Üzemzavar

– 3 óra 27-kor ezen a területen le kellett volna állnia a termelésnek – szól a fehér ruhás, magasabbik alak.

– Megint az idővel jössz – legyint az alacsonyabb, kevésbé feltűnő társa. – Mindig az időt lesed.

– Látom, nem tudod megszokni a kereteket, a szabályokat, a rendet...

– Miért, van bármi jelentősége, hogy melyik percben kezdődik vagy fejeződik… – Hirtelen a másik felé fordul. A fényben nem látszik az arca, csak egy kis grimasz sejlik fel. – Hát nem az a lényeg, hogy végül minden meglegyen?

– Nem ártanak a keretek – ráncolja homlokát a magasabb. – Van mihez viszonyítani. A fent dolgozóknak és a lentieknek is – mondja elmerengve. – Nekem például egy kis… biztonságérzetet is ad.

– Ideig-óráig – vigyorodik el az alacsony, és leül egy kőtömbre. – Amíg van munkánk.

– Most van. Gyere, jelentsük a főnöknek a csúszást!

– Én itt megvárlak.

A fehér ruhás áll, és elgondolkodva nézi a másikat.

– Nem érzed jól magad? Megváltozott a színed.  

– Erre a néhány sötét foltra gondolsz? – az alacsonyabb erőtlenül vizsgálgatni kezdi magát. – Nem vettem észre. Biztosan… munka közben történt.

– Eddig sosem fordult elő! Mint ahogy az sem, hogy munka közben leültél volna.

– Elfáradtam. Talán mert… nem állt le idejében… attól… gyengülhettem el – hangja lassan, szelíden buggyan elő. A magas egyre dühösebb.

– Talán épp miattad nem állt le idejében! Az oda nem illő gondolataid miatt!

– Lehet… – mosolyodik el a másik. – Nem akarok veled… veszekedni. Ezen a kövön maradok, amíg… visszaérsz. Ha visszaérsz – ezt már lehunyt szemmel mondja, a kőre gömbölyödik.

A fehér ruhás még mondana valamit. Aztán inkább elrugaszkodik a földtől. Lebeg egy kicsit. Nézi a távolban magától formálódó kontinens újabb és újabb partjait. A tengerbe merülő, máshol felbukkanó szigetek táncát. A szárazföldből kipattanó, egymással bújócskázó térformákat, a dombot kergető völgyet, a hegy mögött fejét felütő erdőt, az önfeledten burjánzó mezőt. Ámulva nézi. Lejjebb ereszkedik, társát figyeli. Ott kucorog a kövön. Mosolyogva álmodik. A magasabb megcsóválja a fejét, és újra feljebb emelkedik. Nem indul semerre, egy helyben lebeg. A nap hol eltűnik, hol felbukkan hatalmas, fehér szárnyai hullámzásában.

Utazás

 
A vonaton ülve nézte a tájat. Az ablakhoz nyomta homlokát. Nem lehet, gondolta, nem lehet, hogy haladunk. A tájat húzza valaki. A régi filmekben is így működött. Kezdetleges eszközökkel, de így. Elkészítették a fülkedíszletet, az ablak mögötti vászonra néhány fából, útdarabból álló filmet vetítettek. Ha alaposan figyelt az ember, láthatta, hogy idővel ugyanazok a tájszeletek ismétlődtek. Ha alaposan figyel… És figyelt. Órákon át koncentrált, rögzített. Időnként jegyzetelt (két tehén bal oldalt…), újra kinézett (három nyírfa, nyulak, szántóföld, mélybarna, nem, ez nem ugyanolyan, mert a másik mélybarna szántóföld mellett póznák is voltak…) Aztán feladta. Könnyebb a fülkét átvizsgálni, mint észben tartani az egész tájat. Kiperdült a folyosóra, a vetítőgépet kereste. Közben fél szemmel tartotta a kétoldalt rohanó tájat. Két vetítőnek kell lennie, mert ő most két oldalt lát. Benne van a filmben. Nyakig. Persze, ma már ezt is profibban csinálják. Elrejtették a projektort. Egészen apró, japán kütyü lehet. Több is. Végigtapogatott minden zegzugot. A csomagtartót, az üléseket. Sehol nem talált semmit. Holografikus vetítés? Egy nő érkezett, virágmintás kézipoggyásszal. Kedvesen mosolygott.

