Polinézia szájhagyományozott irodalma a legfejlettebb egész Óceániában, ezen belül az új-zélandi maoriké tipológiailag a legteljesebb és legváltozatosabb. A maorik mitológiájának tanulmányozásához az alapvető forrás a folklór, amely számtalan dalt, mesét, mondát megőrzött. A mítosz, a mese, a helyi monda elemei meghatározott szinkretikus egységet alkotnak.

Polinézia sok szigetén vannak félhivatásos énekesek és mesemondók, azonkívül tanárok, akik ismerik a hagyományos szüzséket, motívumokat, stiláris kliséket. Új-Zélandon is nagy szerepet játszottak a papok (tohungák), akik sajátos testületet alkottak, továbbá a sámánok, eksztatikus jósok (taulák). A különböző tartalmú és irányzatú művek előadása nemcsak maguknak az előadóknak a feladata volt: a hallgatóság maga is tevékenyen részt vett benne táncmozdulatokkal, közbeszólásokkal, zenekísérettel.

Igaz, főleg a vallásos előadások során, sok előadott műnek csak a legnyilvánvalóbb, külsődleges vonását érthették a kívülálló közemberek: a titkos, rejtett gondolatok és utalások csak a beavatottak előtt voltak világosak.

A polinéz mítoszokra a múlt század közepén figyelt fel a tudományos közvélemény, azok után, hogy az első hiteles lejegyzések Sir G. Grey tollából napvilágot láttak. Huszonnégy legendát írt le maori nyelven, öreg papok és főnökök voltak segítségére. Az első gyűjteményt is ő állította össze, és Mahi Nga a nga Tupuna (Az ősapák tettei) címen jelentette meg Londonban, 1854-ben. Egy évvel később, 1855-ben jelent meg az általa írt első tudományos jellegű összefoglaló mű Polinézia mitológiájáról, melyben főként a maori szájhagyományozott irodalomra támaszkodott.

A maori szent szövegek szenzációként hatottak, hiszen soha nem mutatkozott akkora érdeklődés a mesék, mítoszok, hitregék iránt, mint akkor, a 19. század második felében. Pedig akkorra már alig maradt valami az egykori tudásból, alig lehetett találni olyan őslakost, aki avatott ismerője lett volna a régi mítoszoknak. A XVIII. századi felfedezők után hamarosan megjelenő misszionáriusok megtették a magukét a maorik pogány vallásának felszámolása terén. Először ők igyekeztek feltárni a szájhagyományokat, többnyire mégis hagyománypusztító eljárásukkal tűntek ki. Amit ma az ősi maori mitológiáról és vallásról tudunk, azt paradox módon mégis nekik köszönhetjük. Bár betiltottak minden ősi szokást és rítust, szétzúzva ezzel a hagyományos kultúrát és társadalmat, több-kevesebb precizitással lejegyezték a mítoszokat.

A kereszténység átvételével a főnökök és a papok misztikus személyekből közönséges halandókká váltak, az ősi mítoszok a fiatal generáció számára már alig jelentettek valamit. Az istenekről szóló történetek mítoszjellege lassan elhalványult, és ezek a mítoszok mesékké alakultak át. Ilyen, a teremtés mitikus elemeit még szemmel láthatóan őrző maori népmese a fönti is.

A világ létrejöttéről, a világegyetem kialakulásáról, valamint az égitestek keletkezéséről és fejlődéséről, azaz a kozmogonikus folyamatokról alkotott elképzelések két, jól elkülöníthető ideához: a teremtés, illetve a fejlődés ideájához kapcsolódnak. Az előbbiben egy szülő nélküli isten (Io) teremti meg a világot, az utóbbiban a semmiből (Kore) folyamatosan kialakuló képződmények fejlődése és párosodása hozza létre a világ mai állapotát. A maoriknál a világ keletkezésének mindkét változata ismert, illetve léteznek ún. kevert típusok is.

A kozmogonikus folyamat kezdete a legfelsőbb isten Io, valamint az első istenpár, Rangi és Papa, az Ég és a Föld képzetéhez kapcsolódik. Az ürességről, a semmiről (Kore) és a sötétségről vagy az éjszakáról (Po) alkotott elképzelések az Őskáoszt szimbolizálják, amely fokozatosan megszűnik a kozmogóniai folyamat során.

Io a legfelső lény, a teremtő főisten. Ionak nincs kezdete és vége, mindenható, ura az égnek, földnek és az alvilágnak. Io mindent tud és mindent lát (Io-mata-nui - Io, a Nagyszemű), ő a birtokosa minden szent dolognak és ismeretnek. Szentségét, mindenek fölött állását mutatja egy másik neve: Io, az Egek Teteje, mivel a tizenkettedik, egyúttal a legmagasabb mennyben lakik. Io örökkön létezett, sohasem született, ezért a neve Io-matua-kore - Io, a Szülőnélküli. Nem nemzett élőlényt, de ő volt az univerzum és az istenek eredete. Ő az „Első Ok”.

Io alatt, rangban a második szinten az ő leszármazottai: Égapa és Földanya, valamint azok gyermekei állnak.

A maori mitológia tehát nem az Ég és a Föld megteremtésével kezdődik - mint sok más nép mitológiája -, hanem sokkal régebbi időkre nyúlik vissza.

Rangi és Papa (Ég és Föld) megjelenése előtt volt egy időszak, melynek Po a neve. Ennek jelentése a köznyelvben „éjszaka”. Ez a neve az alvilágnak is, ahová a halottak kerülnek, továbbá jelöli a születés előtti és utáni időszakot. Az alvilág nem a sötétség helye, s a Po kifejezés nem az éjszaka sötétjére utal, hanem az ismeretlen sötétjére. Így tehát a Po azt jelenti: „az ismeretlen”.

A Po nevével jelölt időszak után eljutunk Rangihoz és Papához, az Égapához és Földanyához. Ők az ősszülők, minden élet forrásai. Nászukból hetven utód születik, s ezek mind természetfölötti lények. Amikor az utódok megszülettek, Földanyát még sötétség borította, mivel Égapa szorosan magához ölelte őt.

A gyermekek közül Tane - a fény és az egek istene - javasolta fivéreinek, hogy válasszák szét szüleiket.

Az ég és a föld elválasztása során megjelenő világosságról és sötétségről szóló mítosztöredékek motívumai hasonlóak pl. Marduk és Tiámat harcához a babilóniai, illetve az istenek nemzetségharcához a görög mitológiában. A hasonló motívumok alapján a számos kultúrában fellelhető variánsokat a szakirodalom összefoglalóan HET-mitoszoknak említi - a német Himmel und Erde Trennung-ból alkotott rövidítéssel.

A HET-mítoszok egyik óceániai változatáról adott hírt a maga sajátos nyelvi és képi eszközeivel az itt bemutatott maori népmese is.