magam vágyom már végre versbe tenni
de alfa gamma sugárban zavar
a szomszéd műértő is átjön enni
sorom között bornírt levest kavar

műlábbal csapkodoz napam s rikolt
fában rekedt csúfos féreg gyanánt
– mert rázuhant éppen kissé a holt
lelkem s egy félkész strófavég haránt –

pedig a csönd lett volna percnyi cél
hogy kushadjon már mind a konyha el
hallgatnám tükröm rólam mit zenél
arcomra vissza mily párát lehel

de frászt a mindenség loggiánkig ér
tátong a lichthof mint fád kurvalik
szellőzik rajtuk át a rusnya tér
s a bús idő (szintén nálunk lakik)

szobámba’ hemzseg mind a messzi múlt
a vérfürdő s hazug történelem
s a kultúr-szférából régen kimúlt
jeles kánontagok töméntelen

s még száznyolc Ding-an-sich (vagy csak dolog)
mellőzi mint is gyötretem magam
leróni míg pállott levem csorog
a zsírpapírra mely pácolva van

avas dióval töltött bejglivel
le’ett szonettek szomorú szagával –
én nem tudok velem kezdődni el
(végződni meg a versem nem tud mással)