– Helyet foglalhatok? Mentolos cukorral is meg tudom kínálni. Ó, leejtett valamit? Segíthetek?

Épp a padlón térdepelt. Zihálva fordult hátra, vérben forgó szemekkel. Rémülettel és gyűlölködve kiáltotta:

– Tűnjön el! Távozzon tőlem! Maga egyszerűen… nincs!!! – a nő meglepetten kihátrált.

Csak látomás volt, motyogta. Látomás. Lehasalt a padlóra. Néhány sörösdobozon, zsebkendőn és több marék maghéjon kívül nem látott semmit az ülések alatt. Egyre dühödtebben és elszántabban kotort. Néhány óra alatt szétszerelte a foteleket. Egy halom karfa, felszabdalt huzatcafatok között üldögélt. Ülésbélés tapadt a zakója ujjára. Vadul felrángatta a padlót borító műanyagot is. Az acélszerkezettel nehezebben boldogult, de legyőzte azt is, egy kis darabon. A tátongó lyukon keresztül az alant összemosódó zúzottköveket nézte. Beleszédült. Nem igazi. Nem igazi, őrjöngte. Ez nem a valóság! Odafeküdt a lyukhoz, és egész testét megfeszítve kinyújtotta a vonat alá mindkét kezét, hogy elérje a vásznat, amelyre valahonnan a száguldó talpfákat is odavetítették.

A szomszéd fülkét csevegés és cigarettafüst töltötte be. A szerelvény hatalmasat döccent. Leesett a virágos táska, nevetgélve tették vissza a poggyásztartóra. Fékcsikorgás és ütemes döcögés után a szerelvény újra felvette a korábbi sebességét. Kedves női hang csendült:

– Azt hiszem, ideje, hogy bekapjunk néhány szem mentolos cukorkát.

Egy közönségmentes villamosút és következményei

 
A bőrkabátos fickó a villamossíneket böngészte. Mivel nem jött a szerelvény, szívott még egyet a cigarettájából, és igyekezett szóval tartani világos ballonkabátos, bánatos arcú barátját.

– Öregem, melletted aztán bezárhatja a körút az összes üzletét. Jól megy, mi?

– Jól. A bolt, az jól – bólogatott mélán a ballonos.

– Csak épp? Ne is folytasd! Látom. A nők… Tudod, a nők az intellektuális férfiakat kedvelik.

– Hát persze.

– De, hidd el, kérlek! Nem elég jólöltözöttnek lenni. Magasnak, deltásnak. Búsképűnek. Valódi műveltség, öregem! Naprakész olvasottság! S nem holmi poros lexikoníz! Élő, szerves kapcsolat a szépirodalommal. Együttlélegzés, öregem.

– De hát…

Megérkezett a villamos. A tömegben egy pillanatra elváltak egymástól, de a bőrkabátos odafurakodott a csuklórészhez, és ott folytatta, ahol abbahagyta.

– Nem, kérlek! Ne kezdj bele! Az első randevúig eljutsz velük, igaz? Kávé, mozi… egy ital jégkockákkal – ilyesmi megvan?

– Minden alkalommal.

– Látod. Aztán… mit csinálsz?

– Általában felmegyünk hozzám.

– Nagyon jó. Milyen környéken laksz?

– Az üzletem felett. A bolton keresztül lehet bejutni a lépcsőházba. Kicsit szétnéznek az üzletben…

– Nem érdekelnek a lényegtelen részletek. Felmentek a lakásba… és aztán?

