Ahmed Amran geofizikus mérnök Szolnokon él, kutatásiterület-vezető a Molnál. Szakmájában megbecsülik; kedves, udvarias, magát választékosan, némi akcentussal kifejező úriember.
1966-ban született Jemenben egy aprócska hegyi faluban. Általános és középiskolába Szaúd-Arábiában járt, Magyarországra 1987-ben került. Az egyetemet Miskolcon végezte, ott is doktorált.
Ahmed Amran tizenöt éves kora óta publikál verseket, később novellákat arab nyelvterületen megjelenő újságokban, magazinokban, de olaszul is jelent már meg prózája. A közelmúltban magyarul kezdett írni szépirodalmat. Jellegzetes stílusú, sajátos felépítésű, különös atmoszférájú novelláit mintha örökös füstölőillat lengené be – játszódjanak azok arab vagy magyar környezetben, esetleg a két kultúra metszetében. Amran történeteiben szívesen fejteget erkölcsi és filozófiai kérdéseket, lélektani ábrázolása pedig kitűnő megfigyelőre vall.
Első magyar nyelvű publikációja az Eső előző számában olvasható.

– Mesélj a gyerekkorodról, a felnevelő környezetedről!
– Jemenben, egy kis hegyi faluban láttam meg a napvilágot, de ha a születési helyemet tudakolják, mindig Dhamárt, a legközelebbi várost szoktam megadni, mert a mi aprócska településünk teljesen ismeretlen, nemigen lehet megtalálni a térképen. Akkoriban, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján alig kétszáz lelkes lehetett. Jemennek ezen a vidékén kevés a művelhető föld, ezért nem a völgyekben, a ritka platókon, hanem a hegyekben építkeznek.
A faluban mindössze három nagycsalád élt, az emberek kétharmadának a vezetékneve megegyezett az enyémmel. A szüleim vezetékneve különböző, tehát a mi házunkban két törzs tagjai éltek együtt. A településen mindenki ismert mindenkit, s ha valahol gyermek született, akkor mintha mindenkinek gyermeke született volna. Ismertük egymás házát, állatait, tehenét, pokrócát. Nagyon erős, személyes kapcsolatok jellemezték a falut, nyitott kártyákkal játszottunk, vagyis ha valaki rossz volt, azt nem tudta rejtegetni. A rosszat meg a jót is úgy kell érteni, hogy az embereket általában az indulatok mozgatják. A többségnek nagyon kevés java volt, inkább csak a szándék, a cselekedetek emelhették föl az egyes embereket a többiek fölé. Az embereket két fontos tulajdonságuk, az indulat és a tiszteletadás alapján lehetett besorolni.
– S abban a kétszáz lelkes faluban akkoriban hogyan kellene elképzelnünk a technikai civilizációt?
– Mindössze két-három rádiókészülék formájában. Számunkra a város is távoli, idegen világ volt, külvilág; szép számmal akadtak társaim, akik nagyobbacska korukban jutottak be először a városba, hiszen csak az aszfaltútig, amit többnyire állattal, szamárral vagy tevével szoktak megközelíteni, háromórás utat kellett megtenni. Nekünk a nagy kaland az volt, hogy elmentünk az aszfaltútig, s vártuk a városból érkezőt, hogy az általa vásárolt árut szamárral vigyük a faluba. Tehát maga az aszfaltút és az azon ritkán suhanó kocsik jelentették a modern világot. Nekünk az volt az ablakunk a civilizációra.
– Az akkori Jement hogyan képzeljük el a politikai térképen?
– Akkoriban is voltak puccsok, hatalmi harcok a térségben, de Jemen, főleg annak az északi része, a világtól meglehetősen elzárt terület volt. A technikai civilizációt még alig ismerték. A hegyvidék érintetlen, muzeális szigetecskeként a tiszta dolgokat tartotta meg magában. Az életet a társadalmi szokások és a vallás szervezte, de a vallás még tiszta volt, vagyis nem használták, hanem kapaszkodtak bele. Sajnos, most már keveredik a politikával, sok társadalmi erő a vallás mentén, a vallásra hivatkozva, azt használva próbálja érvényesíteni az akaratát. Amiről mostanában hallani, hogy egyesek életük árán is „megvédik” a hitet, az számomra ismeretlen tartalom. Azt a kis közösséget, ahol éltem, helyzeti zártsága ellenére a nyitottság, az egészséges férfi-nő kapcsolat jellemezte, minden ház mindenkié volt, közös az öröm, a bánat.
– S ebben a zárt közösségben, ahol gyerekkorodban a huszadik századot néhány rádió és egy messzi kövesút jelentette, hogyan válik valaki, adott esetben te, tanult emberré, íróvá?
– A mecset szerepe nálunk azért is lehetett erős, mert az imám, a vallási vezető, többnyire tudott írni, olvasni, és a gyerekeket is tanította. Természetesen nem voltak füzeteink, hanem feketére festett deszkára írtunk olyan színezőkkel, kövekkel, kőzetekkel, amelyeket a völgyekben gyűjtöttünk. És olvastuk a Koránt.
– Tehát a kétszáz lelkes, három nagycsaládból álló faluban volt mecset.
– Igen, de a tanulást nem iskolaszerűen kell elképzelni. Az imám csak azokat a gyerekeket tanította, akik odamentek hozzá. Nagyon kevesen tanultunk, hisz a gyerekek többsége a földeken dolgozott. Így aztán óriási értéket jelentett, ha valaki tudott írni-olvasni. A megélhetés forrásai korlátozottak voltak, ezért sok családból messzi vidéken vállaltak munkát a férfiak. S ha valaki elment szerencsét próbálni egy távoli kikötőbe vagy a szomszéd országba, előfordult, hogy csak évek múlva jött haza. Viszont a családdal tartotta a kapcsolatot, és ezt levelezéssel tudta megtenni. Levelet küldött valami utazóval, aki épp arrafelé járt, az meg általában leadta egy közeli faluban, ahonnan aztán megint továbbították, vagy üzentek, hogy kinek érkezett levele. De mert írni, olvasni az emberek többsége nem tudott, kellett valaki, aki papírra veti a beszámolóját, az üdvözletét, a kérdéseit, s ugyanígy a másik oldalon is, aki elolvassa a levelet, s válaszol is rá.
A leveleknek megvolt a vastagságuk, a zamatuk, fontos dolgokról szóltak, s egy írni-olvasni tudó fiú segítsége jobb választásnak bizonyult a nők számára, mint egy felnőtté. S még megnyugtatóbb volt, ha olyan gyereket találtak, akinek megfelelő a neveltetése, aki megbízható, s nem kürtöli szét a levelek tartalmát. Öt-hat éves koromban már tudtam olvasni, s nagyon sok kérést kaptam levélolvasásra, később -írásra is.
– S akadtak a falubeliek közt, akik megkérdezték, mit írtak a szomszédasszonynak?
– Azt kérdezték, jó híreket kapott-e. Egyébként az emberek közlékenyek voltak. Aki a levelet kapta, egy csomó dolgot megosztott a közösséggel. Elmondta, hogy már van munkája a férjének, nemsokára hazajön, vagy éppen nem tud jönni. És persze az a valaki nagyon sok embernek rokona volt a faluban, s mindenki kíváncsi volt rá, mi van vele. A levelek tartalmának kilencven százaléka publikus volt, mondhatni faliújság, de egy-két dolgot azért nem kötött a közösség orrára a címzett.
Utána következett a válasz fogalmazása, amely meghatározó tapasztalásom. Aki a levelet íratta, az érzelmeit is belefogalmazta vagy fogalmaztatta. Megtanultam, hogyan lehet leírni az érzéseket. Egy tanulatlan ember nem érzéseket, hanem érzelemfelhőket sugároz. Akadtak friss házasok a levelezők között, akiknek az emócióit úgy kellett kezelni, hogy intenzitásuk megmaradjon, de az illem köntösébe öltözzenek. Nagy volt az esélye, hogy a férj, akinek a levelet küldik, szintén nem tud olvasni, hanem ő is felolvastatja valakivel. Ezeknek az érzelmeknek a szavakba bújtatása nagy iskolám volt. Megtanultam, milyen fordulatokat használt az, aki a férj helyett írta a levelet. Akkoriban szokás volt a levélíró nevét is megörökíteni, ő is küldte az üdvözletét, tehát ha máshonnan nem, a levelezésből ismertük egymást, s ez egy bújtatott levélírói verseny is volt. Abban az időszakban nem nagyon cseréltek levélírót, csak ha az valami rosszat csinált vagy elutazott. S így közvetetten egy kis közösséget alkottunk négyen, akiknek kapcsolatuk volt egyetlen levéllel. Szinte mintha egy kis színház lett volna, kicsiny irodalmi közeg.
– Emlékszel olyan levéltitokra, amely ennyi idő távlatából, s ilyen messziről megsérthető, mesélhető?
– Az egyik asszony például azt íratta a férjének, hogy nem baj, ha égett edényeket küld, ha olcsóbban jut hozzájuk, ő majd megtisztítja. Ezt nem értettem akkor. Később derült ki, hogy a férfi teflonedényeket küldött haza, amiket az asszony koszosnak gondolt, s addig kaparta azokat, amíg le nem szedte róluk a bevonatot, s csak a fém maradt. Azok voltak az első teflonedények a falunkban.
– A kis Ahmed írta a leveleket. De mikor és miért mozdultál ki a faluból? S egyáltalán kinek az ambíciója volt a taníttatásod? A tiéd, az édesapádé, az imámé?
– Az, hogy tanultam, iskolába jártam, a véletlennek köszönhető. A legidősebb nővérem megházasodott. A férje Szaúd-Arábiában dolgozott, házakat épített. Annyi munkája volt, hogy nem tudott hazajönni, meg a törvények sem engedték, hogy utazzon, mert tartozásai voltak, ezért megkérte apámat, kísérje el a nővéremet a másik országba. Friss házasként szeretett volna a feleségével élni. A nővérem azt mondta, akkor tudna ott lakni, ha nem lenne egyedül, s a kistestvére, vagyis én, vele utaznék. Hétévesen, iskolaéretten kerültem Szaúd-Arábiába, ahol majdnem mindenki vendégmunkás volt, a tanárok, az orvosok is, mert azt az országot akkoriban, az olajárrobbanás idején szinte a semmiből hozták létre. A ritkán lakott területek beduin társadalmára alig egy-két évtized alatt modern állam épült a rengeteg pénzből.
A mi falunkban nem volt iskola, a városban tanulni pedig nem lett volna lehetőségem, hiszen mint említettem, az messze volt, csak a kőút három óra járásra.
Amikor aztán iskolába kerültem, nagyon élveztem a fogalmazást, amely számomra mindig édes feladatot jelentett. Könnyen is ment, nagy volt az előnyöm azokhoz a társakhoz képest, akik a tehénetetés mellett nem olvastak és nem írtak levelet a nőknek. Mert a levelezés az etetés mellett zajlott. Nálunk csak nyáron lehet legeltetni, amikor viszonylag sok az eső, ezért amikor a kukorica beérik, a csöveket felszárítjuk, s az év majdnem kétharmad részében a szárított csövekre rátekerünk valahonnan szerzett friss lucernát, s abba csomagolva a kukoricát átverjük a tehenet. Ennek is megvan a maga tudománya, mert amíg éhes a jószág, csak kevés lucernát tekerünk rá, később, ahogy egyre inkább eltelik, többet. Az etetés fontos tevékenység, és sokáig tart. Olyankor szóltak nekem. Általában több nő is egybegyűlt a tehénetetés-partira, egy-egy ház hűvösében húzódtak meg, ültek le, s beszélgettek. Én pedig apró gyerekként ott ültem valamelyik lábánál. A „tehéniskolában” kitanultam mások gondolatmenetének a leírását, s a tanárok a fogalmazásaim olvasásakor többet láttak belém. Rengeteg bátorítást kaptam tőlük, némelyik külön is foglalkozott velem.
– S ez mozdított az írás felé.
– Tulajdonképpen igen. Az iskolában faliújságokra írtam, később cikkeket, verseket küldtem újságoknak, s bizonyos idő után azt vettem észre, hogy azok már nem az olvasók által írt rovatban, hanem az irodalmi oldalon jelennek meg. Tizenöt éves lehettem akkoriban. Aztán az iskolában mindig engem kértek arra, hogy a megnyitókra, ünnepi alkalmakra verset írjak. Könnyen ment, bármit írtam megrendelésre.
– Mik voltak a jellemző témáid? S van-e valami sajátosságuk az arab verseknek, elbeszéléseknek?
– Engem is elért a hetvenes években a baloldali gondolkodás, a társadalmi fejlődés eszméje meg a szabadság gondolata, úgyhogy ezek témáim voltak, és persze a lágyabb dolgok, a szerelem. Az arab irodalomban is lehet érinteni, meg lehet írni minden témát, csak nem úgy, ahogy például Magyarországon. Mi arabok mindig köntöst adunk a mondandónkra, az érzéseinkre, a történeteinkre. De ez a köntös nem rejti el a lényeget, csak felöltözteti. A köntös minősége, átláthatósága, finomsága már önmagában írói érték.
– Kortárs irodalmunkban viszont gyakran találkozni köntösnélküliséggel. Ez zavar?
– Néha igen, mert úgy érzem, ha túl csupasz egy írás, nekem kellene köntöst adni rá. Egyébként a köntös amellett, hogy alatta gyönyörűen, hatásosan ábrázolhatók a visszafogott érzelmek, időállóság szempontjából talán hasznos is. A köntös nélküli irodalom viszont az arab ízlés számára akár taszító is lehet. Egyébként nagyon kíváncsi vagyok, hogy amikor magyarul írok, ez a köntös miként jelenik meg. Mert a nyelv nemcsak szavak összessége, de gondolkodásmódot, kultúrát is tükröz, kifejez. És persze megkülönböztet.
– Későbbi pályádra gondolva, nem állhattál hadban a reáltárgyakkal sem.
– Ment a matematika, a fizika is. A gyerekkorom a hegyvidéken telt. Nekem a fizika maga a föld volt. Talán belemagyarázás, túlgondolás, de tudtam, hogyan lehet felmenni a hegyre, miként kell eldobni egy követ, s közben milyen fizikai törvényszerűségek érvényesülnek. A sivatagban nevelkedett társaimhoz képest engem talán változatosabb impulzusok értek. Természetesen nem az alapképességeinkről beszélek, hanem a környezet szemléletet adó nevelőerejéről. Ott a hegyen sok mindent megtapasztaltam a tehén biológiájától kezdve az időjárás sajátosságaiig. És szinte minden tantárgyat szerettem.
– Elvégezted az általános és középiskolát, de Magyarországra hogy kerültél?
– Ahhoz, hogy valaki jemeni állami ösztöndíjat kapjon, le kellett töltenie a katonai szolgálatot. Még a miniszterek gyerekei sem voltak kivételek. Velük voltunk egy sátorban. Természetesen korábban is hazalátogattam Szaúd-Arábiából, ha tehettem, de az az esztendő a katonaságnál, ott a jemeni tájban, éghajlatban, a jemeni ég alatt, óriási hatással volt rám. Túlcsordultak az érzelmeim. Akkoriban rengeteget írtam meg olvastam. Volt egy kis könyvtár is a laktanyában. Furcsa érzés volt.
Én korábban is jemeninek tartottam magam, de akkor mégis azt éreztem, engem Jemen visszafogadott. Annyi idő, annyi iskolai év után azokon a zord hegyeken a gyerekkoromat találtam meg újra. A hideg szelek, a nyári esők olyan lelki tartalmakat, gazdagságot mozgósítottak, nyitottak meg bennem, hogy a versek mellett egyre több novellát is írtam.
Egy év után lehetett pályázni az ösztöndíjra. Az volt a kérdés, hogy mivel akarok foglalkozni. S ez esetemben nagy vívódással járt, mert nehezen tudtam eldönteni, hogy gazdasági, humán vagy műszaki pályát válasszak. Volt egy kritikusom, az egyik egyetem rektora, akinek irodalmi kérdésben mindig nyitva állt az ajtaja. Tőle kértem tanácsot. Ő azt mondta, az irodalmat dédelgetheti, nevelheti az ember magában, ahhoz vissza lehet térni akkor is, ha műszaki pályán indul el valaki, de fordítva igencsak nehéz elképzelni. Ha irodalmi vagy egyéb művészeti, humán utat választok, s később, tíz év múlva kiderül, hogy mégsem elég jó, mégsem vagyok elég tehetséges, akkor a reáliákhoz már nemigen tudok visszatalálni. Mert az irodalom az részünk, bennünk van. A műszaki dolgokra meg mondhatom ugyan, hogy szeretem meg értem, tudom őket, ám azok rajtunk kívül vannak, az asztalon, bárhol. Ha bizonytalan vagyok, válasszam a műszaki irányt, az irodalmat bármikor visszakaphatom.
Így aztán a szénhidrogén-kutatás területére kértem ösztöndíjat. Jemenben ugye nem volt kőolaj, de engem mindig foglalkoztatott, hogy hátha ott is rejtőzik valahol a föld alatt, nem csak a szomszéd országokban. Azt hiszem, ez a hazafiságom egyik megnyilvánulása volt.
Azt viszont, hogy végül melyik országba kerülök tanulni, nem én döntöttem el. Jemen alapjában kapitalista ország volt, s így több helyre is küldhettek volna. Akár Amerikába, Angliába, de Jemennek jók voltak a kapcsolatai a szocialista táborral is, meg hát ne feledjük, hogy 1987-et írtunk akkor. Tehát vártam az eredményt, s amikor kiderült, hogy Magyarországon lehetek egyetemista, elkezdtem kutakodni, hogy hol is van az pontosan. Ami talán leginkább érdekelt, hogy milyen nyelven beszélnek ebben az országban. Mert mi világirodalom címszó alatt tanultunk valamit, akkoriban Petőfi Szabadság, szerelem című verse volt a tananyag, ami egyébként, bármennyire egyszerűnek is tűnik, a mai napig elgondolkoztat, mert súlyos kérdéseket feszeget. Épp a napokban olvastam egy magyar szerzőtől eszmefuttatást arról, hogy amikor szerelmesek vagyunk, az érzéseink foglyaként nemigen lehetünk szabadok. Mindegy! Engem a nyelv érdekelt, bármennyire is műszaki pályát választottam. Viszont senki nem tudta megmondani, hogy beszélnek itt. Egyesek szerint németül, mások pedig azt állították, hogy a magyar valamilyen szláv nyelv. Volt két ember, egyik az NDK-ban, másik a Szovjetunióban tanult, ők mindketten jártak látogatóban Magyarországon, de tőlük is csak annyit sikerült kiderítenem, hogy se nem németül, se nem szlávul, hanem azoktól valami teljesen különböző, érthetetlen nyelven beszélnek a magyarok. De volt jó hírük is a számomra, hogy ez egy nagyon szép, minden értelemben, emberiben és természetiben egyaránt gazdag ország. Akkor angolul tanultam, az iskolában azt kellett az arab mellett, de önszorgalomból, biztos, ami biztos alapon elkezdtem a németet is.
