek már csendben, nem a moziban vagytok!” Nem hülyéskedek, tényleg ezt mondta, sőt később mondott még mást is, csak várd meg a végét. Csend lett, mint elébb, azután ismét megnőtt volna a zaj, de hirtelen elhalkult, mert a székesegyház kapujában megjelent az ifjú pár. Megnéztem az órámat, fél egy volt.

A ceremónia részleteivel nem untatlak, de a padre néhány aranyköpését még elmondom. Amikor az ifjú pár megállt előtte, így szólt hozzájuk: „Ti, akik idejöttetek, hogy egyesüljetek a házasság szentségében, és olyan szépek vagyok...” Elhallgatott egy pillanatra, azután nyájasan a menyasszonyra mosolygott és hozzátette: „... különösen a menyasszony...”

Mellesleg tényleg szép volt, egy vékony, egészen fiatal vagy legalábbis annak látszó nő, hosszú fehér ruhában. Koszorúslányok nem voltak, uszályt sem vitt utána senki, mint a hazai puccosabb esküvőkön szokás.

Nem akarok elveszni a részletekben, csak még a szertartáshoz térek vissza egy fél mondat erejéig. A felnőttek többé-kevésbé csendben voltak a szertartás közben, a gyerekek azonban lassanként unatkozni kezdtek. Mert jó sok gyerek volt ott, olyan hat-nyolcéves formák is, unalmukban fogócskázni kezdtek meg csúszkáltak a székesegyház sok száz év alatt simára kopott kövén. A padre tényleg allergiás lehet a zajra, vagy valóban a hely szentségéért aggódott, lényeg az, hogy a fiatal párhoz intézett magasröptű beszéd közben hirtelen megállt és ráförmedt a gyerekekre: „Csend legyen, gyerekek, vagy mars ki!” Azután, mintha mi sem történt volna, folytatta a beszédet.

A szertartás vége felé kezdett kifelé szállingózni a násznép. Már én is jól elültem a fenekemet tizenegy óra óta, hát velük mentem a székesegyház előtti kis térre. Több ember nejlonzacskóban rizst szorongatott, de még a tömegben cikázó gyerekek is rizst szorongattak izzadt kis markukban.

Még melegebb volt, mint amikor megérkeztem a székesegyházhoz, de ez rajtam kívül senkit sem zavart. Aztán megjelent az ifjú pár a templom kapujában. Láttam` én már olasz filmen, hogy a templom előtt állók rizst szórnak a frissen esketett párra, hogy gazdag és szapora legyen a család, de ez egészen más volt. A tömeg meglódult, mintha el akarta volna taposni őket, az emberek dobálták, szórták, öntötték rájuk a rizst. Nem vicc, tényleg öntötték is, az egyik rokon nejlonzacskóból öntötte a rizsszemeket Sebastiano fejére, jutott belőle bőven a gallérja mögé is, el sem tudom képzelni, mikor és hogy rázta ki a ruhájából.

Sebastiano meg a felesége visszamenekült a templomba. Oda nem követte őket a násznép, hanem a vendégek egymást kezdték dobálni rizzsel, amíg el nem fogyott a felhalmozott készlet. Az ifjú pár csak ekkor óvakodott elő a templomból, még kaptak néhány marék rizst, a menyasszony a fátylát emelte az arca elé védekezésül, de lassanként véget ért a rizsszórás, mindenki ment a kocsiját keresni, és nagy motorbőgetéssel, dudálással elmentek.

Az esküvői ebédet, amely lassanként vacsorába hajlott, egy távolabbi étteremben tartották. A helyiség jó nagy volt, a főhelyen egy kis emelvényen asztalt helyeztek el két székkel, ez volt az ifjú pár helye. Tőlük balra a vőlegény, jobbra a menyasszony legszűkebb családjának, szüleinek, testvéreinek és azok házastársainak, gyerekeinek terítettek, a többieknek pedig a terem többi részében. Nekem sajnos a zenekar közelében jutott hely, ahol csak üvöltözve beszélhettem volna az asztaltársaimmal, kivéve, ha néhány percre elhallgatott a zene.

Rengeteg fotót készítettek Sebastianóról meg a feleségéről, ők meg hősiesen tűrték a vakuk villogását. Az ebéd hét fogásból állt, előételnek tenger gyümölcse nevű valamit kaptunk, volt benne kagyló és polip, és még más is, amit nem tudtam azonosítani, majd hússal töltött ravioli és még egy tészta, finom szósszal leöntve. Már elég éhes voltam, reggel alig ettem valamit, és fél három körül kezdődött az ebéd. Szóval, jól belaktam az előételekkel, így aztán a főételekre már nem maradt hely. Pedig először roston sült kardhalat hoztak, majd párolt borjúszeletet, amelyből már csak egy falatot tudtam enni. Ezzel az ebéd a vége felé közeledett, hoztak még egy szelet tortát és szirupban apróra vagdalt gyümölcsöket, banánt, őszibarackot, almát tudtam megkülönböztetni, de volt olyan falat is, amelyet nem ismertem sem ízről, sem a külsejéről.

Közben a pincérek egyre-másra hordták a borospalackokat, ha egy kiürült, máris rohantak egy újabbal. Bevallom, jó néhány pohárral megittam, így tudtam annyit enni, amennyit végül is sikerült. És egyáltalán nem ártott meg, hiszen jól megalapoztam. Csak most fáj egy kicsit a fejem, de szerintem nem a bortól, hanem a zabálástól, a zajtól, meg a késői lefekvéstől.

Vacsora közben egyszer előkerült egy kétrét görnyedt kis öregember, aki bottal csoszogott, de még tartotta is a karjánál kétoldalt két markos rokon. Az asztaltársaim a zene szünetében elmondták, hogy a vőlegény, vagyis már az ifjú férj nagyapja, és novemberben lesz százéves.

A zenekar főleg a hatvanas-hetvenes évek divatosabb slágereit játszotta, de azért egy-egy tarantella is került a műsorukra, a nagyapát kivitték táncolni, ott tipegett a többiek között, a két kísérője állandóan ott volt mellette, és szemmel tartották, nehogy megbotoljon vagy elsodorják a táncolók. Később felültették a díszhelyre a menyaszszony mellé, és ismét őrült villogás kezdődött. Azután olyan gyorsan, ahogy megjelent, el is tűnt a nagypapa, gondolom, nem akarták halálra fárasztani.

Szóval, valahogy így... ja, volt ajándékozás, sőt menyasszonytánc is, ha nem is egészen úgy, ahogy nálunk szokás.

Az esküvői ebéden csak apró ajándékokat adtak át, egyik-másik doboz felbontásán jókat derültek, gondolom, valami tréfás ajándék lehetett, az értékes ajándékokat viszont ma reggel adták át a háznál, ahol a fiatalok laktak.

A menyasszonytánc sem volt akármi. Nálunk többnyire szakajtóban gyűjtik a pénzt, árgus szemmel figyelik egymást, megy a versengés, hogy ki ad többet. Módosabb családokban egy autó árát összetáncolja ilyenkor a menyasszony. Szicíliában másképp csinálták: négy ember megfogott egy nagy abroszt a négy sarkánál, és a menyasszony fölé emelte. Aki táncolni akart vele, az az abroszba dobta a pénzt. Vagyis nem látszott, hogy ki, mennyit adott. Egy öteurós is ugyanannyit ért, mint egy ötszázas. Az egésznek volt valami derűs, szinte ironikus jellege, látszott, hogy nem a pénzért csinálják, hanem talán hagyománytiszteletből. Nem is vitték túlzásba, nem táncoltatták halálra a menyasszonyt.

Most lesz még egy szűkebb körű ebéd a háznál, sokan elutaztak, de leszünk még jó néhányan. Bízom benne, hogy lesz alkalom egy kis csendesebb beszélgetésre. Aztán elindulok én is hazafelé. Hosszú lesz az út, de nem sietek úgy, mint idejövet, szeretnék megállni egy kis időre Palermóban, Nápolyban meg a környékén. Rómától délebbre még sohasem voltam ezelőtt, most szeretném bepótolni, amit lehet.

A francba! Most veszem észre, hogy vagy húsz perce beszélek. Miért nem szóltál? Érdekes... érdekes... de a gatyám rámegy, ennek a telefonálásnak az árát behajtják rajtam akkor is, ha Sebastianó netalán előre kifizette a számlát. Le is teszem azonnal, a többit majd élőszóval otthon, várd ki ezt a pár napot...

Vissza a tetejére