Agrárrítus a keleti kultúrában

A természettel harmóniában élő népek kultúrájában az esővarázslás rítusa a mindennapok részévé vált. Igen sokszínű szokásrendről van szó, amelynek az a célja, hogy az élet feltételét jelentő csapadék megtermékenyítse a földet, takarmányt adjon a nagyállattartó közösségeknek, vagy a gabonatermést megsokszorozza. A nomád népeknél rendkívül sokrétű az a folklóranyag, amely az esővarázsló praktikákat sorolja. A különleges ásványok köré szép történeti mondákat szőtt a teremtő képzelőerő.

Az esővarázslás első leírását Tamim ibn Bahr Muttawwi híres mohamedán utazó adta, aki 821-ben járt az ujgurok földjén, Orhon vidékén: „A törökök országának csodái közé tartoznak a kavicsok, amelyeket birtokolnak, és amelyek segítségével kívánságuk szerint esőt, havat és hideget tudnak előidézni. A birtokukban lévő kavicsok története jól ismert és széles körben elterjedt, egy török sem kételkedik ebben.”(1) A leírás világosan megmutatja, hogy az ujgurok (ma Észak-Kína térségében élő türk eredetű, mohamedán vallású népcsoport) néphitében a kövek (kavicsok) segítségével idézik elő az esőt.

Az iszlám hagyományban a törökök esőköveinek eredetéről két történeti monda szól, amit legteljesebb formájában a Gardizi krónikája őrzött meg az utókor számára. (Terjedelmi korlátok miatt a közlésétől most eltekintünk.) A törökök az időjárás-varázslást a hadviselésben is alkalmazták, erről az iráni nemzeti eposzban, a Királyok Könyvében (Sahnáme) olvashatunk:

„A türkök között volt egy Bázúr nevű,
varázslásban jártas, boszorkány-szerű.
Tanult mágiát, és tudott száz fogást,
az ős pahlavít, kínait, bájolást.
Ez emberhez így szóla Pírán vezér:(2)
amott, lásd, a hegycsúcs, a zordon, fehér.
Eredj fel s Irán-népre onnan legott
bocsáss tomboló hóvihart, nagy fagyot.” (3)

Mivel a belső-ázsiai törökök kultúrájában az esővarázslás kellékei bizonyos kövek voltak, az ezekről szóló leírások ásványtani munkákban őrződtek meg. Egészen nagy irodalma van a témának. Az esőkövek tulajdonságairól, azok használatáról szólnak a perzsa tudósok munkái, melyek az Oszmán Birodalom könyvtáraiban maradtak ránk. A 18. században élt híres orvos, Saban Sifai Efendi közülük párat lefordított, közöttük megmaradt számos olyan, belső-ázsiai néphiedelmi adat, amit máshol nem találhatunk meg: „Abu’-Barakát Nisábúri, Násir Tusi, a bölcs Tifási Mansüri és más tekintélyes tudósok furcsa történeteket és különös elbeszéléseket hagyományoztak ránk erről a kőről, és szavahihető személyektől hallván őket, hitelt érdemlőknek tartották ezeket. E köveket a törökök yada tasnak nevezik. A yada tasnak különböző fajtái vannak, amelyek felettébb különös tulajdonságokkal bírnak. Néhányuk földszínű, fehér és vörös pontokkal, míg ismét néhányuk egyszínű fehér. De lehetnek vörösek, mint az alvadt vér, vagy lehet valamely más színük is.”

Az esőkövekként használt ásványok vagy bezoárkövek (élőlények szervezetében keletkezett kövek: kalcium és növényi rostok) elnyerhetik varázserejüket oly módon, hogy a ráolvasásokat végeznek felettük, vagy ráimádkoznak. Törökország különféle vidékein Korán-verseket olvasnak a kövek felett, majd vízbe dobják azokat. A Közép-Ázsiában élő kirgizek negyvennapos imádsággal érik el a kövek mágikus hatását, de a türkmének is hasonló módon járnak el, Korán-verseket recitálnak és természetfeletti erővel ruházzák fel a köveket. A kazakok néphite szerint esőt és vihart lehet előidézni a mennykő (dzsajtasi – jádekő) révén. Az ujgurok hite szerint a jádekő ősszel hullik az égből. Maga a szó ótörök eredetű yad időjárás-varázslatot jelent, nagy valószínűséggel az esőkővel végzett időjárás-varázslatot jelölték vele.

