Megtiltottam magamnak az imát.
Szemérmetlennek érzem a könyörgést
kicsinyes ügyeimben valakihez,
akivel jódolgomban nem törődöm,
de oda se figyelve
nevét a számra hiába veszem.

Kiskorunkban korán imára fogtak:
„Aki ételt-italt adott,
annak neve legyen áldott”,
„Én istenem, jó istenem,
becsukódik már a szemem,
de a tiéd nyitva, atyám...”
- mi meg, kis imamalmok, ledaráltuk.
Megérteni nem volt kötelező.

Később ott voltak a felnőtt imák:
meghalt férfiért, meghalt nőért,
jó halálért,
beteg gyermekért,
ima esőért,
a káros eső megszűnéséért,
ima állatvész idején,
járványos betegségek idején...
Mintamondatok minden alkalomra,
személytelenül, mint az útikönyvek
feltételezett párbeszédei
az utcán:

„Meg tudná mondani, hogy merre van... ?
„Forduljon az első/második/harmadik
kereszteződésnél jobbra/balra”,
az orvosnál:
„Állandó fájdalmaim vannak.
„Vetkőzzön le, megvizsgálom.”,
a rendőrségen:
„Le tudná írni a személyt?”
„Barna/szőke/fekete hajú”
és így tovább.

Néha úgy fakad szívből a fohász,
mint a sóhaj vagy mint a népdalok,
hogy aztán később szájról szájra járjon:
„...adjad, hogy rövid életem minden napja
nékem nevezetes és drága legyen,
adj kedvet, bátorságot és erőt, hogy mindennap
valami hasznosat és jót cselekedjek,
hogy ne vesszen örökségemből egy nap sem...
Még nappal vagyon, addig akarok munkálkodni,
mert eljön az éj, hol senki nem dolgozhat.”

Az Isten, akit én elgondolok,
szereti ezt az imát.
De van sok ostoba, gonosz kívánság,
van állami közóhaj vigyázzállásban,
van Imádság háború idején...

Kedden kora reggel arról írtam,
hogyan száll az ég felé egyidőben
kétféle könyörgés, kétféle füst,
Káiné is, Ábelé is:
„Áldd meg fegyvereinket!”
„Engedj élni minket!”
Amerikában még éjszaka volt,
szeptemberi.