Keszthelyi Rezső

2011/1 - Fecnik2010/3 - A jegyzetversekből – 22009/4 - Téli Kornél 2008/2 - Egy régi Naplóból2006/1 - Megszólítás2005/4 - Megszólítás2005/1 - Két esemény2004/3 - Verspróza2004/1 - Versegyüttlét2002/3 - Tér osztása térrel2001/3-4 - Hangfohász, Hótájban, Változat, Szürkület;

Tér osztása térrel

(Miután eliszonyítottak
a szenvedélytől, sejtettem:
a szükséges állapot a szépség
közönye lehet.)

De...
Nehéz volt meggyőződnöm magamról,
mert még nem találtatták meg,
az érzelmes szillogizmust,
avagy a logikus holdfényt, és
elmondható halott sem lelhető
a földben, hiszen történik-e
még ő ott? és van-e vele alant valami?
Legalább egy rezgőpázsit,
egyetlen hullám a Balatonból vagy
a Földközi-tengerből, hogy
mást ne is említsek. És kering-e
közte néhány feketerigó, átvonul-e
rajta valamennyi felhő, és látja-e
magát benne egy-egy emlék?
Miközben mi van fellebb? Hát
persze, a tényeink. Azok igen.
A mindig elhozhatatlan és
mindig eltávolíthatatlan maradék,
a végtelenségig sorolható maradék,
az ‘anyag’ kipusztíthatatlan nemzetsége.

Hagyjuk azonban a rögeszme-
szenvelgést; nézzük inkább
az árnyékok árnyékait. Mintha
a semmit mutatnák, a semmit.
Értjük, ugye, őket,
az árnyékukat vedlő árnyékokat,
a vetületüket vedlő vetületeket,
egész földrésznyi fogalmaink
fogantatlanságát, amiért testet
élünk, elhasználhatatlanul
fontos elhasználódó élőlényt,
aki nyomtalanul lépi
a nélkülözhetetlen nyomokat.

Párásodik leheletünktől a tükör,
ám legfeljebb némi meleget, ágyat,
takarót, tarhált pénzt és még
tarháltabb együttérzést, hamar
felélhetőt, meg higiénikus szívrohamot,
panasz-eufóriát kaphatunk gyógyírként
az akut életösztönre;
amíg - kibírod-e? - albérelt
jegenyéid szüntelenül hajladoznak, és
majdnem hangtalanul, alig-igazán
elfordulnak akármelyik égtáj
vagy égfajtalanság felé.
(Jaj, vigyázz, te merengésedből
felbőgő barom, már megint
meszelt falusi templomok, újdonsült
pipacsok, meg mindenféle vadvirágok
és rád-rádszikrázó tó mellett
kezdtél utazni; és szégyenkezel, amiért
otthontól, de nem: otthontalanságtól is
szabadulnál. Hova is?... Még
sejteni sem sejted talán.
Mind-össze kapiskálod: ennek,
meg ilyennek kellene lennie
annak a helységnek, amely akkor
lesz, amikor neked fékez a vonat,
a csaknem száz esztendős szőlők
ereszkedése közé, és képtelenség
megkülönböztetned az ottani nádast
az egy órával korábbitól, pedig
ennyi idő mégiscsak sok tér,
‘egyforma’ sással, csónakokkal és
kabinokkal látva is.
Ó, hányszor ismételgetted magadban:
az összpontosított öröm dekoncentrált
szorongás. Hagyd hát, mint aki
távolról sem érkezett meg teljesen,
és apránként szeretne képzelődni,
a céltalanság elkötelezett turistájaként,
éppen ott, ahová
- majdnem haza - igyekezett.)

Und...
immer weht der Wind...
und immer wieder...
vernehmen wir...
und reden viele Worte...
Was frommts...
dergleichen viel gesehen haben?

Kinyitottam (már a szobámban)
a bőröndöt meg a táskát, és
raktam a szekrénybe a pulóvert,
a garbót, a zsebkendőt, a farmert,
a gatyát; a fürdőfülkében
a polcra a szappant, a fogkefét,
a fogkrémet, a borotvát – mintha
mormolnék egy materialista imát.
És azután - abban a gyermekien
ideges melankóliában – nem
érdekelt tovább, amiért
‘akkor’ valóban helyben voltam;
az oly hihetetlenül tűnődő
park, a szomorúkőris, a
mexikói fenyő, a májfoltos,
remete-nyugalmú platán, az
ernyős tulipánfa és ahol a bagoly
hány; bármelyik ösvényen
leérhettem volna az állandóan
folyó határhoz, a télen is
növényien eleven Tapolcához,
és az ó mentén haladva
az igazi, a szemem, az agyam
és a vérem színeit változtató,
érzékien elvont vízfelületig,
majd - egy kicsiny kanyart téve –
az érte nyúló mólóhoz, a legfehérebben
fehérlő mólóhoz, a szabad kívántalanság
szilárd tökéletességéhez.

De ismétlem: nem érdekelt.
Mert minek látni - például –
száraz lócitrom-kupacot, vadászó
nyesteket, üresedő gallyakat,
füvön zabáló ködfoltokat, nedves
szitakötőt, rozsdásodó murvát;
‘minek’ látni bármit is, ha már van,
létezésében egy-idejűleg
attól-ekkor-addig körülöttem;
így tekintve, láthatatlanságuk
részvételére készülődtem, és
- az alkalomhoz illően –
szinte-magam-nélkül lépkedhettem
feltételükben tartózkodó környezetükbe.
Hollétük, hollétem nem bizonytalanódnék el
különben a kívántan
kivehetetlen határozottságig,
ahol az ütések és jajveszékelések
semlegesítik egymást, ahol
a részvétlenség szenvedélyesen
lenézi az idegrohamok, az érzés-embólia,
az észdaganatok és egyebek okait,
legyenek azok ökörnyálak, küszöbök,
edények, lepedők, kora ősz gyűjtötte
fecskék, szárukra törött dáliák
nehézfonnyadású színei; a tárgyak
képnélküli képzeletei, finoman
hisztérikus lelkiállapotai.

Der Regen fällt nicht ihm, die Sonne
scheint nicht ihr, du auch bist
anderen geschaffen und nicht dir...

Valami ilyen események szépültek el;
úgy, ahogyan kiapadhat - egyszer, az
éppen vitorlákkal tömött - kikötőkből a tenger.
Wie selig ist der Mensch, der
weder will noch weiss...
És
eltűnve tűnik el minden –
lepkék a halántékban.
‘Amikor eltávolítottak
a szenvedélytől, végre érezhettem:
nincs szükségem semmiféle állapotra.’

Mi is lett alvajáró?
A magasított párna, a cigaretta,
a csésze tej, a fapapucs,
a lépcső karfája, a terasz,
a konyhai zöldség-zamat-illat,
az étvágy-szomorúsággal maszatolt
abrosz, az érinthetetlen evőeszközök
kitisztított várakozása?
Öncsonkító szemem, a szívem
módszeres elhagyása; sétával,
asztalitenisszel, evezéssel,
cselekvéstelen munkakedvvel és
azzal, hogy nem mertem
szedni kikericset?
Nem mertem, már-már modorosan.
Pedig találtam őket.
Színüktől hűvösödőket.
Azután felhozták az ételt.
De
még a hangtalan sem volt hang
csak-hangtalan, a foghatatlan sem volt
fogható-csak foghatatlan;
összetételük ösztön-maradvány-
önszenvedély.
Az ilyen életben olyan, mint a
noche -,
La Subida de Monte Carmelo...

Mi az alvástalan alvás?...
Interior paz...
Mi lett alvó alvástalanság?...
santa ociosidad y olvodo...
Valószínűleg pirkadati méz, vaj,
pirítós, kint meg széncinege, vörösbegy,
ahogy az enyhe havazás,
aztán - szürkületkor – karlsbadi
vacsora és ágycsend.

Ilyen időben mindegy,
mire nem gondolunk, ebben
a lélek-álmát-rontsd-el-hogylétnek:
ő vetkőztetett meztelenre gyomnak,
kavicsnak, rózsának, fácánnak, leszálló
harmatnak, tűlevélneszezésnek,
amikor önnönmaga volt mindegyikük.
Tiszta ruhaneműimet igyekeztem
aggasztani rájuk, mert annyira,
de annyira fehér lett a lélek elrontása,
lélegzetem elosztása.
A velőtlen tüdőé,
a tüdőtlen agyvelőé.

Szöknék,
de sohasem haza,
soha sem haza,
sohase sehova.

Vissza a tetejére