Az esőkő használata ismert számos keleti nép kultúrájában, bár eltérések vannak természetesen. A tuvák hegyikristályokat használnak esőkő gyanánt. A jakutok villámsújtotta fa tövében vélik megtalálni az esővarázsláshoz kellő követ. Az iszlám hagyomány szerint az esőkő a karlukok földjén a nyugati Tiensan hegységből származik.

A törökségi kultúrában az esővarázsló külön személy volt, tiszteletet parancsoló, de sem uralkodó, sem pap nem lehetett, bár a szertartásban az iszlám vallási tisztségviselők is részt vettek olykor. Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy az esővarázsló azonos a sámánnal. A sámán gyógyít és jósol, az emberek és a szellemek közötti kapcsolatot személyesíti meg révülés által. Források hiányában nem igazán lehet tudni, hogy kikből lehetett esővarázsló, de a néprajzi anyagból bizonyosnak látszik, hogy ezt a szertartást mindig férfi végezte. Az esővarázslók, ha dolgukat nem jól végezték, olykor életükkel fizettek. A kirgizek hiedelmei szerint, ha az esővarázsló meghal, hatalmas eső zúdul a földre, amit elállítani csak úgy lehet, hogy a halott szemöldökét és szempilláit kitépdesik és elégetik. (A törökségi kultúrában a hajnak, szőrnek, lovak sörényének mágikus erőt tulajdonítanak.)

A néphit az esőkövek keletkezését a légköri jelenségekkel hozza összefüggésbe. Lehet fény, villám, mennykő, nagy valószínűséggel állítható, hogy az esőkövekre vonatkozó hiedelemanyag a régi török néphit továbbélése. A kövekkel való varázslás voltaképpen átviteli mágia.

A rítusról szóló leírások a mohamedán kútfők munkáiból ismertek, de a recens népi kultúrában megtaláljuk az analógiáikat. A szertartás lényege, hogy a varázsköveket összedörzsölik és vízbe mártják. Nagy esőzések következnek, ha a köveket összedörzsölik és összeütögetik. A szertartás legjellegzetesebb eleme tehát az, hogy az esőkövet vízbe teszik, ami az utánzó mágia tipikus esete.

Van azonban olyan eset is – hiszen a természet kiszámíthatatlan –, amikor az égi áldásból sok hull. Ilyenkor például az ujgurok a yada-követ melegre teszik, mert az tartják, hogy a meleg kő előcsalogatja a napot. A napos idő előidézésére az altaji törökök is száraz helyre teszik az esőkövet, vagy bot végére kötik, és a tűzbe lógatják.

E minden bizonnyal keleti gyökerű mágiának dodola vagy paparuda néven európai párhuzamait is ismerjük, elsősorban a délszláv, balkáni népek hagyományaiból, de a megtaláljuk a délszlávokkal és románokkal szomszédos magyar területeken is. Az esővarázslás alkalmával gyerekek és nők vonulnak végig a falun. Egyiküket meztelenre vetkőztetik, és zöld ágakkal borítják a testét. A rítus közben mondott énekekben esőt kérnek a szántóföldekre. A zöld ágakba, levelekbe öltözött alakot a falu lakosai vízzel locsolják. A vízzel való leöntés analógia, ezáltal szeretnének csapadékhoz jutni. Az esővarázslás magyar nyelvterületen a cigányok adománykérő szokásaként maradt fenn.

A szokáselemek előfordulásának választóvonala Magyarország. Hazánk középső részén szórványosan előfordulnak esővarázslásra utaló szokások (a falu legöregebb asszonyának az alsószoknyáját beáztatják a legközelebbi folyóvízbe, szárazság idején lányokkal szántatják körül a vetést, a részeges ember sírját megöntözik, a legutolsó halott sírján a keresztet kiássák, ekét húzatnak a patak vizében), de az ország északi részén és a nyugati területein a balkáni népeknél látott rítusra nem találunk utalásokat sem.

Irodalom:

Inan, Abdülkadir: Tarihte ve bugün samanizm. Ankara, 1954.

Acipayamli, Orhan: Türkiye’de yagmur duasi. AÜDTCFD 21. évf. (1963-64) 1-39; 221-250.

Hoppál Mihály: Mágia. In: Magyar Néprajzi Lexikon. 3. köt., Budapest, 1980. 445-485.

Molnár Ádám: Időjárás-varázslás Belső-Ázsiában. Budapest, 1993.

  (1) Molnár Ádám: Időjárásvarázslás Belső-Ázsiában Bp.1993.10.

  (2) A turániak, azaz a törökök vezére.

  (3) Nádasdy Ádám fordítása. Molnár Ádám nyomán. Im.25-26.