Rózsa a török hagyományban

A közel-keleti népek közül a perzsák már az ókorban fejlett kertkultúrával rendelkeztek, valószínűleg a rózsa ismeretét és szeretetét is tőlük vették át a törökök. A perzsa birodalom jól szervezett államigazgatása gondoskodott mindenről, még arról is, hogy a királyi posta útvonala mentén parkosítsák a tájat, komoly tájrendezést végeztek, ahol az utazóknak pihenőhelyeket rendeztek be. Sok rózsát és ibolyát ültettek. Ezek a növények aztán elterjedtek, a mediterrán kertek legfontosabb növényei lettek. A világon ismert 115 rózsafaj közül a legtöbbnek őshazája Ázsia. A török hódoltság korában a 16-17. században a főúri kertekben is pompázott sokféle virág. Zrínyi Ilona munkácsi kertjében több rózsafajta, teljes szegfű, szarkaláb, izsóp, zsálya, ibolya és szegfű virított.

A magyar olvasó, ha a török „gül” szót meghallja, azonnal a Rózsadombon lévő Gül Baba türbére gondol, nem is jár messze a valóságtól, hiszen a Rózsa apó síremlékének és az azt körüllengő legendákból szép csokrot lehetne összeszedni. Az egykori dervis az utókor megszépítő emlékezetében a rózsáit gondozgató, Allahnak tetsző életet élő aggá szelídült képe olyan mélyen megmaradt a köztudatban, hogy a dombot, amelyen egykor a kolostora állott, Rózsadombnak nevezték el.

A legtöbb legenda a rózsakertész Gül Babához fűződik. Közülük egy így szól: egy öreg zarándok a Tigris folyó mellől elhatározta, hogy a Mekka után az iszlám legészakibb szent helyéhez, a budai Gül Baba-sírhoz is elzarándokol. Földijének tudta az egykori dervist, s azt is tudni vélte, hogy valaha illatszerárus volt, akinek boltjában csókot édesítő cédruskenőcs és persze rózsaolaj is volt. Egy napon azonban nem nyitott ki a bolt. Ajtajára tevét pingáltak, ami annak jele volt, hogy a tulajdonos zarándoklatra ment. Ám nem tért haza, hanem elindult, hogy ellesse a bolgároktól a rózsaolaj készítésének titkát. Megtanulta, hogyan kell a rózsaszirmokat leszedni holdas éjjelen, esővízben miként abálják, s hogyan szűrik a tiszta rózsaolajat. Az igazi rózsaolajhoz szüksége volt kazánliki rózsafajtákra is: a feketére, ami az apát, az erőt jelentette, a pirosas színűre, az anyára, amely a jóságot, a vérszínű fiúra, amely a kedvet, és a halvány fehér rózsára, a leányra, ami a különös bájt adta a rózsaolajnak. A bolgárok azonban féltve őrizték a rózsákat, mindenkit megmotoztak, aki elhagyta a várost. A mi emberünket is, még a turbánját is lecsavarták, de ő csak tűrte és szorgalmasan morzsolgatta a teszpitjét (olvasó), a motozók nem is gondolták, hogy az olvasó harminchárom szeme egy-egy rózsamagot rejt. De rosszul számolt, mert minden színből tíz-tíz szemet tett, csak a feketéből hármat. A monda szerint ezért nincs ereje a budai rózsaolajnak. Nagy szerencse érte a zarándokot, a budai pasa nekiajándékozta azt a dombot, amit ma Rózsadombnak hívnak, hogy ott honosítsa meg a bolgároknál tanult mesterséget. A rózsái után őt magát is Rózsa apónak, Gül Babának nevezték.

A bektasi szerzetesként ismert Gül Baba nevében a rózsa a tisztaságot jelentette, mivel dervisünk Vámbéry Ármin feljegyzése szerint igen szerette a rendet maga körül.

A szerzetesrendet a 13. században Mevlána Dzseláleddin Rumi konjai (Konya, belsőanatóliai város, a mevlevi kolostoráról híres) szerzetes alapította. Az ismert török világutazó, Evlia Cselebi azt írta a mevlevi kolostorról, hogy a heti vallásgyakorlaton részt vevő dervisek mindegyike egy-egy kertnek a „gül”-je. Ugyanilyen misztikus értelemben szerepel Evlija Gül Baba tiszteletére írott versében is:

„Az egyenesség és igazságosság rózsaligetjének rózsája.
Szenteknek szentje a budai Gül baba.”

Más hagyomány szerint a rózsának kitüntetett helye van a bektasi szerzetesek és az alevik (siíta szekta, Ali követői) között. Himnuszaikban gyakori a rózsacsokor kifejezés, ami arra emlékezteti a rendhez tartozókat, hogy Ali közvetlenül a halála előtt rózsát kért... A folklór és a népetimológia azonban a legritkább esetben cseng össze, legvalószínűbb az, hogy a dervisek a gül (rózsa) szó misztikus értelmét használták, véli Ágoston Gábor turkológus.

Egy angol esztéta megvizsgálta 2200 török költő verseinek világát, s egy sem volt, aki ne említette volna meg a rózsát. A szépség leírásánál a leggyakrabban használt szimbólum. A virágnyelv keleti eredetű, belőle sarjadt a népköltészet számos műfaja. Legkorábbi rétege a mítoszok világába vezet, a folklór a virágnyelv folyamatos feltöltődését, továbbélését hozza. A kedves megszemélyesítője, a szerelem jelképe a népköltészetben. A szerelmes „gülüm”-nek, rózsámnak nevezi kedvesét.

A vallási életet sem hagyta érintetlenül a rózsa kultusza, bár közvetlenül a vallási rituáléban nincs jelen. Azonban az iszlám templomok, mint általában a templomok, a közösségi élet színterei is egyben, így nem számít meghökkentőnek, hogy egy hagyomány szerint a nagymecsetek előtt illatszerárusok látták el kicsiny üvegcsékben tartott illatszerekkel a híveket. Az ínyencek a legnagyobb élvezettel szippantották be a királyi jázmin, a perzsiai rózsa, a nárcisz, a kámfor, az albán tavirózsa illatát. A prófétának igen kedvére való volt ez, hiszen mint ismert, a szépasszonyoknál jobban csak az illatszereket szerette. Úgy tartotta, hogy a rózsa, a jázmin és a jácint lehelete néma imádság...

A rózsa kedvelt növénye a népi gyógyászatnak is. Levelét, virágját és magját egyaránt használják. Sok fajtáját termesztik, de leginkább a vörös rózsát kedvelik. Májbajok ellen 2 dirhemnyi (8 g.) rózsalevél forrázatát kell meginni. A rózsaszirmokat összegyűjtik, és megszárítják. Gyakran kemencékben szárítják, és úgy teszik el vászonzacskókban. Teaként fogyasztva a belek működését segíti, gargalizálva a mandulagyulladás hatásos ellenszere. Szárított rózsaszirmokat rágcsálva erősödik a fogíny.

A Taurusz hegység lejtőin megbúvó falvakban rózsalekvárt is főznek. A szirmaiból készült rózsavizet illatosító szerként használják, a mindennapok szépítőszerei.

Legyen az közép-ázsiai vagy kis-ázsiai török, a rózsára gondolván a szerelem, a szépség, maga az élet jut eszébe.