Bartha Ildikó

2013/2 - Véresen komoly honderűnk fináléja ezerháromszáznyolcvan oldalban (Benedek Szabolcs: A vérgóf, A vérgrófnő, A vértanú)2012/4 - A felszín alatt2012/1 - Üzemzavar, Utazás, Egy közönségmentes villamosút következményei, Űrkény2011/2 - Ballada2010/2 - Nemfoci2009/4 - Trepljov, halála után, Hamlethez2009/3 - A sárga motor2009/1 - 33, Khansar, a rózsaszín guru, Posztfentezi evridéjz2005/4 - a prológus apropója2004/4 - A pillanat alkímiája2004/3 - családi fotók2003/4 - Hídkő2002/4 - Apokalipszó2002/4 - Olvasó, nap, ló2002/2 - Időkörök2002/2 - Körkörös séta időben, álomban, istenben2002/1 - Variációk stációkra2001/3-4 - Magyar Kalendárium, avagy egy rendhagyó társasutazás2001/2 - Mindennapi csodák

Körkörös séta időben, álomban, istenben

avagy létdimenziók újravázolása Kiss Tamás-versek nyomán

Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját;
a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél;

Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékeztél róla?
És az embernek fia, hogy gondod van reá?

(Zsoltárok könyve 8.)

 

Esteledik, - ilyen alkonyban

terüket vesztik a tárgyak,

az anyag bennük összetörpül,

köröttük nőnek az árnyak.

Óráinkra hosszan, szelíden

ráfeküsznek a percek,

nagy fehér álmunk az Isten.

Esteledik. Mikor lefekszünk

atomjaira hull a testünk,

zsongás lesz, gyenge bizsergés

egyetlen lesz a lét, a nemlét,

körülfog, becéz a semmi,

kezünket kell csak összetenni,

szemünket lezárni s végre

felnézni a jóságos égre.

Esteledik. Nem volt évszám a vers mellett. A kötet sem adott útmutatást: A magányosság könyvéből - nem is létezik a felsorolás szerint. Terét vesztett tárgy az alkonyatban. Az ott fellelt költemény: maga a relatívvá lett idő; a pillanatnyi tájékozódás lehetetlensége a vers keletkezését és hovatartozását illetően összesűríti a szavak anyagát, elbizonytalanítja a szemhez szoktatott kontúrokat.

Talán nem kerestem eléggé vagy nem is akartam eléggé keresni. Éppen ezt az alkonyati bizonytalanságot kívántam kijelölni - a maga kijelölhetetlenségében - első tájékozódási pontnak az idő-, álom- és istenkövető úton.

Ráérős örömmel töltött el, hogy ezáltal az utolsó mozzanatig fel vagyok mentve bármely korlátok közé vetett értelmezési kötelezettség alól. Számomra ez minden: nem kell az időtlenséget személyeskedéssel és irodalomtörténeti állásfoglalásokkal már a kiinduláskor megbéklyózva odapányvázni lexikonokhoz, kritikai irányzatokhoz. Az önértelmező lét önszántából kipányvázza magát előbb-utóbb úgyis valahová.

Oly univerzálisan semleges volt az esteledés, s ez a folytonos, értékítélet nélküli időmúlás a versben; amely nem hagy igazán keserűséget, csak a csillagközi természetesség objektív tisztaságának, a magától értetődésnek nyomát maga után.

Arról a körforgásáról szólt a történet, amit újból és újból megélünk. Minden esteledésben. Minden térvesztésben.

Nem akartam meghívni a halál képzetét sem. Nem is lepett meg, csak napok múlva a gondolat: esteledni szimbolikusan is lehet, mint ahogy Berzsenyi ligetét is emberélet gyanánt hervasztja a konvencionális interpretáció.

S tovább borzolta bennem újra a halált az atomjaira hulló test képe.

Annyira szerettem volna tovább lebegni az egymásba diffundáló, bizsergő létben és nemlétben, a szavak mögött... de tudatom mélyén oly erősen kapaszkodtak a halál felőli értelmezések az estébe (őszbe, télbe), mint amilyen erősen kapaszkodik az elmúlás tudatossága a létértelmezésbe.

S milyen békén megférnek egy vers-univerzumban a jóságos éggel az anyagot alkotó atomok. A legnagyobb és a legparányibb - mindkettőt egynek és oszthatatlannak vélték, habár különböző irányban.