– Aztán semmi. Mire felérünk, összezavarodnak. Egy kicsit téblábolnak a hallban, mintha keresnének valamit. Aztán udvariasan a toalettbe mennek, kijönnek kivörösödött szemmel vagy bávatagon vigyorogva. Végül hívnak egy taxit, és huss.

– Ez, öregem, tipikus. Nincs nálad elég irodalom. Könyvek kellenek. Az étkezőben, a vécében… sőt már az előszobában el kellene ejtened egyet-kettőt. Méghozzá hanyagul. Hogy látsszon: élő kapcsolatban állsz az irodalommal.

– Szervesben?

– Szervesben. Mi több, az üzletedet is fel kellene számolnod. Úgyis eleget hozott már a konyhára. A kinyert pénzből vegyél könyveket! Tömd tele velük a lakást! Meglátod, a nők elalélnak. Ja, és olvass is el néhányat! – ezt már a megállóból kiabálta vissza, a nyitott szerelvényajtón keresztül.

A ballonos még utazott pár megállót, aztán elsétált az üzletéig. Az ajtónyitás meglebbentette a szélcsengőt. Búsan nézett szét. Szemügyre vett mindent. Pár órát elüldögélt az üzletben. Aztán mégis inkább felhívta a bőrkabátost, jöjjön el segíteni a felszámolásban, ő egyedül nem képes rá. Lelkileg. A barátja hamarosan megérkezett. Egy doboz cigarettát nyomott a ballonos kezébe, és kitessékelte az üzlet elé.

– Szívj egy kicsit! Attól lenyugszik a tüdődben az összes véna. Én intézkedem.

A ballonos fázósan összehúzta ballonját, rágyújtott. A kirakatüvegen keresztül figyelte, ahogy barátja nekifog odabent a felszámolásnak. Először dobozokat hajtogatott a pultra könyökölve. Unottan. Kartondobozokat. Aztán elkezdte belehelyezni a kipakolt árukat. Nem is nézte meg nagyon őket. Csak rakta. A vérfoltos margóvágókat, több méretben. Az akciós, szemet takaró tűzoltósisakokat. Ragacsos légypapírköteget. Egértetemeket. Telefonfülkéből származó távbeszélőkagylót, melyből virág nőtt ki. Használt és használatlan villamosjegyeket. Egy egyedi árudarabot is, egy ásót. Sáros, véres nyéllel. Egy Hölderlin-idézetet véstek bele, a sárfoltok alatt. Meg egy monogramot. Valami doktorét.

Űrkény

Az Uránusz Utazási Iroda ütött-kopott ajtaja felett megszólal a bánatos kis jelzőharang. A helyiség mélyéből kecskeszakállas kis férfi pattan elő, igazi bakugrásokkal, széles mosolyt villantva a belépőkre.

– A balatoni nyaralás miatt jöttünk – kezdi nagy levegővel a szőrmebundás hölgy.

– Végett – mormolja a hölgynél jóval alacsonyabb úr, saját cipőjét fixírozva.

– Láttuk a plakátot – néz hátra (mintegy bizonyítékot keresve) a hölgy, s szeme boldogan megakad a legalább harmincéves, napszítta, foltos-fakult hirdetőposzteren, mely az egész falat betapétázza. Bikinis-napernyős hölgy Et-üd üdítőt szorongat, szívószállal ellátva. Földöntúli mosolya háttereként a zánkai úttörőtábor piros nyakkendős vendégei integetnek kis faházaik mellől. Némelyiknek csákányt festett a kezébe a szorgos művész, másikuk tornagyakorlatot végez integetés közben.

– Ó, jöjjenek beljebb! – fuvolázza az irodavezető. Egy mozdulattal hellyel kínálja az ügyfeleket, háttal a plakátnak. Közben be nem áll a szája. – A hatalmas érdeklődés miatt a balatoni csoportjaink beteltek, de ez csüggedésre nem ad okot.

– Beteltek? – nyúlik meg az apró férfi képe.

– Hallod, Vazul, csüggedésre semmi ok – súgja hölgytársa. A kecskeszakállas felé fordul: – Bizonyára tud nekünk valami sokkal jobbat ajánlani!

– Épp ezért vagyunk itt! Az önök szolgálatában!

– Látod, Vazul? – diadalmaskodik a szőrmebunda minden szála, égnek állva.

– Teljesen új turnusokat indítunk az Uránuszra. Egyedülálló kezdeményezés az országban. Önök lennének az elsők!

– Azt mondta, Uránusz? – nyögi a cipőjét bámuló férfi. Hölgytársa bundájából hámozódni kezd, közben csicsereg:

– Az is víz mellett van?

– Nem egészen. Ellenben kivételesen egzotikus helyszín. Kicsit hosszabb az utazás, de a volt Szovjetunióból örökölt személyi kabinjainkból remek kilátás nyílik menet közben az aszteroidaövre.

– Azok amolyan…

– Kövek, asszonyom. Sziklák. Kisebb-nagyobb tömbök. Vannak néhány centisek, több kilométer átmérőjűek… De ami igazán különlegessé teszi őket… – itt mindkettejükhez közel hajol, s a hatás kedvéért suttogóra fogja a hangját – lebegnek. Szinte súlytalanul. Sőt. Nem is szinte.

A két vendég szédülten hátrahőköl a fotelban.

– Ez… Vazul… ez… nem is tudom…

– Ez tényleg különleges – nyögi Vazul, kicsit feljebb sandítva a cipőjéről. – De nem a Balaton – mormogja alig hallhatóan.

– Nos, az utazás, mint mondottam, nem rövid. Körülbelül addig tart, mint egy alapos, aprólékos, igazán, de mindenre kiterjedően részletes világkörüli út. Azonban kivételes az ajánlatunk!!! Egy ócska – oppardon – balatoni kéthetes lucskolódás áráért kapnak egy világkörüli hosszúságú utat. Már megérte!

– Mégis… mennyi?

– Cirka tizenhárom és fél év. Vagy harminchárom? A lényeg, hogy még opcionálunk az eredményesebb logisztikán.

– Opcio… Hallod, Vazul? Micsoda profizmus…

– A papírokat máris aláírhatják. Alul az apró betűs rész: a feltétlenül szükséges tárgyak listája.

– Oxigénpalack? Ez azt jelenti, hogy fakultatív búvárkodás is lesz? Mint… a tengeren?

– Nem is fakultatív, asszonyom! Az egész utazás olyan, mint egy hatalmas búvárkodás!

– Nem mondja…

– Az Uránusz légköre sokkal különlegesebb, mint a mi városunké vagy akár a Balatoné! Végig viselniük kell a palackokat!

– Nem sorolják a… fürdőruhát… – izzad Vazul.

– Hol baj az, Vazul? Az elmúlt húsz évben mást sem hallottam, hogy utálsz fecskében grasszálni a tömegben!

– Nos, tömegtől aztán végképp nem kell tartaniuk! – kap a szón a kecskeszakállas. – Az egész utazás alatt végig egyedül lesznek. Az egész üdülőtelepen! Bizonyos irányokban akár több millió fényéves körzetben!

– A nászutunkon sem volt ilyen csodás! Itt írd alá te is, Vazul!

A nyitott ajtóból Vazul még visszafordul, a cipőjét nézi. A szél lebegteti a balatoni plakát lekonyuló csücskét.

– A visszaútról…

– Természetesen idejében értesítjük önöket! Mire a Jupiter közelébe érnek, a tudóscsapat feltehetően kiküszöböli a szükséges egyenletekben jelenleg szereplő, kétségbeejtő és megmagyarázhatatlan ismeretleneket.