Darvasi László 1962-ben született Törökszentmiklóson, ahová látogatóba máig hazajár. Szellemi nevelőhelye Szeged. Ott találja meg irodalmi közegét, első társait, Baka István barátságát. Tanárképzőt végez, majd a nyolcvanas évek végén hírlapíró lesz a Délmagyarországnál. Tizenhét éve az Élet és Irodalom főmunkatársa. Budapesten él, olykor pedig Berlinben és New Yorkban is.
            Első könyve, a Horger Antal Párizsban, még verseskötet. A Portugálok áthajlik rövidprózákba. Az igazi áttörést, a jelentős kritikai visszhangot az immár szabályos elbeszéléseket tartalmazó könyv, A veinhageni rózsabokrok hozza meg. Szív Ernő néven tárcákat ír. Számos novellás- és tárcakötetet jegyez. (A föntebb említetteken kívül: A Borgognoni-féle szomorúság; A vonal alatt; A Kleofás-képregény; Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt?; Szerelmem, Dumumba elvtársnő; Szerezni egy nőt; A lojangi kutyavadászok; Összegyűjtött szerelmeim; A titokzatos világválogatott). Meseregénye, a Trapiti „Az év gyermekkönyve” lesz. Két nagyregénye jelenik meg: A könnymutatványosok legendája, és tavaly a Virágzabálók. Színdarabokat is ír.
            Darvasi többek között megkapja a Déry-, a Szív-, pontosabban Szép Ernő-, Krúdy- és József Attila-, utóbb a Rotary-díjat. Számos könyvét lefordítják német, holland, francia, horvát, szerb, román, cseh, török és egyéb nyelvekre.
            Az alábbi beszélgetést Szolnokon kezdtük, Budapesten folytattuk.

            – Az érzékenységed mikor és mennyire segít az írásban?
            – Az érzékenység erő. Erőként is használhatjuk, mint bármely tulajdonságunkat. Mondok példát. Az ember túl sok apróságon dolgozik, s e sok munka egy idő után hátráltatja a nagyobb ügyekben, terhére van. A tárcaírásra gondolok. Néhány hónappal ezelőtt fölmerült, hogy megváljak tárcaírói praxisomtól. Húsz éve írok heti két-három tárcát a szegedi Délmagyarországba és az ÉS-be. Úgy tűnt, hogy nem tudom folytatni. Egyfelől kissé kedvetlen lettem, másfelől megkönnyebbültem, mert azt reméltem, nagyobb erővel tudok a fajsúlyosabb írói munkáim felé fordulni. Ám ahogy eltelt egy-két hét, egyre rosszabbul éreztem magam, ugyanis a lelkem, a gondolkodásom, a hétköznapi működésem ráállt arra, hogy úgy figyeljem-szemléljem a világ apró-cseprő eseményeit, hogy azokból kis írás, tárca szülessen. Ha láttam valami furcsa utcafényt, apró, hétköznapi történést, kicsinyke világmozdulást, megrezzentem, s azt gondoltam, jól van, ezt megírhatom. Jó, de hová?! S akkor tényleg elszomorodtam. De hála a Jóistennek, most már ezt mondom, kis módosításokkal tudom folytatni a tárcaírást.
            Sokan úgy tartják, a komoly írótevékenységnek hátráltatója, visszahúzója a folyamatos, eltökélt tárcázás. Nyilván. Ugyanakkor fönntartja az érzékenységet. Mert tárcát érzéketlenül, szolidaritás nélkül nem lehet írni. Szenvedély nélkül sem. Ahogy most átgondolom ezt a fogalmat, az érzékenységbe beletartozik a harag, a düh, a bánat, minden olyan érzés, amely az életünk része, s igazgatja azt. Ráadásul itt van a bizalom is mint fenntartó erő. Tárcázni bizalom nélkül nem lehet. Regényt, drámát, verset a legkisebb bizalom nélkül is lehet írni. De amiben nem bízol, az sosem lesz üveggolyó. Vasgolyó, ércgolyó talán. A vasgolyó viszont nem tárca.
            – Azt mondod, Darvasi érzékenységét Szív Ernő tartja fenn?
            – Bizonyos tekintetben igen. De nem tudom igazán, hogy van ezzel Darvasi. Szív Ernőt sokszor jobban látom-érzékelem, és szívesebben is beszélek róla.