Egyik időtlen idők óta nyílt titokként rendelkezik ez emberiség felett.

A másikat időzített idők óta ismerik. Belülről szervezi az életet. Vagy képes észrevétlen bombázva átvilágítani Madame Chauchat alakját. Valaki egyszer ezen a ponton már továbbgondolta a magányos (t)est átvilágítását. Az ő számára voltak, számunkra most nincsenek konkrét fogódzók, amelyek nyomán további asszociációk ébrednek; amelyekbe kapaszkodva nem csupán kedve kerekedik az olvasónak, de kötelességének is érzi felfejteni társadalmi, történelmi helyzeteket, tényeket, azután pedig egyenként értelmezni, mikor, miért és pontosan mit jelent az európai kultúr- és élménykörbe tartozóként definiálni magunkat vagy másokat.

József Attila már nem volt sehol, de a Varázshegy-illatot éreztem mégis, s nemcsak attól, ahogyan embert és anyagot részecske- és hullámtermészetűvé válni enged a lét, hanem attól is, ahogyan hosszú, szelíd perceket fektet az órákra. Elébb relatívvá olvasztja észlelhetőségüket egymáshoz képest, hogy végül (minek a végéül is???) önmagába visszakanyarodjon, kisimuljon az idő; hogy egyesüljön benne minden múlás és elmúlás. Lét és nemlét.

Esteledik. Valós és megélt idő viszonylagosságának magától értetődő összemosásában értelmét veszíti az elmúlás említése.

A múlás a személytelen ontológia függvényében nyeri el értelmét. Bár önnön létünket soha nem értelmezhetjük teljesen személytelenül, valahol a tárgyiasság és az univerzizmus határán táncol egy olyan fókusz, amelybe tekintve nem az én-re koncentrálunk (sem lírai, sem pszichológiai értelemben), s nem az én viszonyainak kötéséhez, hanem annak oldásához kerülünk közel.

Szándékosan nem nevezem tehát elmúlásnak, egyrészt, mert befejezhetetlen, örökkön-örökké tartó (tehát nem létező) folyamatról van szó. Másrészt, mert a múló idő önmagát jelölő fogalom. Az elmúlás ezzel szemben mindig birtokviszonyhoz kötött. Kötelezően meghívott költői képek szerint: özvegyi fátylat orvul elhajító hitvesekhez, ligetekhez, zafírhoz, nyugvó lantokhoz; borhoz, leányhoz, saját (többnyire rongyos) élethez. A kognitív szemantika nyomán bizonyosan ezektől távolodunk el időben s ezáltal - a nyelv szimbolikája szerint - térben. Az idő múlásával bekövetkező odahagyás: tárgyvesztés. Ha most játszanánk a pszichológiai fogalommal, tükrözve azt a veszteség tengelyére: a tárgyak térvesztéséhez jutnánk. Az idő múlásával hiányok keletkeznek. Én-élményünkből adódó veszteségek az elmúlás számláját terhelik. A terüket vesztő tárgyak vajon a - múlás koordinátáin mozognak? Vagy kivetül rájuk az a birtokviszony, amellyel mi illetjük meg őket? S ugyanazzal illetjük-e őket, mint magunkat és egymást?

Most fáj ez a másféle lét,

ahová út nem visz feléd

s az álmok színes rejtekén

utánad sem mehetek én.

 

...így

lop majd el tőlem az irígy

idő, a tolvaj elmúlás

(Álom)

A másféle lét: az álom. Elmúlásunk mindennapi színtere.

Oda nem követni valakit, ugyanaz a veszteségélmény az én számára, mint az örök elmúlás másféle-létébe távozni egymás nélkül.

A halál-álom párhuzamra feszített dupla szálú nyelvi háló szövi bele az elmúlást nagy fehér álmunk, az isten jelenlétébe is.

Először kicsorogtak a képből a szavak, hogy egészen eltérő lírai tempóban odafolyjanak egy másik dimenzió medrébe. Felidéztem annak a másik költőnek másik istenálmát, amely - akkor épp - halni készülő kibéküléssel, a Nihilbe vezető, végeláthatatlan úton kapta nevét.

Attól, akinek ezerarcú, véres, istenűző játéka, őrült-zilált sírásával, kacagásával mindig az ego prizmáján keresztül engedte át a Magasságos fényességét. Így bomlott annyi színre isten, s maga az „én” maradt mindig egy és oszthatatlan, birtokló fókusza a zárt világnak, amely hol fürdik a fényben, hol porrá ég benne, ám megnyugvást soha nem nyer.

Fehér álmunk ezzel szemben minden hullámhosszt magába foglal. Minden színt és mindenkiét. Ám ez a sor - a maga kollektív szintre transzponált voltában is - rést ütött a képen. A mindenséggel alkotott időleges egység a szavakon átszűrve megbomlott, mert a vágyon, a birtokviszonyon és Ady megidézésén keresztül behívta az asszociációk közé isten sokféleségét, s az ego véges, tehetetlen állapotát vele szemben...

Létezik egy alanyát és tárgyát tekintve körülhatárolhatatlan vers Kissnél, a Varázslat. A varázslat semleges értékű szó. Lehet átok, lehet áldás. Lehet a kettő szintézise. Ő a nevez(het)etlen, kivel személyes (per tu) viszonyba lehet kerülni - kérdés és illemtani egyeztetés nélkül...

Örökké illan, búvik, s öt érzékünk felett vihog. Létünk óriás fülén zúg. Elérhetetlen és transzcendens jelenléte nagy fehér álmunk létének tárgyatlan bizonyítéka. A definiálási kísérletek a varázslattal szemben csupán letapogatások maradhatnak. Való vagy, mint a délibáb. Titok vagy, mint a bánat. Istent is körbeszavalták már hasonlóan...

A terüket vesztett tárgyak viselkednek még így az alkonyatban; álomhoz egyre közelebb kerülő, anyagi voltu(n)kban zsugorodó állapotu(n)kban: megfoghatatlanul. Mintha ködből, szélből, párából, hangból. Esteledik. Múlunk. Varázslat. Isten. Nőnek az árnyak.

Most látom csak, a beszüremlő sötétségben, a prizma-hasonlat forrásával majdnem becsaptam önmagam. Valójában nem nekem jutott eszembe.

Ablak vagyok. Hóvihar paskol,

forró nap éget.

Valaki egyszer idetett,

hogy kizárjam a sötétséget

s a tavaszi fényt beigyam.

 

Ablak vagyok, négyszögbe vágva

egy kunyhó falába;

néha előttem megy el az Isten,

hallom, hogy kopog a lába,

benéz rajtam, hogy ég-e benn

a lélek-űr, a mécsese,

letörli lágyan a szemem,

megsimogat a két keze,

de lép tovább; a vállain

viszi magával álmaim.

 

Egyszer tudom, majd visszajön,

éjjel, szelíden odaáll

a hold elé és önfeledten

 

benyomja arcom az a váll.

Megáll akkor az éj fölöttem:

s egy lesz az ősz, a tél, a nyár.

(Ablak)

Az én ablak-önmagán (prizmáján) keresztül átszűrődve isten újabb – antropomorf alakot ölt. Megtestesül. Álmot visz, elmúlást hoz.

Hozzá képest az én mozdulatlan, merev, kötött forma. A négyszög fogságot, börtönt, zárt helyet, korlátozást, megmerevedést... jelent... mindennek, ami él s egy bizonyos irányba tör, térre, anyagra van szüksége, szenvedésre és klauzúrára az átváltozáshoz. (Ezt kivételesen Szepes Máriától idéztem.) Feladatát a létezés csak anyaggá válva töltheti be: Kizárni a sötétséget, beinni a fényt, hóviharban, forróságban.

Az elmúlás által keretét (terét) veszti a tárgyiasított én, kitör a klauzúrából. Isten hatalma úgy tenni az emberi objektummal, mint embernek az anyaggal körülhatárolt dologgal. Engedelmességünk is közös.

A tárgyak nem állnak ellen.

Ha kivesszük őket mágikus körükből

kezünkhöz simulnak, velünk tartanak,

megszólalnak bennük érveink.

(A tárgyak szólítása)

- antropomorf -

Az én megszűnése megfeleltethető annak lét-börtönéből való mindennapi szabadulásával:

úgy repesel, mint lefogott,

rács közé zárt madár szokott,

akit ura, mert szenvedett,

megsajnált és elengedett.

   (Álom)

Az oldással megszülető egység: személytelenül magasrendű megadás. Fent megáll az éj: az esteledés be- és kiteljesedése. Az idő befutotta körét, egyenlővé válik a Mindenségben való feloldódással.

Az éjszaka hívja meg mindenütt az Unio Mystica élményét:

Lehull az éj egyszerre

a Föld el is felejti

a Napot, a tengerre

tenyeréből leejti;

 

Minden egy akar lenni:

az okozat az okkal

és véges lesz a semmi:

szomszéd a csillagokkal.

(Este a tanyák közt)

Az antropomorfizált kép (felejtő, leejtő) a testet - álmodó módjára - hátrahagyó meditatív állapotnak feleltethető meg. A megnyíló dimenziókapu mögött feltáruló mélység leírható a kozmikus szintézis totális élményének fogalmi síkra tömörítésével. Minden egy akar lenni.

(Másfelől, ugyanez a (testből kilépő) kép hívja meg az olyan analitikus víziókat, mint pl. a mikro- és makrokozmoszt egymásra tükröztető Óda József Attilánál.)

Az antropomorfizált Mindenség képzete régi. Mondjuk úgy: időtlenebb, mint a Hármas út, ahol

... alattam és fölöttem,

oldalattam és köröttem

a világot láthatám.

Egy nagy arc volt, végtelen

(Vörösmarty Mihály:Csongor és Tünde)

A mindenség emberarcúsága isten ablak előtt elkopogó lábának ritmusára rajzolódik elő.

S a másik oldalon, a Mindennel alkotott egység tükör-árnyában fókuszba lép az idő. Az énnel ütközve részecskéi, a percek mégsem a szubjektum nélküli atomok létmódját veszik fel.

Köröttünk dongnak a percek, mint a haladó

őszi legyek, ha odacsapódnak az ablaküvegnek.

Két száj füstgomolyában emlékek kavarognak,

amiket most itt felmelegítünk, mert biz az ősz

oly feledékeny. Mindent eltemet, el az idő is.

Magát is el... És nem emlékszik soha többé.

Futós idő, te műved az

nemcsak vagyunk, de létezünk,

hogy ami volt, az megmarad,

mert érezünk s emlékezünk.

(Futós idő, szilaj idő)

Az idő felejt, mint a Napot leejtő Föld. Múlásával emlékeztet bennünket. Őszben, nyárban, télben - a majdan eggyé olvadó évszakokra. Nem a múlt konkrét képeit idézi, hanem az emlékezés folyamatán keresztül éri el, hogy ne feledkezzünk meg a mulandóságról.

Összemossa végleg az idő, mennyiben létezünk mi őáltala és ő általunk:

Szilaj idő, te mozdítod

szívünk, agyunk, a két kezünk,

te vagy tanúja annak is, hogy

változunk, hogy létezünk.

 

Futós idő, te futsz tovább,

mi osztunk fel, így létezel,

hozol telet, tavaszt, nyarat,

fordul ezer és kétezer.

Lendítő és kerék mellett a Varázslat volt a lendület. Így lett a bennünket mozdító idő az anyagban bujkáló varázslat. S így mozdítja az idő az emberhez képest mozdulatlan tárgyakhoz fűződő viszonyt is.

Ő az, hogy én egyáltalán még élek,

ő az, hogy általam, lám ő is megmaradt,

hogy mindketten, mindeddig élünk

és megmaradtunk.

(A tárgyak szólítása)

Körbeért a jelen. Nem mindenkit tart meg a lét, idő és tárgyak által. Elteltek napok, évszakok, évtizedek. S ugyanott vagyunk. Megnőtt az idő, mint az árnyak a tárgyak körül. Évszázadot temetni a tovalendülő időben - éppolyan, mint esteledni, nap mint nap. Ahogy este a tárgyakban összetörpül az anyag, úgy törpül bennünk álmunk, az isten közelében a szubjektum tömegvonzása, úgy nő a szellem tiszta engedelmessége. Napra nap, ezredévre ezredév.

Nem lesz úr a silány anyag,

kezünk is tisztább lesz végre,

hittel és reménykedéssel

nézünk a csillagos égre.

(Új ezredév elé)

Mindennapi, fehér isten-álmot várva a jóságos égre nézni, egy lesz a jövő monumentális megváltás-vágyával. S így válik eggyé az apró, mindennapi idő az emberiség idejével.

Magától értetődően.

Ahogyan a napokra ráfeküsznek az évezredek...

Vissza a tetejére