Amikor megérkeztünk a Ferihegyi repülőtérre, a velem együtt tizenhat fiatal mindegyikének más-más elvárása, kíváncsisága volt. Én mindenekelőtt azt akartam kideríteni, hogy milyen nyelven beszélnek itt. A nagykövetségről elénk jöttek a reptérre, s beültettek bennünket a taxikba, de a mi autónkba nem jutott kísérő, csak szóltak a sofőrnek, hová vigyen bennünket. Nekem túl hosszú volt, hogy kivárjam, amíg odaérünk, ezért jelnyelven próbáltam elmagyarázni a taxisnak, hogy számolni fogok, ő meg folytassa. Ein, zwei, ő meg németül mondta tovább. Akkora hurrát kiáltottam a taxiban! Örültem, hogy itt németül beszélnek. Utólag persze nem sajnálom, hogy alaptalan volt a jókedvem, hiszen a magyar teljesen más hangzás, más betű, más logika. Viszont a nyelvi előkészítő intézetben az első hónapom nehéz volt, mert csalódtam, hogy ez mégsem az a nyelv, amire készültem. Akkor a tanárnő félrehívott beszélgetni, s azt mondta, el kell döntenem, meg akarok-e tanulni magyarul, mert az a hatalmas ellenállás, amelybe kerültem, nem vezet sehová. Igaza volt. Leültem én is, végiggondoltam a helyzetemet, s három hónap múlva már külföldieknek szóló nyelvi versenyre is elküldtek.
– Hányan kerültetek akkor jemeniek a miskolci egyetemre?
– Egyedül én, ahogyan ez már a sorsomra jellemző. Geofizikát kezdtem tanulni.
– S az előző évfolyamon sem volt senki, jemeni vagy egyáltalán arab diák, akivel ugyanazt a kultúrát képviseltétek?
– Senki. De jó volt így, mert illeszkednem kellett. Nem volt egy kisebb csoport, társaság, amelyben megbújhattam volna. Egyébként nagyon erősen be akartam tagozódni a magyar világba. Nyitott voltam, kíváncsi. Minél inkább azonosulni vágytam az itteniekkel. Azt hiszem, nem hiábavalóak, nem véletlenek a szokások, a hagyományok. Azért vannak, mert egy bizonyos természeti, társadalmi környezetben azok szolgálják az életben maradást. A másságot én így értelmezem. Arra törekedtem, hogy megértsem az itteni szokásokat. Megértsem és gyakoroljam. Engem nagyon jól fogadtak a diákok, a kollégiumi szobatársak. Próbáltak velem kommunikálni. Eleinte ez nehezen ment, de vittek mindenféle rendezvényre, s vidékre is a családjaikhoz. Kedvence voltam mindenkinek, jöttek, hogy miben tudnak segíteni. Tényleg létezik ám egy bányászkollektíva, bányászösszetartás. Legalábbis akkoriban, mikor oda jártam, ott segítőkészek voltak az emberek.
– Akkor még azt tervezted, hogy hazamész Jemenbe?
– Igen, az lett volna a természetes. De az egyik tanárom, aki úgy szeretett vizsgáztatni, hogy miközben hallgatta a diákot, becsukta a szemét, az utolsó vizsgámon, miközben mondtam a feleletet, egyszer csak megkérdezte, tudom-e, hogy a tanszéken a következő évben doktori képzés indul. S lenne-e hozzá kedvem. Volt a tanárok közt valami megbeszélés előtte, s azt mondta, hogy a nevem elhangzott azoké között, akiket a tanszék kollektívája el tudna képzelni doktoranduszként. Ez nem felvételt jelentett persze, csak lehetőséget. Kedvem volt, de természetesen ezt meg kellett beszélnem a nagykövetséggel, s a jemeni családommal.
Tartottam tőle, hogy apámmal, aki egyébként a világ legműveltebb analfabétája volt, nem lesz könnyű megértetni a szándékomat, mivel ő nem ismerte az egyetemi rendszert, s az arab nyelvben arra, aki a tanszéken marad, azt mondják, hogy ismétlős. A tudását ismétli a többieknek. Nem szerettem volna, ha apám azt gondolja, hogy megbuktam. Hála istennek, ismerte azt az egyetemi tanárt, aki engem Jemenben támogatott, s mondtam, hogy olyan oklevelem lenne, mint neki. S akkor azt válaszolta, fiam, ha annak ez az ára, maradj, bízok a döntésedben. Végül felvételiztem a doktori képzésre, és fel is vettek.
– S téged mi motivált? Elmélyedni a tudományokban, vagy az egyetemen, Magyarországon maradni még?
– Volt egy harmadik indokom is. Magyarországon most a BSc- meg az MSc-rendszer működik. Akkoriban viszont még nem így volt. S noha az akkori rendszerben a magasabb képzési szintet végeztem, Jemenben azt csak BSc-nek ismerték volna el, mert ha valaki Nyugatra ment tanulni, az rendszerint BSc-vel ment haza. Ha viszont megcsinálom a PhD-t, azt annak fogadják el, ami. S az is tetszett, hogy a tanszéken számoltak velem. És szerettem volna, szeretek tanítani. Egyszer például meghirdettem, hogy ingyen korrepetálok embereket. Akkor furcsán, gyanakodva néztek rám, mit is akarok voltaképpen. Pedig csak tanítani akartam. Miskolcon például létesült egy bölcsészegyesület, ahová jelentkeztem arab irodalmat tanítani. A szakmai tantárgyakat jól tudom tanítani. Lefordítom köznyelvre, érhetővé teszem az anyagot, miközben persze minden egyenlet igaz marad.
– Mi volt a doktorid témája?
– Ha bármilyen mérést végzünk, fellépnek zavaró tényezők. Ezeket a zavaró tényezőket olyan szempontból vizsgáltam, hogy tudnak-e önmagukban jellemzőek lenni egy-egy geológiai helyzetben. A zavaró tényezőkkel, hullámokkal általában senki nem számol. Kidobják, nem veszik őket figyelembe. Én azt kezdtem kutatni, hogy lehet-e ezekből számunkra fontos információkat kiszűrni.
Természetesen tudjuk, hogy a tanszékeken mindig vannak várakozó, kutatandó témák, s ezekhez illeszkedni kell. Én ezt a témát választottam. Tanítani meg úgy tanítottam, hogy gyakorlatokat tartottam.
– Meglett a doktorid, s mégis maradtál Magyarországon. Akkor miért?
– Újra készültem haza Jemenbe, de ismét közbeszólt a véletlen. A disszertációnak is adódnak költségei: gépeltetés, köttetés, egyebek. Erre az összegre pályáztam egy kuratóriumnál, amelynek tagja volt egy magas beosztású Mol-vezető. Ő üzent értem, kérdezte, van-e már állásom. Gondolom, a tanszékről is kért referenciát. Végül még a védésem előtt kaptam állásajánlatot Szolnokon. A Mol külföldi, többek között Jemenben végzett kutatási tevékenységébe kellett bekapcsolódnom. Ezt a ruhát nekem varrták. Örültem, mert úgy éreztem, hasznos tudok lenni, ismerem a két nyelvet, a két kultúrát, Jemenben helyismeretem is van. Ráadásul ritka, hogy valaki menedzseri beosztással kerüljön vissza a hazájába. Az ember ugye hazaviszi az okleveleit, lefordíttatja, de hogy saját állást vigyen oda, az nem jellemző. Két év után Jemenbe költöztem a családommal.
De sajnos üzleti meg piaci okokból hamar vége szakadt az ottani munkámnak. Újabb két év múlva, kétezerben visszatértünk, s azóta ritkábban utazom külföldre. Huzamosabban magyarországi munkákkal, kutatásokkal foglalkozom.
– Ha mégis külföldre szólít a munkád, mostanában merre?
– Romániába. Kutatásvezető vagyok. Egy adott terület kutatásáért vagyok felelős. Csapatban dolgozunk, több mérnökkel, különféle szakemberekkel. Összehangoljuk a munkát, méréseket végzünk, azokat elemezzük, kiszámítjuk, mennyi vagyon lehet a földben, érdemes-e kitermelni, érdemes-e tovább kutatni.
– Ez íróasztalmunka vagy terepi?
– Van terepi része, de azt inkább mások csinálják, utána viszont mindenféle számításokat, kalkulációkat kell végezni, aminek vannak gazdasági, jogi vonatkozásai is. Most Romániában a magyar határ mellett kutatunk, mert én legtöbbet Kelet-Magyarországon vizsgálódtam, s annak a geológiai ismeretei jól kamatoztathatók, mivel ugye a földgáz- vagy olajmezők nem ismernek politikai határokat. Én vagyok a Mol romániai kutatásvezetője.
– Említetted, jól fogadtak az egyetemen, de mégis, mennyire volt zökkenőmentes a beilleszkedés Miskolcon, később Szolnokon? S ha voltak nehézségek, miből adódtak?
– Nekem azért volt könnyű, mert feltétel nélkül próbáltam alkalmazkodni. Nincsenek emlékezetes nehézségeim, amik mégis adódtak, azok már Jemenben is léteztek. A civilizációval összefüggő kérdésekre gondolok, a dolgok érdek mentén való megközelítésére, a barátságok gyors váltására, de azt gondolom, ezek világméretű problémák.
– A származásod miatt ért-e bántás?
– Nem. Illetve a bőrfejűek időszaka volt nyomasztó. Akkoriban újsággal járkáltam mindenfelé, s ha például buszra ültem, abba mélyültem bele, hogy elbújjak, takarjam az arcomat. Furcsa érzés volt, főleg azért, mert mint mondtam, én mindenestől, lelkületében is tisztelem ezt az országot, soha nem akartam kolóniában, bevándorló közösségben létezni. Úgy akarok itt élni, ahogy az itteni emberek.
– Kulturális, nyelvi különbözőségedből adódtak-e furcsa helyzetek?
– Egyszer az egyik tanárom megkért, vegyek neki disznósajtot, s én majdnem összevesztem az üzletben az eladóval, hogy miért akar átverni. Amit adni akar, az hús, és nem sajt, márpedig akárhonnan is jöttem, a sajtot azért képes vagyok felismerni.
– Említetted, hogy Jemenbe már családdal mentél. Két ember együttélése eleve csomó nehézséget, feszültséget rejthet, hát még ha más kultúrából származnak.
– A kapcsolatok akkor sikeresek, ha olyan személyek alkotják, akik nagyobbak önmaguknál. De akibe belefér két kultúra, az vállalkozhat rá. Mert tulajdonképpen kibékíteni, harmonizálni kell őket, egymás mellé tenni nem elég. Egymás alá vagy fölé helyezni pedig nem szabad. Soha nem gondoltam, hogy ez egyszerű, de a történelemben mindenre van példa. Nyilván egy olyan házasságban, amelyben két kultúra találkozik, nagyobb a lelki gazdagság lehetősége, de több a kockázat is.
– Irodalmi érdeklődésedet szinte a gyerekkorból hozod. De magyar nyelven mikor nyílt ki számodra ez a világ? Emlékszel az első magyarul olvasott versre, novellára, szerzőre?
– Az egyetemi éveim alatt, főleg eleinte nagyon leterheltek a tanulmányaim. Két szótár segítségével készültem az órákra, vizsgákra, mert arab–magyar szótár nem volt, ezért az angolt használtam közvetítőnyelvként. Szótárakkal pakoltam tele az asztalomat. Az volt a legreménytelenebb, amikor megkerestem egy magyar szót az angol szótárban, s tíz megfelelőjét találtam. Akkor most melyiket keressem az arabban? Az első két évben iszonyú nehezen haladtam a házi feladatokkal. A többiek rég elmentek vacsorázni, szórakozni, mikor én még mindig a könyvek fölött ültem. Harmad- vagy negyedévben kezdtem olyan műveket keresni magyarul, amiket korábban arab nyelven már olvastam, vagyis a történetét ismertem. Az első magyarul olvasott könyv a Love story volt. Aztán Gibrán könyvére akadtam rá, a Törött szárnyakra, s ennél az eredetileg arabul írt műnél döbbentem rá, mekkora szerepe van a harmadik nyelvnek, mert az arab irodalom többnyire francia vagy angol közvetítéssel lett magyarra fordítva. És így, nyelveken át vándorolva bizony már hiányzott belőle az eredeti zamat. Sokat töprengtem azon, lehetséges-e, hogy egy arab mű lefordítva ugyanazt az ízt hordozza, hogy ne vesszenek el belőle a finomságok.
Később persze rákaptam az olyan magyar irodalomra is, amit korábban más nyelven még nem olvastam. A szobatársaim persze ajánlottak könyveket, ezzel jelentősen formálva az akkori ízlésemet. Radnóti verseit is ők adták a kezembe. Aztán Ady Endrét, József Attilát, Móricz-regényt. Később, mondjuk úgy, „társadalmi nyomásra” az Egri csillagokat, mert bár arab vagyok, de a magyarok valami rokonságot tételeznek az arabok meg a törökök között. Viszont nem bántam, mert nagyon tetszett a könyv. Előtte már jártam ugyan Egerben, de a regény olvasása után még egyszer elmentem a várba, s rettenetesen csalódtam, mikor valaki azt mondta, hogy a Bornemissza Gergő talán nem is létezett a valóságban.
Megismerkedtem Márai Sándor munkáival is. Azokból sokat olvastam. Persze hogy mi a sok, az viszonylagos. Úgy érzem, elég későn kezdtem a magyar irodalom tanulmányozásához. Egyszer, amikor Jemenben szerveztek nekem egy irodalmi estet, valaki a közönség soraiból azt mondta, milyen szerencsés vagyok, hogy eredetiben olvashattam A gyertyák végig égnek című regényt. Szégyelltem magam, mert akkor még nem ismertem, de itthon utánakerestem – persze csonkig égnek azok a gyertyák –, s kiolvastam. Mindenesetre megdöbbentett, jó értelemben, hogy Márait Jemenben is ismerik.
– Mostanában miket olvasol? Arab, angol vagy magyar regényeket? Esetleg egyéb külföldi irodalmat magyarul?
– Történetesen most megint egy Márait, a Judit… és az utóhang című regényét, bár úgy tudom, Az igazit kellett volna előbb, mert ez az előzménye. A dél-amerikaiak is nagyon érdekelnek, azt a világot természetesen Márquez nyitotta meg számomra, de az arab irodalomban vagyok nagyon otthon. Arab irodalmat úgy is olvasok, hogy néhányan megküldik véleményezésre a nyers szövegeiket. Egyikük például, aki nagyon befutott szerzőnek számít Jemenben, az interjúiban mindig hangsúlyozza: azt, hogy írni kezdett, nekem köszönheti. Kicsit idősebb nálam, s a katonaságnál írott egyik novellám történetének részese, szereplője volt, s amikor azt elolvasta, megdöbbent, hogy a világ, ami körbevesz bennünket, ennyire pontosan, érzékletesen leírható, s hogy az a leírás mennyire fölszabadító tud lenni. Mondjuk úgy, ő akkor volt a tehénnél. Állítja, hogy hatásomra kezdett írni előbb novellákat, most meg már regényeket, s amikor nyilatkozik, sosem felejti el megemlíteni, hogy én folyamatosan követem el magammal és az olvasókkal szemben azt a bűnt, hogy nem írok, vagy ha igen, akkor a fiókban tartom. Megszólít mindenhonnan, ami egyrészt jólesik, másrész kicsit mindig zavarba hoz. Egyébként olvastam Hugót és Tolsztojt is, még otthon, mert a nyugati és az orosz kultúra, irodalom nagyon ott van az arab országokban. A magyar nem annyira, annál még a cseh is inkább. De Magyarországon is kevés az arab szépirodalom.
– Adódhatna a helyzetedből, hogy egyfajta közvetítői szerepet vállalj, és fordíts.
– Egyszer saját, arabul megírt novellámat akartam magyarra fordítani, s azt vettem észre, hogy nem fordítom, hanem újraírom. Nem tudom, mekkora a megengedett szabadság, ha valaki mások műveit akarja áttenni idegen nyelvre. Az arab irodalom egyébként fölbecsülhetetlenül gazdag, ne feledjük, huszonkét országban rengeteg remek író alkotott vagy alkot ma is, köztük Nobel-díjas is. Palesztinok például. Bennem az arab irodalom kicsit talán el is takarja a többit. Nem is tudom, kiket, milyen műveket kellene lefordítanom először. De most még tartok a fordítástól, ugyanakkor azt hiszem, valamikor illik majd részt vállalnom belőle.
– Arabul jelent már meg könyved?
– Nem. Jemenben volt rá terv, hogy digitalizálják az összes archívumot. Jó lenne, mert sok írásomat nem találom. Kallódnak valahol. Régebben, amikor még nem volt ilyen szintű a számítógépes technika, az ember beküldött verseket, elbeszéléseket az újságoknak, s amikor megjelent, esetleg kivágta, de egy csomó nincs meg. Leginkább Szaúd-Arábiában és Jemenben jelentek meg dolgaim. A távollétemben persze halványodott a nevem otthon. De azért ha hazamegyek, mindig megkeresnek egy-egy felolvasóest, interjú erejéig. Nem lenne probléma, ha Jemenben akarnék könyvet kiadni. Egyébként annak is megvan a maga ragyogása, ha valaki külföldön él, s úgy küld haza írásokat. De mostanában ezt ritkán teszem. Meg elkezdtem írni magyarul is.
– A magyar novellák hogy jöttek?
– Régen is írogattam magamnak magyarul. Kilencvennyolcban például az esküvői meghívónkra saját verset. Máskor pedig a Molnál hirdettek novellapályázatot: olyan írásokat vártak, amelyek legalább érintőlegesen kötődnek a szakmához, a munkahelyhez. Az Élet és Irodalom munkatársai voltak a bírálók, s jó véleményeket kaptam. Az is adott egy pici bátorságot, bár az zárt pályázat volt. De most az utóbbi évben kezdtem szisztematikusan magyarul írni. Ki is találtam magamnak egy célt. Úgy szeretnék dolgozni, hogy a magyar olvasó megtalálja az írásaimban azt az arab ízt, zamatot is, amit a fordításokból hiányolok. Ahonnan származom, annak a hegyi falunak a harmatosságát. De úgy, hogy közben a novella teljesen megfeleljen a magyar nyelv ékességének. Nem könnyű vállalkozás.
Minden írásban tükröződik egy mentalitás, világszemlélet. Az arab kultúrában az emberek patetikusak. Ez ott nem stílus, hanem gondolkodásmód. Magasztos képek, túl részletes kidolgozás. Amikor ezt az ember át akarja ültetni európai nyelvre, történetesen magyarra – amely egy gyönyörű nyelvsziget –, ez a patetikusság, részletező kedv nem teszi-e nehézzé, archaikussá, lassúvá a szöveget, hisz itt nagyobb sietséghez szoktak az olvasók. Az arabul írt novellákban sok a pihenő, hiszen a hegyi utak sem meredekek, a csúcsra szerpentineken lehet eljutni. Pihenőket iktatunk az arab novellába vagy regénybe, ami persze áldás, de átok is lehet. Ha az íróban van annyi erő, gondolat, hogy a pihenőrészeken is értéket és szórakozást tud nyújtani az olvasónak, akkor mindenki nyer. Ha viszont nincs elég mondandója, ezek a pihenők érdektelenné, unalmassá tehetik az írást. Én ezekről a pihenőkről nem szeretnék lemondani.
Ha belegondolunk, az Esőben megjelent novellámban, a Gyökvonásban nagyon sok pihenő van. Az összes matematikai példázat az, miként a Vallomásban a színes, mesés rész. Mindezzel egyfajta pluszt szeretnék adni az írásaimnak. Természetesen hajlandó vagyok átgondolni, megfogadni a kritikákat, értem is őket, de nem akarom magam uniformizálni a kortárs magyar irodalomba. Nem azért, mintha azzal az uniformissal bármi gond lenne. Jó az. Csak akkor én nem tudnám azt adni, amit szándékozok. Én is veszítenék, de a legnagyobb vesztes az lenne, aki esetleg megtisztel az olvasással. Úgy gondolom, nem lesz egyszerű az utam. S azt hiszem, nem a sztenderd mércével kell mérni engem. Talán kicsit másképpen kell közelíteni hozzám, gondolkodni az írásaimról. Ez a másság persze hatalmas bukást is hozhat, de azt remélem, az írásaim találnak olyan közeget, olyan olvasókat, akik nyitottak erre.
Annyi magyar novellát írtam az utóbbi időben, hogy nyugodtan kötetbe lehetne őket rendezni. Egyébként hogy mikor és mennyit írok, azt erősen befolyásolják az élethelyzetek, hangulatok. A magyarul lélegző novelláimnak három főbb vonulata van: teljesen jemeni, teljesen magyarországi témákat feldolgozók, s olyanok, amelyek a két világ, két társadalom határán játszódnak. S egyetlen novellán belül is gyakran van stílusváltás.
Ezeket félig ösztönösen csináltam, mert kíváncsi voltam, hogy egy teljesen magyar témát, amelynek a szereplői s minden jellemzője magyarországi, hogyan lehet megírni az én arab írói szemléletemmel, mentalitásommal. Hogy mennyire témafüggő a stílus.
Egyébként nem is tudom, hogy novelláskötetként lehetne-e meghatározni a könyvet, ha egyszer megjelenik, vagy inkább novellafolyamként. Kosztolányi Esti Kornélja nagyon elgondolkoztatott. Van egy központi test, figura, történet, s azt különböző szögekből írom le. Ez a másik kihívás, amit először szintén ösztönösen csináltam, hogy mindegyik novella csipog, felesel a másiknak, másikkal. Van bennük egy-egy mondat, bekezdés, történetrész, amely kapcsolatot teremt egy vagy több novellával, s ezek az utalások összevissza hálózzák a reménybeli kötet szövegeit. De azokat úgy próbáltam írni, hogy bármelyik önállóan is olvasható legyen, ám ha együtt nézi valaki, akkor figyeljen fel a motívumokra, az összecsengő elemekre, hogy az a zöld ruha vagy az a sánta öregasszony már szerepelt egy másik novellában is, s akkor új megközelítéseket találhat. Nem regényt írtam, hanem a novellák mozaikjai illeszkednek, olykor pedig fedik is kicsit egymást.
– Az arab irodalomban, illetve a te munkáidban milyen a fikció és valóság aránya?
– Nehezen szánom rá magam az írásra, ha viszont nekiülök, akkor már gyorsan dolgozom. Viszont érpattanásig várok arra, hogy megérleljem a gondolatot, cselekményt, vagy hogy a történet érleljen meg engem. Ebből kikövetkeztethető, hogy elég nehezen érem el azt az írói helyzetet, ahol a fikció arány nagy. Átélt vagy valaki más által átélt történeteket írok. Természetesen köntöst varrok rájuk, ha már az élet elfelejtett varrni, vagy pedig úgy varrt, hogy nem vesszük észre. Mi az arab irodalomban hidakat építünk az elveszett értelmek között. De ezt nem idegen anyagból tesszük.
– 2015 augusztusában egy arab–magyar íróval készített interjúban nem kerülhetem meg – nem is akarom – a migránskérdést. Hogyan látod ezt a tulajdonképpeni világhelyzetet?
– Nem lehet ezt egyetlen aspektusból nézni. Vannak, akik tényleg a tébolyból menekülnek. Aki vállalja a kockázatot, hogy beszáll azokba a lélekvesztő kis hajókba, az nem egy jobb nyakkendő reményében teszi, hanem gyakran a biztos pusztulás, a halál elől menekül. Természetesen csapódnak hozzájuk olyanok is, akik a jobb megélhetés reményében indulnak útnak. Követem a híreket, és sajnálom ezeket az embereket. Jemenből is vannak migránsok, csak ők máshová mennek. Mondjuk eddig nem hallottam, hogy Eritrea, a világ talán legszegényebb országa panaszkodott volna, mert százezrek menekültek oda Ádenből, Jemenből.
Megértem persze, hogy vannak olyan veszélyeztetett országok, ahová nagyon sokan jönnek, s nem könnyű kezelni a migránskérdést. Ugyanakkor sajnálom, hogy a világproblémák okozói, a nagyhatalmak messze vannak. Néha megfordul a fejemben, hogy a menekülteket hajóval a nagyhatalmakhoz kellene szállítani, s azokban az országokban telepíteni le őket, amelyek jól élnek a fegyverkereskedelemből. Észak-Amerika nagy kontinens, biztos kellenének még oda munkáskezek.
Nem tudok semleges lenni, de tudom, hogy a helyzet nagyon összetett és bonyolult. Nem megoldás, hogy kimegyek az utcára, és a migránsokért vagy ellenük tüntetek. Két oldal, két álláspont vitatkozik erről politikai érdekből, miközben a lényegről terelődik el a figyelem. Arról, hogy ez a bolygó közösen a mienk, s volt idő, mikor azoknak az országoknak, ahonnan most a menekültáradat jön, minden kincse kellett a nagyhatalmaknak. Igaz, ők nem ilyen elcsigázottan, hanem fegyverrel, repülőkkel, tankokkal érkeztek.
Nézőpont kérdése az egész. Látjuk, tavaly hányan voltak a menekültek, s idén hányan lesznek, s ez mindenkinek hatalmas probléma. A demokráciának vannak hátulütői. Kadhafival sok mindenben nem értettem egyet, de abban igen, hogy a négyévenkénti választási kampány hova viszi a politikát, a politikusokat. Vajon tényleg a nemzet számára legelőnyösebb, hosszú távú döntéseket hozzák? Vagy inkább mindig az aktuális négyévenkénti megfelelési kényszer gyümölcseit eszegetjük?
– Említetted, Jemenből is menekülnek az emberek.
– Két éve voltam otthon, s most ott is rossz a helyzet. Az arab tavasz óta polgárháborús bomba ketyeg. Ott most semmi gyümölcs nem terem. Az arab világ tele problémákkal, a Közel-Kelet ég, ott most halál van, a vallás is gyilkol, ott most mindenki mindenkit megöl, nem lehet felismerni a barátot, nehéz idők járnak arrafelé. Én sem látom pontosan, hogyan alakult ki az a helyzet, miért tartanak ott a folyamatok, ahol, így azt sem tudom megjósolni, mikor lesz vége ennek az egésznek. Mikor mehetek újra haza.
– Mit tudsz az ottani családodról?
– A házunk megvan, építettünk hozzá, a fiútestvérem lakik benne a feleségével, a nyolc gyerekével, de a mostani bizonytalan helyzet miatt a városban élő összes testvérem odaköltözött. A kis hegyi faluban most biztonságosabb, mint a városban. Úgyhogy nem is tudom, hányan jutnak jelenleg egy négyzetméterre. De ahogy a magyar közmondás tartja, sok jó ember kis helyen elfér. Ott még mindig gyerekcipőben jár az individualizmus, a személyes kényelem.
– A családodból, a faludból mások is tanultak azóta?
– Igen. A falunkból én végeztem először iskolát, egyetemet. A nővérem és családja pár év múlva visszament Jemenbe, s a gimnáziumi éveimre egyedül maradtam. El kellett, hogy lássam magamat, dolgoznom kellett. Délutánonként építkezésekre jártam. Tizennégy éves koromtól pénzt kerestem, sőt még haza is küldtem belőle. Úgyhogy pozitív példa lettem a faluban. Azt mondták a gyerekeknek, látod, ő nemcsak tanul, de dolgozik is mellette, téged csak arra kérünk, tanulj.
– A gyerekek nagyon utálhattak…
– Lehet, de túl vagyok ezen. A lényeg, hogy az utánam jövők megköszönhetik a sorsukat apámnak, akinek mindig ajánlkoztam, hogy segítek neki a földeken, de ő mindig azt mondta, maradj, fiam. Az apám úttörő volt, hogy engem taníttatott. Hála istennek, már vannak a falunkból végzett orvosok, mérnökök, szakemberek. Az öcsém is iskolában dolgozik igazgató-helyettesként.
– Többször utaltunk már a kulturális különbségekre, irodalmi vonatkozásokat említettél is. De hogyan tudnád a saját hétköznapi tapasztalataidra vonatkoztatva megfogalmazni az arab és európai ember közötti mentalitásbeli különbözőséget?
– Amikor Jemenbe megyek, néhány nap múlva iszonyatosan elfáradok a rengeteg ingertől, ami ér, s amitől elszoktam. Ott mindenki érzelemdús. Mivel ritkán látnak, mindenki ölel, beszél, kérdez, kíváncsi rám, ide is meghívnak, oda is.
 Érdekes, az ember keleten látja a piacot, a nagy-nagy nyüzsgést, amikor meg Európába, Magyarországra jön haza, azt, hogy a dolgok szép csöndesen, nyugodtan folynak a saját medrükben. De a belső világ tekintetében mindez teljesen fordítva látszik. Hiába van ott a nyüzsgés, az emberek belülről békések, nyugodtak, nem feszültek. El akarják adni az áruikat, háromszor is utánad szólnak, hangoskodnak, mégsem idegesek. Az a nyugalom viszont, ami itt van, hogy az emberek állnak a megállóban, és békésen várják a kettes buszt, sokszor hamis. Belül sokkal nagyobb bennük a szorongás a családjuk, a munkahelyük, a megélhetésük miatt. Sajnálattal mondom, mert magamon is ezt érzem, én is jóval stresszesebb vagyok itt. Azt hiszem, egészen jól sikerült a beilleszkedésem.
– Múltkor azt mondtad, pozitívan csalódtál a magyar olvasókban.
– Mert úgy látom, kíváncsiak a jemeni történetekre, a jemeni családok hétköznapjaira. Nyitottak, s ez engem bátorít. Ahogy nézem a kötettervemet, úgy látom, a százszázalékosan jemeni témákból több is beleférhetett volna. Soha nem mondtam, hogy jól tudok magyarul, de valamennyire persze megtanultam. S rendkívüli örömöm, hogy olvassák a novelláimat, és hitelesnek fogadják el őket.
Azt mondják, ahogy a szereplőim beszélnek, az arab szereplőim is, az olyan, mintha magyarul beszélnének, magyarul lélegeznének. Úgy érzik, közel viszem hozzájuk azt a világot, azt a lelkiséget, pedig Jemenben a mozdulatok is másmilyenek. Ahogy egy férfi megfogja könnyező feleségének állát, s megkérdi a gyerekek előtt: mi van, életajándékom? Ez itt nem használatos, idegen szóösszetétel. A szereplőm nem úgy mondja, ahogyan itt szokás, hogy szerelmem, kedvesem, drágám. És mégsem érzi a magyar olvasó idegennek.
– Az egyik közösségi portálon nekifutottál egy-egy magyar szó külső szemmel történő elemzésének – szinte kis sorozatot indítottál –, s ez annak a beszélőnek az értelemkeresése, rácsodálkozása, rajongása, aki felnőttként tanulta meg a nyelvünket. Rengeteg tetszésnyilvánítást kapsz ezekre a bejegyzésekre.
– Imádom a nyelvi ötletelést, a nyelvi játékot, s valóban sokan követik ezeket a kis eszmefuttatásokat. Valaki még azt is mondta, nem szeretné, ha megharagudnék, de szívesebben olvassa ezeket a kis szóelemzéseimet, mint a novelláimat.
– A kortárs magyar irodalomról, irodalmi életről mit gondolsz?
– Túlságosan tagoltnak látom, legalábbis a hivatalos részét. Sok írószervezet működik, ugyanakkor az olvasói létszám nagyon is korlátozott, hisz kicsi az ország lélekszáma. Az lenne jó, ha ebből a kevésből minél többeket sikerülne megfertőzni az olvasás szeretetével.
Nem tudom, mennyire igaz, de hallani, és én is hajlok rá, hogy sokszor mintha egymásnak írnának az írók. Ha elküldök egy-egy anyagot szerkesztőségeknek, néha pont azokat a részeket kifogásolják, amelyeket az olvasók imádnak. Csak nehogy a végén olyan anyagokat gyártsunk, amik írói meg elemzői szempontból fantasztikusak, ám kevesen kíváncsiak rájuk, mert nehezen olvashatók, nehezen érthetők, virtuális témákat taglalnak, vagy virtuális nyelvezetet használnak. Szerintem nincsenek kopott szavak, használati és helyi kopottság lehet, de a kopott kulcs is nyithat hatalmas bejáratot, ha oda valók a fogai. Nem azt állítom, hogy le kell vinni a színvonalat. De biztosan van, ami érdekli, megszólítja az olvasót, amivel azonosulni tud, hogy ne arra gondoljon mindig, milyen sok idegen szót nem tud értelmezni. Ezt persze nem mondja el, csak leteszi a könyvet.
Szerencsére ez csak egy része a kortárs magyar irodalomnak, mert vannak igazán nagyszerű művek és remek alkotók is.