            – Általában szeretsz beszélgetni?
            – Sokat beszélgetek boltban, utcán. Szeretek meghallgatni másokat. Persze az emberek többsége monológot mond. Nem figyel a másikra, de a saját életét, nyűgeit, örömeit mindenképpen szeretné elmesélni. Ez egy darabig érdekes, aztán megterhelő. Az élőbeszéd csak egy ideig érdekes. Ráadásul sokat ismételjük magunkat. Én is, persze.
            – De az író táplálkozik is belőle, felhasználja.
            – Megjegyzek, adott esetben fel is jegyzek dolgokat, s igyekszem őket minél gyorsabban megírni. De nem az fontos, hogy ki mit mond, hanem az, hogy neked mi jut arról az eszedbe.
            – Olyan előfordul, amikor teher az érzékenység? Amikor gátol.
            – Ha írói munkám során együtt kell dolgoznom másokkal. Ilyen a színház, és ilyen a film. Megszoktam, hogy a magam ura vagyok, s amikor elkészül egy könyv, egy regény, akkor legfeljebb a szerkesztővel kell kicsit kardoznom. Ha viszont darabot írok, tudom, hogy az a produkciónak csak harminc-negyven százaléka, mert utána jön még a rendező, a színész, sőt néha a büfés néni vagy a portás bácsi is beleír.
            Az érzékenység teher akkor is, amikor magányos az ember. A színész sohasem magányos, pontosabban nem úgy, ahogyan az író. Nekem éveket kell eltöltenem az íróasztalnál egyedül. Túl sok instrukciót sem kaphatok. Nagyregény írása közben mindenféle szörnyű és csodás érzések váltogatják egymást. A legmélyebb elkeseredettség és kilátástalanság tombol kedden, szerdán viszont táncolva simogatjuk az utcán a kislányok copfjait, mert olyan boldogok vagyunk, hogy sikerült megoldanunk valamit. Egy epikai fordulatot, jelenetet, vagy egyszerűen csináltunk három-négy jó mondatot, amitől abban a pillanatban kedvező irányba billen az egész.
            – A tárcaírás gyorsabb visszajelzést ad.
            – Adhatna, de meg fogsz lepődni, viszonylag kevés a visszajelzés. Persze manapság ritkán vagyok Szegeden, ahol a Délmagyarországot olvassák, azonban az ÉS-ben megjelenő írások miatt sem kap sokkot a levélláda. Bár épp a múltkor adódott egy kedves élményem. Ugye, leadom a tárcákat, amikor kell, ám azok nem mindig jelennek meg, én pedig nem követem a sorsukat árgus szemmel. Szóval SMS-t kaptam egy tárcámra. Gimnáziumi tanárnő írta, akinek az osztályában már tartottam rendhagyó irodalomórát, kedves, jó ismerősöm, nekem viszont fogalmam sem volt, melyik írásomról lehet szó. Azt történt, hogy a Délmagyarnál a szerkesztőm korábban bespájzolta valamelyiket arra az esetre, ha anyaghiánya lenne. Fél évvel korábban adtam le, mint ahogy megjelent. Nem emlékeztem már rá. A tárca könnyen jön, könnyen vész. Hát persze! Kis fejszámolás, és kiderül, több ezret írtam már. Jut eszembe, fent vagyok a Facebookon. Onnan azért jön visszajelzés. Csak nem tudok mindenkinek rendesen, szépen válaszolni. Az öngyilkosság lenne.
            – Kanyarodjunk kicsit másfelé a tárcáktól. Mondok néhány várost, amelyek fontosak lehetnek az életedben. Törökszentmiklóson például mennyire vagy még otthon?
            – Mostanában kicsit ritkábban, de azért rendszeresen hazajárok. Tizenkilenc éves koromig éltem Törökszentmiklóson. Amikor nagyobbacska lettem, és bemutatkoztam itt vagy ott, nyomban megkérdezték: te vagy a Darvasi fia? Apám híres futballista, gyors, technikás, ügyes szélső volt, tizenegy másodperc körül futotta a százat. A mai öregek még mindig emlegetik. Hosszú kitérő után újra Miklóson lakik.
            Én anyukámmal éltem. Tizennyolc éves koromig laktam a városban, és tizennyolc éves koráig az ember majdnem mindent megtanul. Talán azt is megsejti, amit még nem tud, aminek csak később lesz a birtokában. Nekem Törökszentmiklós ezt a majdnem mindent jelenti. Megtanulni a fájdalmat, a szenvedést, a jót, a boldogságot, örömöt, mindazt a sokféle emberi érzést, amiből aztán mint írók, vagy mint hétköznapi emberek dolgozunk, élünk a mindennapokban.
            Szokás erős kritikával illetni a magyarországi hetvenes-nyolcvanas éveket, s összemosni a Rákosi-diktatúrával, mégis azt mondom, életem egyik legboldogabb, legfelhőtlenebb időszaka a törökszentmiklósi gimnáziumban telt.
            – Mostanában divat megírni a gyerekkort, a kamaszéveket. Ezzel adós vagy.
            – Lehet, hogy adós is maradok. Amikor személyes élményeimet írom, igyekszem absztrahálni. Esetleg egy olyan figurának az alakján átszűrni a történeteket, mint amilyen tárcaíró hősöm, Szív Ernő. Vagy éppen egy kopaszra borotvált figurára is lehet gondolni, aki a korai novelláimban gyakran fölbukkan. Nem tudom, talán még nem öregedtem meg eléggé. Idősebb írók szoktak számot vetni az életükkel, szépen, akkurátusan megírják a gyerekkorukat, a bűneiket. Vagy azokat a bűnöket, amiket velük szemben követtek el szülők, barátok, szerelmek. Vagy szépen, bölcsen és rezignáltan gyónnak, ahogyan Déry az Ítélet nincsben.
            Engem olyan jellegű traumák, amelyekről mindenképpen beszélni kellene, nem értek. Azok szoktak tematikusan az anya- vagy apakérdés, illetőleg éppen a szülőföld felé fordulni, akiket valami lelki megrázkódtatás ért. Nekem kedves gyerekkor adatott. Szabad voltam, megbíztak bennem, s a balhék ellenére is jól éreztem magam. Nem értek nagyobb retorziók, amik meg értek, azokat megérdemeltem.
            – Nem volt nagy megrázkódtatásod, mondod, de úgy tudom, édesapád, amikor kicsi voltál, elhagyott benneteket.
            – Hatéves voltam, amikor hatvannyolcban kiment Bécsbe, majd később Amerikába. De a kapcsolatot tartottuk, egyszer meg is látogathattam. Nem éltünk együtt, de hát hány csonka- vagy éppen válófélben lévő család van? Szerintem ezt normálisan fel lehet dolgozni. Ott volt anyukám meg nagypapa, nagymama.
            Ami nekem Törökszentmiklóson nagyon fontos, az néhány kultikus hely. Persze fociztam én is, kapus voltam a helyi serdülő- és ificsapatban, sőt egy évet Szolnokon védtem. Ha kimegyek a focipályára, nem a nagyra, hanem az edzőre, s beállok a kapuba, abba kicsit mindig belehalok. Kultikus hely a strand is, vagy a strand melletti napközis tábor. Ötödikes koromig minden nyáron ott léteztünk. Fantasztikus történetek tömkelegének a színhelye. Vagy a régi mozi, a piac, a Kossuth park, a kollégium udvara.
            És borzasztóan fontos a Tisza. A szolnoki Tiszánál is gyakran megfordultam, néztem, s azt mondtam: ez nem az. Elkerültem Szegedre, eleget bámultam a folyót ott is, írtam róla számtalanszor, de magamban azt mondtam mindig: ez sem az. Nekem a Tisza Óballánál és Újballánál kanyarog, ahová kijártam horgászni, ahol ittam belőle, s ahol tízévesen átúsztam. Ismerem a szagát, az illatát. A tiszapüspöki üdülőtelepre minden évben visszatérünk a baráti társasággal, újságírókkal, egyetemi emberekkel.
            – Focizol még?
            – Nem. A futás maradt. Kisebb sérülés után már csak futok. Szegeden volt még csapatom, Pesten nincs.
            – Maradjunk még Szolnoknál!
            – Gyerekkoromban ez számított a nagyvárosnak. Anyukámmal többször is átjöttünk, olyankor beültünk valami vendéglőbe, ahol csontlevest ettem és meggyszószt. Ez volt az állandó menü, anyukám mindig elmondja. Emlékszem például a régi állomásépületre. Valamikor a hetvenes években bontották le, és építették a helyére a mait. Nekem Szolnok volt a nagyváros. De igazából sosem értettem ezt a helyet, hiszen az én otthonom, a megtörő Bartók Béla utca is hatalmas birodalomnak számított Kovács Imivel vagy Molnár Lacival, aki azóta itt gimnáziumigazgató, vagy Szécsi Ancsával, aki szintén itt, Szolnokon könyvtáros. Törökszentmiklóst értettem. Szolnokot nem. Nem elég nagy, mégis túl nagy. Közel volt, mégis messze. Ezekre az érzésekre csak mostanában döbbenek rá. Mielőtt elkezdtük ezt az interjút, besétáltam a vasútállomástól a megyeházáig, és figyeltem, mit látok viszont a gyerekkorom díszleteiből. Egyfelől mindent, másfelől semmit. A város szerkezete ismerős, mégis minden nagyon megváltozott. Én is persze.
            – Itt is voltak kultikus helyeid?
            – Nem. Az ilyen helyek nekem az idő erős megéléséről szólnak, Szolnokon azért nem tartózkodtam annyit. Kamaszként egy évig jártam át a nagy stadionba védeni.
            – A következő fontos helyszíned Szeged.
            – Ott kezdtem el írni. Előtte azonban még volt a katonaság: az első nagy rémület és megrázkódtatás. Cegléden tanultam meg, mit jelent a hatalom, az alávetettség, a kiszolgáltatottság, s ott tapasztaltam meg a szó nemes értelmében a bajtársiasságot, a barátságot. Azt, hogy valójában miféle világban élünk. Hogy bármennyire szabados vagy félpuha, ez az egész mégiscsak diktatúra.
            Innen kerültem Szeged izgő-mozgó, félnyilvános értelmiségi közegébe. Magyar és történelem szakot végeztem a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. A város akkor különösen tetszett nekem. Ott kezdtem publikálni. Ott értek az úgynevezett kortárshatások. Egy fiatalember nem azért kezd verseket írni, bár ezzel nyilván lehet vitatkozni, mert a kanonizált nagy öregeket olvassa, Weörest, Pilinszkyt vagy akár Ady Endrét, hanem mert magakorabeli, fiatal írókhoz viszonyul. Ez is inspirált. A kis, fiatal vadak sokkal inkább nézik egymást, mint a nagyokat. Kerülnek persze mesterek, de az az igazán ösztönző, amikor a társaink írnak. Olvasgattam a Szegedi Egyetem című lapban megjelenő szövegeket, s döbbenten láttam bizonyos megszólalásokat olyanoktól, akik akkor még kezdők voltak. Szijj Feri különös hatással volt rám. Nem értettem, hogy lehet úgy írni, ahogyan ő tette a maga egyszerre egzisztencialista, egyszerre szürreális, s ugyanakkor végtelenül pontos módján. Zárt, nehéz szövegeket ír Szijj, és mára az egyik legjobb, legérdekesebb költő Magyarországon. Sokan tartják már mesternek a fiatalok közül. Hévizi Ottót említhetném még, akiből viszont filozófus lett. Vagy Zalán Tibit, aki akkor már nem élt a városban, de afféle legenda volt.
            Szóval elkezdtem írni verseket, s ez eltartott néhány évig.
            – Picit visszakanyarodva a gimnáziumi évekhez: magyar szakra jelentkeztél, bár azt mesélted egyszer, középiskolás korodban nem voltál jó irodalomból. Olyannyira nem, hogy egykori magyartanárod később bocsánatot kért tőled, amiért nem ismerte fel a tehetségedet.
            – Fehér Imre, na ja, a doktor Fehér volt a magyartanárom. A miklósi gimnáziumban ugyanis két Fehér Imre tanított. Cézi meg szegény megboldogult dr. Fehér Imre. Fehér Cézár Imre volt a történelemtanárom, kiváló, különös órákat tartott. Történelem és földrajz szakra akartam jelentkezni, de akkoriban nem indítottak ilyen szakpárt főiskolákon. A magyart viszont nem úgy szerettem, ahogyan el lehetett várni. Egyfelől nem voltam igazán jó helyesíró, s a szorgalmam is hibázott. Valószínűleg nem történt még meg valami a lélekben, nem szabadult fel az írás kényszere, ereje. Így doktor Fehér mindig négyest adott, olykor még hármast is. Nem is voltam soha ötös magyarból. Aztán jóval később, amikor már rendesen írtam, s ő készített velem egy interjút a törökszentmiklósi lapba, és később is, amikor találkoztunk, mindig bocsánatot kért, jaj, Laci, ne haragudj, hogy nem ismertem fel benned az írót. És én mindig mondtam neki, de hát, tanár úr, nem volt mit felismernie. És tényleg nem. Bár emlékszem, akkoriban csináltam magamnak újságot. Egypéldányosat. Dalszövegeket, verskezdeményeket is írtam a gimnáziumban, viszont nem voltam eltökélt. Csak a nyolcvanas évek második felétől lettem az, amikor már éjszakákat képes voltam eltölteni egy-egy mondattal. Versekkel kezdtem, a fiatalok általában versekkel indítanak, ez a legkézenfekvőbb forma. Idővel két verseskötetem jelent meg, de a másodikon már érződött a próza felé mozdulás. Epikai erő látszott benne, a mesélés vágya. A költő ugyanis mindig a középpont felé tör, azt akarja megnevezni, a prózaíró pedig a középpont körül kering. Hol elliptikusan, hol szabályos körökben, hol kicsit összevissza. Szóval egyszer csak kiderült, hogy a próza nekem jobban megy. 
            – Szegeddel szerencséd volt, mert csapatban indulhattál.
            – Lapot alapítottunk, ami akkor különleges szabadságélménnyel járt, mert az enyhe diktatúra utolsó éveit nyűttük, s lassan kezdődött a rendszerváltozás. A Harmadkor című egyetemi lapot Takáts József, Balog Józsi, Csuhai Pista szerkesztik, de ott él Szegeden Háy Jancsi, Podmaniczky Szilárd, Kurdi Fehér Jancsi, aki nagyon ígéretesen indult. S már elmenőben, de még ott van Szijj Feri, Hévizi, s ott van a Vecsernyés néven verselő Dlusztus Imre, aki később a Délmagyarország főszerkesztője lett. Aztán Szilasi Laci irodalomtörténész, kritikus barátom, aki íróként nemrég debütált, Mikola Gyöngyi, Laczkó Sanyi, Pikó Andris, az országos riporter, s lehetne sorolni a neveket.
            A fiatal szerzők szeretnek összeállni, mert tényleg fontos a csapatban indulás. Látni ezt most a Telep-csoportnál. Kell valami támpont, ami által meghatározzák magukat. Aztán persze az élet rendje szerint ki kell válni, meg kell teremteni a saját nevedet, te ki vagy, mit képviselsz. S ha a némi tehetség mellett kellő szorgalmat mutatsz, akkor ez sikerül is. Hol jobban, hol kevésbé. Szóval indulásnál fontosak az ilyen csoportok. Saját lapot is csináltunk Pompei néven, ott versszerkesztő voltam, egyébként teljesen alkalmatlanul a feladatra. De fiatalon az ember halálosan bátor. Persze nem éreztem, hogy bátor vagyok, sem azt, hogy alkalmatlan, mert akkor nem csináltam volna, ezt csak így utólag látom. Egy idő után már csak a nevem szerepelt az impresszumban, lassan kimaradtam a szerkesztésből. Elvittek a saját dolgaim.
            – Még a nyolcvanas években volt egy rendőrségi ügyed.
            – Egy március tizenötödikén. Nyolcvanháromban a mi évfolyamunk rendezte a főiskolai ünnepséget. Nagy, nemzeti színű zászlóval rohangáltunk a szegedi utcákon, a Kárászon, s a rendőrség ránk ugrott. Szép, felszabadult történetként indult, aztán az ünnepség utáni este elkezdték bevinni az embereket. Fogalmunk sem volt, miről lehet szó. Később kiderült, hogy Benda Balázs, aki akkor még középiskolába járt, tizenkét pontokat ragasztgatott a Kárász utcai kirakatokra. S ezért vittek be tucatnyi főiskolást a rendőrségre. Engem másnap éjszaka. Házkutatást is tartottak nálunk, szamizdatokat foglaltak le, s még négy alkalommal be kellett mennem. Balázst perbe fogták államellenes izgatásért, hármunknak meg főiskolai tortúránk lett. Két társamat eltanácsolták egy évre a felsőoktatásból, hozzám pedig odajött az évfolyamfelelős tanárom, Kováts Zoltán demográfus, aki azóta meghalt, s akiről időközben kiderült, hogy háromperhármas volt, szóval odajött, Darvasi, ha bent akarsz maradni a főiskolán, bent akarsz maradni?, hát persze, tanár úr, no, akkor valld magadat bűnösnek. A fegyelmi tárgyaláson ott volt a párt, a KISZ, a tanulmányi osztály vezetője, egy szörnyű, arrogáns alak, Elek volt a neve, azt hiszem, még él, s ő azt kérdezte végül, bűnösnek érzem-e magam. Mondtam, bizonyos szempontok szerint igen. Ennyi elég volt. Végül felfüggesztett főigazgatóival megúsztam, s folytathattam a tanulmányaimat. S a következő évben a két kirúgott társam, Zoli és Zsolt is visszatért.
            – Egyszer írtad nekem, hogy közös, előbb emlegetett tanárunkról kiderült, ügynöki jelentéseket írt, s hogy éppen készülsz kikérni az anyagodat a Történeti Levéltárból. Mi újat tudtál meg akkor magadról?
            – Semmi érdekeset. Pedig ez után a rendőrségi ügy után, amikor lefoglaltak nálam szamizdatot is, arra számíthattam volna, hogy megfigyeltek. Így, utólag tudjuk, minden évfolyamon akadtak, akik jelentéseket írtak. De rólam semmi lényeges nem szerepelt. Mondjuk, visszakaptam csomó olyan papírt, feljegyzésemet, amelyeket a házkutatáskor elvittek a rendőrök. Kis esszétöredéket, hogy miket gondoltam húszévesen a demokráciáról. Tudod, az ebben a szánalmas vagy szörnyű, hogy semmiségek miatt tettek tönkre életeket. Bele lehetett halni. Egy fiatal gyereket, aki kiragasztotta néhány helyre a tizenkét pontot, sokkíroztak, bántottak, és kitiltották az ország összes középiskolájából. Benda Balázs végül Vácott érettségizett, majd a szegedi egyetem befogadta, de addigra talán túl sokat ivott, s nem volt már a maga ura. Kiugrott szegény egy sokadik emeleti ablakon. Annak a rendszernek, a félpuha diktatúrának a saját jelentéktelenségében rejlett az ereje. S van ebben jó adag magyar specifikusság. Valami szomorú állandóság.
            Azt is akkor tapasztaltam meg, milyen sötét és milyen fényes erők működnek Szegeden. Egyszerre. De természetes is, hogy ez valahogy mindig együtt járt. Szeged sokarcú város. Rendkívül inspiratív a történelme, különösen a törökkor utáni. Vagy ahogyan felszabadul a török uralom alól. Ott zajlik Európa legszégyenteljesebb boszorkánypere. Fantasztikusan konspiratív módon ítélnek el tizenhárom embert. Nőket, öreg férfiakat is elégetnek. Ez a kicsinyesség, ostobaság, szűklátókörűség egészen a szocializmus utolsó idejéig jellemezte a várost. Csongrád megyét a szocializmus alatt Pol Pot megyének hívták, mert szélsőséges kommunisták, Komócsinék uralták a terepet. Talán a jugoszláv határ közelsége miatt is lehetett ez az ultrabalos lelkület. Amikor utaztunk Szegedre, mindig igazoltattak bennünket. Emlékezhetsz te is a kicsire és a nagyra, a két nyomozóra, akik ott toporogtak a peron szélén, és jelentőségteljesen stírolták az esti vonattal érkező egyetemistákat. És kiemeltek közülünk egyet-egyet. Később meg is írtam őket. Tárcában persze. A hosszúbb tagot később is sokat láttam a városban.
            Ugyanakkor a város mindig is kötődni tudott fontos szellemi kihívásokhoz, erőterekhez. Szeged indította el Mikszáthot, s nagyszerű írókat nevelt, Tömörkényt, Mórát vagy a mostanában ritkán emlegetett, csodálatos Juhász Gyulát. Onnan indult Radnóti, József Attila is ott kapta az első maflást. Szeged sokszor tetszelgett utálatosan konzervatív vagy bigott szerepben, ugyanakkor az egyetem révén kapcsolódott az európai szellemi vérkeringésbe, s gyakran tudott egészen nagyvonalú is lenni. Egyszerre partikuláris és tágas, ortodox és gyönyörűen szabadelvű, sokfelé nyitó. S vannak felbecsülhetetlenül fontos emberei, akik nélkül nem az lenne, ami. Ilyen Baka Pista. Nagyon jó barátom volt, és sajnos már tizenöt éve nem él közöttünk. Mondjuk, Szeged nem fogja gyorsan felemelni arra a magaslatra, ahová illene. Nem baj. Az idő Bakának dolgozik. Mert zseniális költő volt. Aztán ott van Ilia Miska bácsi. Őt nem kell bemutatni, mindenki ismeri.
            Valamikor a kilencvenes évek közepén fiatalos hepciáskodásból azt találtam mondani, akkor még Szegeden éltem, hogy a városról soha semmi jót nem fogok mondani. Mióta eljöttem, sokkal barátságosabb, kiegyensúlyozottabb vele a viszonyom. De soha nem tudnék oda visszamenni élni. Ez persze csak egy érzés. Az utóbbi nagyregényem, a Virágzabálók mégiscsak egy szegedi regény. Nagyon régen terveztem, hogy megírom a nagyárvíz történetét, amely ezernyolcszázhetvenkilenc márciusában gyakorlatilag lerombolta az egész várost. Ekkora anyaghoz, amit ez a téma kínált, illetve hát amiből hat év munkájával az lett, ami, nem lehet érzelem nélkül közelíteni. Szegedhez valószínűleg mindig erős emócióval viszonyulok majd, de közben nagy valószínűséggel budapestivé váltam.
            – Régebben idegenkedtél a fővárostól.
            – Ha élek valahol, mindig igyekszem megteremteni az élet kis, kedves köreit, amikbe bele lehet kapaszkodni. Sokáig talán azért volt Budapest számomra szorongatóan idegen, mert mindig munka miatt jöttem fel. Felolvasásokra, szerkesztőségekbe, s rövid időket töltöttem itt, vagyis hiányoztak azok a helyek és meghitt történetek, amelyek által később megszerettem ezt a várost. Budapestet nagynak éreztem, sokszor ingerültnek, hektikusnak, barátságtalannak. Mostanában is ilyennek látom, néha-néha. Főleg amikor külföldről jövök haza, s elég gyakran jövök, mivel gyakran megyek el. S elképesztő, hogy itthon szinte az érkezés pillanatában éri az embert attak. Megtapossák, rászólnak, félrelökik, kioktatják, barátságtalanul néznek rá. Mégis amikor felköltöztem, fokozatosan megbarátkoztam Budapesttel. Ahol élsz, csak ott tudsz sétálni. A séta pedig otthonossá tesz egy várost. Persze el lehet menni egy másik városba kis időre, hosszabb időre, de ott nem sétálsz. Ott barangolsz. Célirányos vagy, mert tudod, az idő lejár. A sétában valami nyugodt örökkévalóság méri saját magát. A séta mozdulataiból láthatatlan gyökerek nőnek járdába, házfalakba, látványba. Ezek a gyökerek nekem Budapesten meglettek. Megtaláltam a boltomat, a kiskocsmámat, a hentes fiúkat, akik fölkockázzák a pörkölthöz a húst, s nekem nem kell vele bajlódni…
            – Miért kockázzák fel neked? Filmekben, regényekben, sőt tárcákban is csak szépasszonyoknak kockázzák…
            – Kérlek, mert protekcióm van. A kiskocsmában mondtam Évikének, aki olykor kiszolgál egy pohár sörrel, hogy igen sok embert várok, amolyan irodalmi buli lesz nálunk, s arra gondoltam, hogy marhapörköltet csinálok vagy hat kiló lábszárból, de hát azt felkockázni minimum másfél óra. Nekem. Évike levitt a hentesekhez, ez úgy négy-öt éve történt, és azt mondta a fiúknak, itt van ez a tag, kockázzátok fel neki szépen a húst. És a legjobbat. Így lett. A fiúk megcsinálták. Két néni állt mellettem, erősen morogtak, mi az, magának megcsinálják, akkor maga nagyon fontos ember lehet! Hát, mondom, szerencsés vagyok. Beszélgetünk néhány szót, megtudunk egymásról ezt-azt, kialakul a nexus, ha találkozunk az utcán, köszönünk, tehát fokozatosan létrejönnek, megteremtődnek azok a kis körök, viszonyok, amelyekben jó létezni. A fodrásznál sem kell már mondanom, hogyan vágja, mert tudja. Mert mindig ugyanúgy kell. És a szerkesztőség, a színház, a kiadó és a barátok… Hát persze! Ezek az apróságok aztán összeállnak otthonosságérzetté. Lesznek helyek, épületek, sarkok, ahol megesnek veled dolgok, átélsz intim pillanatokat, s attól fogva azoknak a sarkoknak megvan a maguk története. S már nem vagy egészen idegen.
            – Ahogyan a Boldog szomorú dalban írja Kosztolányi. Pedig pár éve még azt nyilatkoztad valahol, hogy számodra a vidékiség nem földrajzi, hanem lélektani kategória.
            – Sokáig vidéken éltem, és arra gondoltam, ez így is marad, még akkor is, hogy már az ÉS munkatársa is voltam. Aztán úgy alakult a pályám, hogy lett egy erős német orientációm, s ez újabban Juli, a feleségem révén erős amerikai szállal bővült. Könyveim jelentek meg egy nagyszerű német kiadónál, a Suhrkampnál, és sokszor hívtak ki. Találkozók, ösztöndíjak értek el. Közben becsúszott egy erős párizsi intermezzo. Oda sokáig nem jutottam el, aztán egy-két év alatt ötször-hatszor is kimentem, éltem ott heteket, s kicsit, nagyon kicsit megismertem azt a várost is, aztán, mondom, lett New York. A Metropolitan Múzeumban húsz dollár a belépő. De nagyon pici betűkkel ki van írva, hogy egyébként annyit adsz, amennyit akarsz. Ha egy dollárt, akkor annyit. Mindennap el tudnék menni a Metropolitanbe a kis egy dollárommal, ahogyan ezt, ha kint vagyok, hetente meg is teszem. S odaállok a világszínvonal elé: viszonyt alakítok ki vele. A francia impresszionistákkal, és mondjuk, a spanyol barokkal. Utóbbiba halálosan beleszerettem. Vagy éppen antik kiállítást nézek, amit, amikor majd Berlinben leszek, össze tudok vetni egy hasonlóval, hogy azt a Pergamon Múzeumban miként rendezik meg. Megjegyzem, a németek jobban csinálják. Viszonyom van a világtrendekkel, s ez egy idő után feloldja bennem, hogy honnan jöttem. Amikor Párizs egyik fontos színházában bemutatták a darabomat, kiálltam a Champs Elysées „partjára”, s bámultam a kétszer öt vagy hány sávos autófolyamot, ahogyan hullámzott az utca, és Törökszentmiklós jutott az eszembe, meg hogy mit keresek én itt. Hogyan kerülök ide?
            Mert mit is jelent vidékinek lenni? Lehet ezt a dolgot programszerűen és egzisztenciálisan megélni. Utóbbi esetben az ember úgy érzi, sosem fog tudni igazán csatlakozni a nagy kulturális erőterekhez, mozgásokhoz. Valami számkivetettséget jelent, mert azt tapasztalod, hogy a nagyobb tér, a központ nem fogad be, legfeljebb eltűr. Ha vidékinek érzed magad, te vagy hátrébb, lentebb, oldaltabb. Mindig te vagy máshol. A nagy ott van, ahol lennie kell. Hozzá lehet járulni, mert te vagy a kisebb. A vidékiség természetesen nem az, hogy vidéken él az ember. Tudnék vidéki pesti írókat mondani. Vagy például Nádas Péter. Ő vidéken, Gombosszegen él, és hát nem tekinthető éppen vidékinek. Háy Jancsi Pesten él, nála a vidékiség írói programszerűség. A pannonhalmi Varga Mátyás, vagy a pécsi Bertók László, a debreceni Borbély Szilárd sem vidéki költők, jóllehet vidéken élnek.
            Szóval különösebb félelem vagy frusztráció nélkül lehetőségem lett rápillantani nagy kulturális eseményekre, erőterekre, s ez Szegeden nem ment olyan egyszerűen. Budapesthez minden közelebb vitt. Nem gondoltam, hogy ez így történik majd. De arról szó sincs, hogy különösebb értéket tulajdonítanék ennek. Hiszen a vidékből is hatalmas erővel lehet táplálkozni, gondolj csak Tar Sándorra, