1

Félhomály és párás meleg volt a szobában. Mező Ferenc óvatosan nyitotta az ajtót, hogy nyikorgásával ne ébressze föl a beteget, ha sikerült volna elszunnyadnia. Sovány öregasszony emelkedett föl az ágy melletti székről.

– Szűnt-e a forrósága? – kérdezte a gazda anélkül, hogy ránézett volna, és az ágyhoz lépett.

– Cserélgetem a vizes ruhákat a homlokán és a mellén – mondta halkan az öregasszony –, de...

Elhallgatott, mert észrevette, hogy a gazda nem figyel rá. A beteg fölé hajolt, de a félhomályban nem látta tisztán a vonásait. Az ablakhoz lépett, egy kissé félrehúzta a vastag sötétítő függönyt. Összeszorult a szíve, amikor megpillantotta a beteg arcán virító lázrózsákat. Beesett, lehunyt szeme szinte alig látszott mély üregében. A haja forró, nedves homlokára tapadt.

Uramisten – gondolta –, mivé lett ez a gyönyörű asszony alig néhány nap alatt! – Megfogta a kezét, amelyet tűzforróra hevített a láz.

Az asszony kinyitotta a szemét, és hálásan elmosolyodott.

– Hát eljött? – Gyenge és fátyolos volt a hangja.

– Amint tehettem, drága Ilonám!

– Hogy van a gyermek?

– Ép és egészséges. A dajka ellátja, ahogy kell.

– Legalább őt megtartja az Úr – sóhajtotta az asszony.

– Nem szabad így beszélni. Az Úr kegyelmes, megoltalmazza a jókat...

Az asszony váratlan erővel megszorította a kezét.

– Azt akarom – mondta egy kissé hangosabban –, hogy ígérjen meg nekem valamit... ez lesz az utolsó kívánságom.

– Ne veszítsd el a reményt az Úr kegyelmében.

Az asszony nem válaszolt, csend volt egy darabig.

– Csak kettőnk dolga ez...

A gazda félig megfordulva intett az öregasszonynak, aki lassan kicsoszogott a szobából.

– Még egyszer, utoljára kérem, hogy hallgassa meg a könyörgésemet a tudós doktor dolgában. – Várakozóan nézett a gazdára, mintha az arcáról akarná meglesni a szándékát. Az arc azonban megkeményedett, nem árult el gondolatokat, sem érzelmeket. Az asszony lehunyta a szemét. – Látom, hogy nem akarja... még most sem akarja...

– Annyian próbálkoztak... Híres emberek, tudós prédikátorok. Maga Méliusz Juhász Péter ment el Szolnokra Debrecenből, de Czeglédi György váradi, Tari Balázs fegyverneki prédikátor is hiába igyekezett meglágyítani a bég szívét...

– Amikor Gyuláról idejövet megálltunk Szolnokon, és az utcán megláttam a doktort, lábán a nehéz vasbilinccsel, megláttam a tömlöc szennyével átitatott rongyos ruháját, a szenvedésektől megőszült, nyíratlan szakállát és haját, amelybe beleragadt a földre szórt szalma töredéke, alig akartam elhinni, hogy az elhanyagolt külső mögött Magyarország leghíresebb teológiai doktora rejtőzik.

– Daróczi Márton nemrég Szolnokon keresztül jött haza a debreceni vásárból. Ő mondta nagy örömmel, hogy a sok könyörgés és a számtalan ajándék után a bég végre enyhített a doktor fogságán. A szűk és nedves cellából áttették egy nagyobbá és szárazabba, ahol fogoly magyar katonákat őriznek. Azt is mondta, hogy magyarázza a szentírást a rabtársainak, és megosztja velük az élelmet, amit a szolnokiak gyűjtenek össze, és a bég engedélyével bevisznek neki.

– Ha könnyebb is a rabsága, csak rab azért – suttogta az asszony. – És ki tudja, mikor határoz mást a bég. Nem kezdi-e kínozni, hogy a hitsorsosait így ösztökélje a kiváltására, ígérje meg, édes uram, hogy közbenjár az érdekében Mahmud bégnél. Maga tekintélyes, tehetős ember, ha kezébe veszi a kiszabadítása ügyét, jobban összefognak az igaz hiten lévők. – A férje meg akart szólalni, de az asszony, talán életében most először, nem hagyta, hogy beszéljen. – Maga bátor ember, zsiványokkal is szembeszállt az útjai során, tudom, hogy nem a bég haragjától fél, hanem a goromba visszautasítástól, a megszégyenüléstől. – A férje ismét szólni akart, de az asszony folytatta: – Alázkodjon meg, ha kell, az alázatosakat fölemeli az Úr. Gyűjtsön pénzt az igaz hiten lévőktől, ha sok pénzt akar a bég, adjon a magáéból is, visszafizeti az Úr, mert ő számon tartja a jócselekedeteket.

– Most született a fiunk, neki gyűjtök, nem magamnak – mondta a férje lehajtott fejjel.

– Biztosan tudom, hogy ha ráveszem a doktor megmentésére, azt a javamra írják a túlvilágon. Nincs már sok időm – folytatta egy kis szünet után. – Lehet, hogy többet nem tudunk így beszélni, ha elveszi az eszemet a láz. Ezért ígérje meg, az én üdvösségemért, hogy mindent megtesz Szegedi Kis István kiszabadítására.

A férje szerette volna eltitkolni, hogy teleszaladt a szeme könnyel, félrefordult, de egy csepp mégis lehullott az asszony forró kezére.

– Megígérem – mondta olyan hangosan, mintha templomban esküdne valamire. – Megígérem, hogy közbenjárok a bégnél a doktor kiszabadításáért, nem kímélek se fáradságot, se pénzt, de Szegedi Kis Istvánt kiszabadítom a börtönből!

Az asszony elmosolyodott.

– Köszönöm, édes uram! – suttogta. Ezek voltak az utolsó szavai. Estére elveszítette az eszméletét, és nem tért többé magához. Negyednapra eltemették a dombra futó ráckevei temetőben.

2

Mező Ferenc néhány nap alatt elrendezte a legfontosabb dolgait Kevén, a hajnali csípős hidegben Szolnok felé fordította a kocsirudat. Csak egy jól megtermett legényt vitt magával, aki a marhacsordákkal keresztül-kasul bejárta az Alföldet, de ismerős volt a Dunántúlon, sőt egyszer Velencébe is eljutott, és csodálatos dolgokat mesélt duzzadó vitorlájú gályákról meg vízben álló palotákról, amelyeket hintók helyett csónakon közelítenek meg a dúsgazdag patríciusok.

A gazdát azonban most nem érdekelték az elbeszélései, amelyeket pedig máskor szívesen hallgatott. Egész úton azon töprengett, hogy álljon Mahmud bég elé, hogyan végezze el, ami a tekintélyes, tudós prédikátoroknak nem sikerült. Hiába mondtak szívhez szóló beszédeket, a pogányt ugyanúgy nem hatották meg vele, mint az ajándékaikkal.

Este volt már, amikor a kocsi Ceglédre ért, ahol Bakonyi Albert prédikátor házában szálltak meg. A legényt az istállóban szállásolták el, a vendégnek pedig a tisztaszobában ágyaztatott a házigazda. Vacsora után leültek a lócára a konyhaasztal mellé, amelyen mécses égett, ingadozó lángja árnyékokat vetett a fehér falakra. A prédikátor bort hozott egy cserépkancsóban, és poharakat tett az asztalra.

– Kóstolja meg, Mező uram! – mondta, és megemelte a teli poharat. Koccintottak, de éppen csak belekortyoltak a mézszőke, könnyű homoki borba. A prédikátor köhintett egyet, mintha időt akarna nyerni, hogy a gondolatait rendezze, mielőtt megszólalt volna. – Nehéz dologra vállalkozott, gazduram – kezdte. – Bizony ehhez nagy bátorság kell. A bégnek egyszer ilyen a kedve, máskor meg olyan. Sosem tudhatja, aki beszél vele, hogy nyájas lesz-e vagy haragos, ajándékot ad-e neki vagy börtönbe záratja valami semmiségért.

– Megesküdtem az én drága Ilonám halálos ágyánál, hogy Szegedi Kis István kiszabadításáért megteszem, ami telik tőlem – mondta halkan a vendég.

A prédikátor bólogatott.

– Ilona asszony jó lélek volt – felelte. – Valóságos szent, aki a halál küszöbén is más szenvedésére gondolt.

Hallgattak egy darabig, a házigazda újra a vendég poharához koccintotta a magáét.

– Bakonyi uram nemrég járt a bégnél – szólalt meg Mező Ferenc, amint letették a poharakat. – Adhatna nekem tanácsot, hogy s mint viseljem magam. Nem szeretném elrontani valami véletlen szóval vagy cselekedettel a Szegedi Kis István ügyét.

A prédikátor gondolkodott egy darabig, beletúrt ritkuló hajába.

– Hiú ember a bég – kezdte lassan. – Hiú és indulatos. Legyen alázatos, Mező uram, ha nehezére esik is megalázkodni a pogány előtt. Magam is majd a földig hajoltam, amikor elébe bocsátottak. És ne nézzen gyakran a szemébe, inkább süsse le a tekintetét, legföljebb akkor emelje föl alázatosan, ha a kérését adja elő. Magasztalja a vitézségét, az okosságát, és hangsúlyozza a maga kicsinységét. – Hirtelen elhallgatott, mert észrevette vendége elborult arcát. – Megértem, hogy nehéz dolog ez, de csak így érheti el, amit akar. Magam is ezt tettem, és ha szabadon nem is bocsátotta a bég a doktort, könnyített a rabságán a közbenjárásomra. Talán már nem is élne, ha otthagyja abban a sötét, penészes veremben, ahová először vettette. Szolnokiak mesélték, akik élelmet vittek be neki, hogy ha megáradt a Tisza, a cellája földjén feljött a víz, és ő az egész napot a dikójára kuporodva töltötte.

– Azt hallottam, hiába visznek ajándékot a bégnek, nem tudják rávenni, hogy szabadon bocsássa a doktort. Mondja meg, Bakonyi uram, mit ígérjek neki, hogy megenyhüljön a szíve?

– Eddig senki sem kérdezte meg nyíltan a béget, hogy mit kér cserébe a doktorért, csak próbálkoztak kisebb-nagyobb ajándékokkal. Ha maga megteszi, Mező uram, talán megmondja, azután majd meglátjuk, mit tehetünk.

– Azt sem tudom, hogy került a doktor a bég fogságába. Hallottuk a hírét már Gyulán is, ahol korábban laktam, meg később Ráckevén, hogy a szolnoki várban szenved, de azt senki sem mondta, hogyan került a török kezébe.

– Pedig nem régi történet, csak messze esett innen. Én a fegyverneki prédikátortól, Tari Balázstól hallottam, ő meg tán Méliusz Juhász Pétertől, amikor Debrecenben járt nála, hogy a doktor mások védelme miatt jutott börtönbe. Mahmud bég két évvel ezelőtt, az Úr 1661. esztendejében még a pécsi vár kapitánya volt, és megmondta a kálmáncsaiaknak, amikor azok valami ügyben követségbe jártak nála, hogy adjanak méltó ajándékot jó emberének, a kaposvári Perviz vajdának, így nyerjék el a jóindulatát. A kálmáncsaiak azonban halogatták a dolgot, gondolták, annyi adót fizetnek a töröknek, de még az elűzött magyar uraknak is, akik szintén minden évben elküldik hozzájuk az adószedőiket, hogy a vajdának már igazán nem jut abból a kevésből, amit a többiek meghagynak. A vajda azonban megdühödött, és egy vasárnap, éppen az istentisztelet idején rárontott a falura az embereivel, és a sokszorosát elvette erővel annak, amit ajándékba kellett volna adni neki. De még el is fogatott néhány tekintélyesebb embert, és magával hurcolta őket. Köztük volt Szegedi Kis István is, aki éppen szolgálatot végzett a templomban. Néhány nap múlva azonban, amikor alább szállt a dühe, szabadon bocsátotta őket.

– Tehát Kaposvárról kiszabadult a doktor – mondta a gazda. – Nem került a béghez.

– Várja ki a végét, gazduram! – mondta a prédikátor, és fölemelte az ujját. – Akkor kiszabadult ugyan, mégis ott kezdődött a története. Ugyanis a keményfejű kálmáncsaiak nem nyugodtak bele a vajda dúlásába, hanem bepanaszolták a bégnél Pécsen. Delegációt küldtek hozzá, amelyiknek tagja volt Szegedi Kis István is, sőt, mint aki a legügyesebben forgatja a szót, ő lett a szószólójuk. Mi történt, mi nem, én nem tudom, de a vége az lett, hogy a bég tömlöcbe záratta az egész delegációt, nemhogy orvosolta volna a panaszukat. Talán túl önérzetesen beszélt vele a doktor, és megsértette, vagy már egyébként is dühös volt, hogy a szavát semmibe vették, és nem küldtek ajándékot Perviznek. Később a delegációt elbocsátotta szigorú fenyegetések mellett, de a doktort nem engedte el, sőt, amikor a budai basa Pécsről Szolnokra helyezte, oda is magával vitte Szegedi Kis Istvánt.

3

Még tartott a piac a Tisza-híd lábánál, amikor a szekér áthaladt a palánk előtti keskeny Zagyva-ág hídján.

– Most merre, gazduram? – kérdezte a legény, és megrántotta a gyeplőt, hogy lassítsa a lovak járását.

– Magyar Hasszán házánál megszállhatunk – felelte a gazda. – Jó emberem, ha pogány is, hajtottunk tőle marhákat tavaly a karcagi vásárba.

A sóházak mögött állt Magyar Hasszán háza. Vályogból rakott magas fal övezte a telkét, nem láthatott be rajta a kíváncsi szem. Egy szolga kinyitotta a kaput, de még meg sem álltak a lovak a tágas udvaron, már jött a házigazda, és kövérkés arcán széles mosollyal mélyen meghajolt a vendége előtt.

– Micsoda megtiszteltetés, hogy a magyar nemzet büszkesége, a vitéz és csodált Mező Ferenc gazda megtiszteli a látogatásával méltatlan hajlékomat!

– Örülök, hogy jó egészségben láthatom, kedves barátom-uram – válaszolta a vendég. – Mindig nagy öröm a számomra, ha tiszteletemet tehetem a házában.

A legényt a kaput nyitó szolga vette pártfogásba. A küszöbön a vendég levetette a csizmáját, egy díszes papucsot kapott helyette, azután leültek egy alacsony kerevetre. Egy másik szolga mézes süteményt tett az asztalra.

– Hálás vagyok Allahnak, hogy gazduramat idevezérelte – mondta Hasszán. – És még ezerszer hálásabb leszek, ha hosszú ideig vendégül láthatom szerény házamban.

– Nem akarok visszaélni a vendégbarátsággal. Hosszabb ideig maradok ugyan Szolnokon, de azt hiszem, jobb lesz, ha most nem kedves barátom vendégszeretetét élvezem.

Magyar Hasszán fájdalmas tekintetét az ég felé emelte.

– Én szerencsétlen porszem, mivel szolgáltam rá, legkedvesebb barátom haragjára? – kérdezte megbántva, és megdörzsölte a szemét, mintha könnyezne.

– Bizonytalan kimenetelű ügyben járok, s nem akarom, hogy kedves barátom ártatlanul esetleg velem szenvedjen, ha bajba kerülnék.

Magyar Hasszán közelebb hajolt, arcán a sértettséget a kíváncsiság váltotta föl.

– S vajon miféle ügy lenne az? – kérdezte egyszerűen, elfeledkezve a szokásos szóvirágokról.

– A béghez készülök Szegedi Kis István kiszabadítása ügyében.

– Ajjaj! – Magyar Hasszán riadtan felkiáltott, és széttárta a kezeit. – Talán bizony megunta az életét legkedvesebb barátom? Azt mondják, a bég már nagyon dühös, hogy állandóan járnak hozzá könyörögni a doktor érdekében. Most könnyített a rabságán, és ha újra a szabadulását kívánják, bizony azt gondolhatja, hogy visszaélnek a kegyességével.

A vendég szótlanul ingatta a fejét.

– Megesküdtem az én drága Ilonámnak a halálos ágyán, hogy ami tőlem telik, azt megteszem a doktor kiszabadítása érdekében. Azt mondta, talán az üdvössége múlik ezen... Elhallgatott, Magyar Hasszán sem szólalt meg egy darabig, azután csendesen annyit mondott:

– Tegyen, ahogy jónak látja, legkedvesebb barátom-uram. S ha Allah is úgy akarja, sikerrel járhat. – Ismét hallgatott egy sort, majd megkérdezte: – S én tehetnék-e valamit, hogy a vállalkozása eredményes legyen? – A vendég nem válaszolt azonnal, hát folytatta: – Kicsi porszem vagyok a hatalmas bég mellett, de vannak ismerőseim a környezetében, akik segíthetnek, hogy legkedvesebb barátom a színe elé jusson.

– Ezt akartam kérni – mondta nagyot sóhajtva a vendég. – Mással nem is terhelném tiszteletreméltó barátomat, nagylelkű vendéglátómat, és a világért sem szeretném, ha a támogatásom miatt esetleg magára vonná a bég haragját. Ezért nem maradok a házában, bár tudom, hogy mindig tárt ajtókkal vár. Ám ha a bég fülébe jutna, hogy bár Mohamed hitén van, egy keresztyén prédikátor kiszabadításán munkálkodik, nagy bajba kerülhetne. Még így is kockázatos a segítsége, bár ha felelősségre vonnák, mondhatja, hogy nem tudta, mit akarok a bégtől.

– S hol száll meg legkedvesebb barátom, ha már úgy dönt, hogy elhagyja szerény viskómat? Talán szükség lesz, hogy üzenetet küldjek...

– Korio Péter hajósgazda házába készülök. A doktor nála szokott prédikálni a reformált hitet vallóknak, sőt azt hallottam, hogy újabban az egész vasárnapot ott töltheti, csak estére kell visszamennie a tömlöcbe.

4

Korio Péter hajlott hátú, magas, szíjas ember volt, az arcát kicserezte a szél meg a napsütés, hiszen kora tavasztól késő őszig a vízen volt, csak az áradás meg a jég kényszerítette a négy fal közé. A sóraktárak mellett lakott egy hosszú utcában, amely a Tiszára futott le.

– Nem akarunk a terhére lenni, gazduram – mondta mentegetőzve Mező Ferenc –, de tudom, hogy a tudós doktor a maga házában szokott prédikálni vasárnaponként, ezért bátorkodtam kérni a vendégszeretetét.

– Örülök, ha segíthetek azoknak, akik a szívükön viselik a doktor sorsát. Magam is megteszem, aki tőlem telik, de hát az bizony elég kevés.

– Magyar Hasszán megígérte, hogy valami ismerősénél közbenjár, hogy bejussak a béghez.

– Az a pogány? – Korio Péter úgy tett, mintha kiköpne. – Ne közösködjön azzal, gazduram, mert megjárhatja.

– Néhányszor vettem tőle marhákat, nem akart becsapni. Laktam is a házában egyszer-kétszer, amikor erre vezetett az utam. Akkor is nála szálltunk meg, amikor a feleségemmel Gyuláról Kevére mentünk, és ő szegény meglátta az utcán Szegedi Kis Istvánt bilincsben, haján, szakállán, ruháján a tömlöc szennyével.

– Ne bízzon meg a pogányban... a renegátban...

– Azt mondják, nem ő vette föl Mohamed hitét, hanem még az apja valahol a Délvidéken. Ki tudja, mivel kényszerítették rá... őt meg már gyereksége óta abban nevelték.

– Megtérhetne az igaz keresztyén hitre...

– Nem könnyű ám hitet cserélni, gazduram. Csak a semmirevaló embereknek nem gond, hogy egyik évben pápisták, a másikban Luther Márton követői, azután, ha úgy gondolják, hogy jobban megéri nekik, visszatérnek a katolikus egyházba. Láthatott ilyet gazduram is eleget...

Korio Péter elégedetlenül megcsóválta a fejét.

– Nem az én dolgom... – Hallgatott egy darabig, azután megkérdezte: – Visz-e valami ajándékot a bégnek? Mert elvárja ám, nem a doktor kibocsátásáért, csak azért, hogy bebocsátja magához.

– A múltkoriban a váradi vásáron erdélyi árusoktól vettem egy szép tarsolyt. Ezüstből van a lemeze. Vékony ugyan, de ügyes kezű ötvös készítette. Azt szántam a bégnek.

Korio Péter bólogatott.

– Ha megtetszik neki, jó kedve támad, és talán hajlik majd a gazduram kérésére. Adja az Isten, hogy úgy legyen!

5

Két nap múlva üzent Magyar Hasszán, hogy másnap délelőtt Mező Ferenc megjelenhet a bég színe előtt.

Reggel csizmát húzott, azután ködmönt kanyarított fekete, sújtásos ruhája fölé. Az ajándéknak szánt tarsolyt a vállára vetette. Nem akart túl korán beállítani a béghez, hát lassan lesétált a Tisza-partra. Nemrég vihette le a víz az utolsó jégtáblákat, de a part mellett már hajók sorakoztak, zsákot cipelő emberek egyensúlyoztak az ingó pallókon. Lassan haladt a Zagyva felé. A sóraktárak előtt lovas kocsik sorakoztak, kerek kun süveges emberek üldögéltek a bakon, vagy csoportokba verődve beszélgetéssel ütötték agyon a várakozás idejét. A Tisza széles fahídján megrakott ökrösszekerek cammogtak a szandai puszta felől.

Átment a várba vezető Zagyva-hídon. Őrök álltak a kőbástyák között nyíló kapunál, de nem törődtek a ki- és bemenőkkel. A bég háza a vízikapu közelében volt, a nemrég épített új dzsámi mellett.

Egy szolga bevezette a házba, és magára hagyta egy fehér falú, majdnem egészen üres szobában, amelyben csupán egy keskeny lóca állt a fal mellett. Nem tudta, mennyi idő telt el, végre a szolga kinyitotta a szemközti ajtót, és intett neki.

Mahmud bég a szoba túlsó végében ült egy magasított emelvényre helyezett kereveten, tarka mintás kaftán volt rajta. Mező Ferenc megállt az emelvény előtt, és mélyen meghajolt. A bég nem szólalt meg, és nem is adta jelét, hogy észrevette volna. A gazda várt egy pillanatig, azután köhintett.

– Tiszteletreméltó és vitéz bég, kegyelmes urunk – kezdte kissé bizonytalanul, mert nem tudta, hogyan illik megszólítani a béget. – Méltatlan szolgád azért veszi a bátorságot, hogy egy percet igénybe vegyen drága idődből, mert hallotta, hogy milyen nagylelkűen meghallgatod, aki kéréssel fordul hozzád. – Elnémult egy pillanatra, mert az futott át az agyán, hogy vajon tud-e a bég magyarul, vagy majd fordítja a szavait valamelyik a mögötte álló két szolga közül. De egyik szolga sem szólalt meg, a bég azonban türelmetlen mozdulattal jelezte, hogy folytassa. – Engedd meg, kegyelmes urunk, hogy mielőtt folytatnám, tiszteletem jeléül átadjam ezt a csekélységet. – Levette a válláról a tarsolyt, és indult volna vele a bég felé, de az egy mozdulattal megállította. Intett az egyik szolgának, aki lejött az emelvényről, és átvette az ajándékot, majd mély meghajlással átnyújtotta a bégnek.

Mahmud kinyitotta a tarsolyt, egy pillanatig mintha felhő futott volna át az arcán, amikor észrevette, hogy üres, de amikor alaposan szemügyre vette a remekbe készült díszítő lemezt, egy kissé felderült az arca.

– Mit akarsz? – kérdezte végül unottan, és nem is nézett Mező Ferencre.

Volt egy kis idegen hangzása a szavainak, de érződött belőlük, hogy a bég jól beszél magyarul.

– A tudós teológus doktor, Szegedi Kis István ügyében merészeltem zavarni kegyelmes gazdánkat és urunkat, mert...

A bég haragosan összeráncolta a homlokát a díszes turbán alatt.

– Hát ennek vége már sosem lesz? – mondta haragosan, és most először villogó szemmel Mező Ferencre pillantott. – Kell valakit karóba húzatnom, hogy abbahagyjátok a zaklatásomat? Beleegyeztem, hogy a gyaur doktor kijárjon prédikálni, kint legyen egész vasárnap, beleegyeztem, hogy jobb börtönbe kerüljön, mit akartok még?

Fekete szemei szikráztak, de Mező Ferencnek olyan érzése támadt, hogy csak játssza a haragosat, talán azért, hogy magasabbra emelje az árat, ha kérnek tőle valamit.

– Azért könyörgök, legkegyelmesebb bég, vitézlő urunk, hogy bocsásd szabadon a doktort – mondta egyetlen nagy lélegzettel, azután elhallgatott, és riadtan várta, hogy most mi lesz.

A bég meglepett arcot vágott, olyat, mintha maga sem hinné el, hogy jól hallotta, amit Mező Ferenc mondott. Hosszúra nyúlt a csend, azután valami furcsa nyájassággal, mintha eszement emberrel beszélne, azt mondta a bég:

– Bátor ember vagy te, gyaur. Volna kedvem, hogy karóba húzassalak vagy bevettesselek a börtönbe a te doktorodnak mellé. – Mező Ferencnek megremegett a térde, de igyekezett szilárdan állni, pedig tudta, hogy nem a levegőbe beszél a bég, senki sem akadályozná meg, hogy beváltsa a fenyegetését. – Biztos van nagy okod, hogy elém mersz állni ezzel – folytatta a bég. – Hát beszélj!

– Megtörte a börtön a doktort. Gyenge, sápadt és sovány, maholnap meghal, ha bent marad. Neked, vitéz és nagylelkű bég, mi hasznod lenne a halálából? Nekünk, a megújított keresztyén hit vallóinak azonban fontos az a tudós doktor, nagy prédikátor...

– Veszélyes az ilyen ember – vágott közbe a bég. – Engedetlenségre uszíthatja a rájákat a fényes tekintetű padisah ellen, akinek Allah adjon hosszú életet.

– Szegedi Kis István hitbéli kérdésekkel foglalkozik, nem avatkozik a hatalom dolgaiba. Szegény üldözött egyházunk megerősítése a célja. Csak a megmaradásért küzd a pápisták ármányaival szemben. – Elhallgatott, és bizonytalanul fürkészte egy darabig a bég arcát, nem dühítette-e föl az ellentmondásával. De a bég hallgatott, s ezt jó jelnek tekintette. – Nekünk drága a doktor élete – folytatta hát egy kissé bátrabban. – A keresztyén közösségek szívesen adakoznának is Szegedi Kis István kiváltásáért. Vitézlő és nagylelkű urunk, ha megmondanád, mit kívánsz a doktor szabadon bocsátásáért, megtennénk, ami tőlünk telik, hogy előteremtsük a váltságdíjat. Nem vagyunk ugyan gazdagok – tette hozzá óvatosan –, de valamennyi aranyat össze tudnánk gyűjteni...

A bég sokáig gondolkozott. Mező Ferenc egyre aggodalmasabban figyelte. Vajon akkora összeget mond-e, amit lehetetlen lesz előteremteni?

– Nem kell az aranyatok – mondta végül a bég. – De ha annyira akarjátok a doktort, hát legyen. Meguntam a könyörgéseteket. Még Pécsen egy fogoly némettől díszes sisakot és páncélt zsákmányoltam. Könnyű volt és olyan erős, hogy buzogánnyal sem lehetett kárt tenni benne. A budai basának ajándékoztam. Ha tudsz nekem hozni egy olyan páncélt és sisakot, cserébe megkapod a doktort.

6

Az áradó Tisza vize sem rohan olyan sebesen az alföldi síkságon, ahogy a hír terjedt a következő hetekben. Vándor prédikátorok, vásárra igyekvő kereskedők, marhahajcsárok és hajósok vitték a nagy újságot: szabadon bocsátja a török Szegedi Kis Istvánt! De az örömbe hamarosan aggodalom vegyült, amikor kiderült, hogy súlyos árat kell fizetni a tudós teológus doktor szabadságáért.

Mennyibe kerülhet egy olyan sisak és páncél, amilyenről a bég beszélt? És ha megvesznek egyet, vajon tetszik-e majd neki? Nem mondja-e, hogy ez nem olyan, amilyet a budai basának ajándékozott? Nyilván nem a saját jószántából, hanem elvette tőle a basa. Hol árulnak ilyen páncélt és sisakot? Bécsbe, netán Itáliába kell menni érte, vagy még messzebbre?

Eltelt néhány hét, megenyhült az idő, már rügyezni kezdtek a fák a Tisza-parti erdőkben, de a pénz csak gyéren csörgedezett a váltságdíjra. Méliusz Juhász Péter küldött egy nagyobb összeget a debreceni hívek adományaként, a kun városokból is érkezett némi pénz, de látszott, hogy kevés lesz ez Szegedi Kis István kiszabadításához.

Mező Ferenc néha elbizonytalanodott, azután ha érkezett néhány forint, újra megnőtt a hite, hogy sikerül megtartania az esküjét. Maga is bejárta a szomszédos településeket, nem restellt úgy gyűjteni, mintha koldulna. Gyűjtött a piacon is a szolnoki hídfőnél, ahol sok ember megfordult a Tiszántúlról meg a Duna-Tisza közéről. Amikor elmondta, mire kell a pénz, adakoztak is, de leginkább krajcárt, és szabadkoztak, hogy sok az adó, maguk is éheznek némelykor. Csak egyszer kezdett ordítozni egy kámzsás, köpenyes ember, hogy ne adjanak pénzt Kis István kiszabadítására, mert Magyarországon ő a főgonosz Luther Márton istentelen tanainak első terjesztője, akit szabadítás helyett inkább máglyán kellene megégetni, mint a többi eretneket. De senki sem hallgatott rá, sőt végül jobbnak látta, ha eltakarodik a fenyegetően köréje sereglő emberek gyűrűjéből.

Amikor összegyűlt kétszáz forint, Mező Ferenc visszatért Ráckevére. Ott másik kétszáz várta, azt a Dunántúlról szedték össze a reformált hitű közösségekben. Néhányan azt tanácsolták neki, hogy várjon még, de mivel egyre gyérebben jöttek az adományok, elhatározta, hogy elindul megvenni a páncélt meg a sisakot, nehogy meggondolja magát közben a bég.

Élt Ráckevén egy férfi, aki részt vett Szolnok védelmében Nyáry Lőrinc kapitány parancsnoksága alatt, és megmenekült a nagy zűrzavarban, amikor a német és spanyol zsoldosok szökése után a török könnyedén elfoglalta a várat. Mező Ferenc őt kérte meg, hogy segítsen kiválasztani a páncélt és sisakot, hiszen jól ismerte a német zsoldosok fegyverzetét, és meg tudta mondani, hogy melyik páncélt és sisakot érdemes megvenni Mahmud bégnek. Lukács Tamásnak hívták ezt az embert, aki egy csetepatéban elvesztette három ujját a bal kezén, azután elege lett a katonáskodásból. Ráckevén telepedett le, és marhakereskedők meg hajósgazdák szolgálatába szegődött.

Amikor megtudta, hogy Mező Ferenc miért akar Bécsbe menni, ráállt, hogy elkíséri. Ám amikor megtudta, hogy csak négyszáz forint jött össze a vásárlásra, elégedetlenül megcsóválta a fejét.

– Kevés lesz az, gazduram.

– Mennyi kellene?

Lukács sűrű pislogások között számolgatott magában, bal keze maradék két ujjával beletúrt hosszú, nyíratlan hajába.

– Ha igazán jót akar venni a bégnek, akkor legalább kétezer forinttal számoljon. – Látva Mező Ferenc elkomorult arcát, hozzátette: – Legalább ezerötszázzal. De ha ennyi pénz lesz magánál, jobb lenne, ha többen mennénk, sok a kóborló zsoldos meg a zsivány mostanában. Vegyen maga mellé még vagy két jókötésű legényt, négyünket tán nem rabolnak ki. És persze – bökte ki egy kis fejcsóválással –, hosszú ám az út Bécsig. Ennünk, innunk, aludnunk kell közben, és az pénzbe kerül, még ha felpakolunk is itthon. Meg a szegény embernek egy kis kereset is jól jön, gondolom, érti, gazduram.

Mező Ferenc kifordította a kis vasládát, amiben a pénzét tartotta, de akárhányszor megszámolta a tartalmát, csak ezer forint volt benne, meg egynéhány apró ezüst és rézpénz. Az ezer forintot meg az összegyűjtött négyszázat szétosztotta három kis bőrzacskóba, egyet bevarratott a köpenye zsebébe, egyet a nadrágjába, egyet meg a köpeny alatt az övére akasztott.

Bő négy nap alatt értek Bécsbe. Mező Ferenc egy keveset tudott németül, bécsi kereskedőknek is gyakran adott el marhákat. Hamar megtalálták a fegyverkovácsokat, de hiába járták végig többször is a műhelyeket, hiába néztek meg egy csomó páncélt és sisakot, Lukács mindig azt mondta, hogy ez nem az igazi, ez sem, meg ez sem... Végül a harmadik napon, amikor Mező Ferenc már kezdte megelégelni a hiábavaló járkálást, megállt egy műhely előtt, amelynek az ajtajában sisak és páncél volt kiakasztva egy földbe ásott póznára.

– Ezt még nézzük meg, gazduram!

Megnézték alaposan, Lukács, akinek a termete hasonló volt a bégéhez, föl is próbálta. Úgy mozgatta benne a vállait meg a karjait, mintha szabónál próbálna ruhát.

– Könnyű és erős – mondta elégedetten, miközben a fölerősítő szíjakat oldotta le magáról. – Emelje meg, gazduram, alig érzi a súlyát. De nemcsak könnyű és erős. Nézze meg a sisakot, valóságos ötvösremek!

A kovács ezernégyszáz forintra tartotta a páncélt és a sisakot, de addig alkudtak, amíg odaadta ezerkétszázért. Lukács úgy örvendezett, mintha egyenesen neki vásároltak volna.

– Ha ez sem tetszik a bégnek – mondogatta, miközben a vásárolt holmit óvatosan belerakták egy szalmával bélelt ládába –, akkor csak a bolondját járatja velünk, nem is akarja elengedi a doktort.

7

Mező Ferenc fejében is megfordult, hogy mi lesz, ha a bég elveszi az ajándékokat, de mégsem engedi szabadon Szegedi Kis Istvánt? Ezt a gondolatot azonban elhessegette magától. Bár megtehetné, talán mégsem teszi meg. Neki a doktor csak addig értékes, amíg remélhet érte valamit. És ki meri még egyszer megpróbálni a kiváltását, ha egyszer megszegte a szavát Mahmud bég?

Szalma alá rejtették a ládát, nehogy magára vonja valami kóborló zsoldoscsapat vagy zsiványbanda figyelmét. Ők meg felültek a szalma tetejére, úgy jöttek visszafelé. Mintha a lovak is tudták volna, hogy hazamennek, vagy ők ösztökélték jobban a két derest, három nap alatt Ráckevére értek, ahol Mező Ferenc házában megtisztálkodtak és pihentek egy éjszakát, csak azután indultak tovább Szolnokra. Cegléden Bakonyi Albert is csatlakozott hozzájuk nagy örömmel.

Ahogy átdübörgött a szekér a város palánkját övező Zagyva-ág hídján, hamarosan ismerőssel találkoztak, aki házról házra futott a hírrel, hogy Mező Ferenc meghozta az ajándékot a bégnek, és hamarosan kiszabadul Szegedi Kis István. Egyre gyűlt a tömeg körülöttük. Előkerült Korio Péter is, sőt Mező Ferenc Magyar Hasszánt is meglátta, egy kissé távolabb az emberek mögött.

Korio Péter hívta volna az érkezőket a házába, hogy megbeszéljék, hogyan vigyék el az ajándékot a bégnek, de az emberek nem hallgattak rá.

– A várba! A várba! – kiáltozták. – Szabadítsuk ki nyomban a doktort!

Lehányták a szalmát a ládáról, kivették belőle a páncélt meg a sisakot, egymást lökdösve igyekeztek a közelébe kerülni, hogy megcsodálhassák. Volt, aki a leheletével meg a ruhaujjával tisztogatta, fényesítette.

Az őrök riadt arccal nézegették a tömeget a várkapuban meg a bég háza előtt, és készenlétbe helyezték a fegyvereiket, csak akkor enyhültek meg, amikor megértették, hogy ajándékot hoznak a gyaurok, nem lázadás ütött ki a városban.

Mahmud bég már akkor értesült a tömeg közeledéséről, amikor az még a Zagyva-hídon tódult át a várba. Amikor kilépett a kapun, és meglátta a háza előtt hullámzó tömeget, az ő arcán is megjelent egy kis riadalom, a kezét a kardja markolatára helyezte. Az emberek arcán azonban nem harag és elkeseredés, hanem öröm látszott, és ez megnyugtatta a béget. Mégsem jött el a kaputól, csak a két ujjával mutatta, hogy ketten jöjjenek be.

Mező Ferenc és Korio Péter vitték a ládát. Bakonyi Albert is jött volna mögöttük, talán nem értette meg a bég mozdulatát, de az egyik őr visszalökte a tömegbe.

Mahmud bég felnyitotta a ládát, óvatosan kivette belőle a sisakot meg a páncélt. Mező Ferenc aggodalmasan fürkészte az arcát, szerette volna kikémlelni, hogy örül-e az ajándéknak. A bég arca azonban kezdetben nem árult el sem örömet, sem bosszúságot. Nézte, forgatta a páncélt, a súlyát méregette, azután szakértő mozdulatokkal fölszíjazta magára, mozgatta a kezét és a vállát, ugyanúgy, mint Lukács tette Bécsben, és az arca egyre jobban földerült. Mező Ferenc nagyot sóhajtott. Kiszabadul a doktor! – gondolta örömmel. Május volt már, szikrázóan sütött a nap. A nyitott ablakon át kinézett a mélykék égre, mintha a mennyországba akarna bepillantani, ahol Ilona immár biztosan az angyalok között dicséri az Urat. Hiszen ő megtette, amit esküvel fogadott.

Úgy elmerült a gondolataiba, hogy először meg sem hallotta a bég szavát. Csak akkor riadt föl, amikor Mahmud is kinézett az ablakon, vajon mit láthat a gyaur, ami annyira magára vonja a figyelmét. De az ablak előtt csak a dzsámi szürke kőfala meredezett, nem volt azon semmi látnivaló.

– A tietek a doktor, vihetitek – mondta Mahmud egy kissé emelt hangon. – Várjatok itt, amíg leveszik a lábáról a bilincset, és fölhozzák a börtönből! – Azután szó nélkül hátat fordított nekik, és eltűnt az egyik ajtón, két szolga vitte utána a ládát.

Mező Ferenc és Korio Péter némán álltak egy darabig, azután Korio megszólalt:

– Beszéltünk a doktorral, amíg maguk odavoltak Bécsben. Azt mondta, elfogadja a ráckeveiek hívását, és odamegy prédikátornak, meg tanítani az iskolájukba. Marasztaltuk volna mi is, de később beláttuk, nem volna jó, ha Szolnokon maradna, még újra lefogathatná a bég.

Mező Ferenc bólogatott.

– Magam is így gondoltam.

– Azt is mondta a doktor, hogy ha azt nem is tudja kinek-kinek visszaadni, amit krajcáronként gyűjtöttek össze a váltságdíjára, a maga pénzét visszaadja, Mező uram, nem akarja, hogy belerokkanjon a kiszabadításába. Az ő szavára majd összegyűlik az a pénz hamarosan.

Mező Ferenc elvörösödött egy kicsit.

– Nem kölcsönbe adtam azt a pénzt a doktornak. Szegény Ilonám... – Hirtelen elhallgatott, mert megerősödött odakint a tömeg zúgása. A törökök nem siettek túlságosan a doktor kiszabadításával, a kintiek már türelmetlenkedtek. Mező Ferencben megint feltámadt a gyanú, hogy Mahmud megszegheti a szavát. Ám abban a pillanatban a szoba túlsó végén megjelent Szegedi Kis István.

– Prédikátor uram! Adjunk hálát az Úrnak, hogy kiszabadította! Gyorsan, gyorsan, csak el innen!

Odarohantak hozzá, a kezét szorongatták, ölelgették, egymás szavába vágva beszéltek, Szegedi Kis István csak annyit értett a szavaikból, hogy szabad, és azonnal elmehet. Két oldalról karon fogták, és sietve vonták magukkal szobákon át, majd kiléptek a szabadba. Elvakította a májusi nap fénye, és szemben felujjongott az összemosódó, arctalan tömeg.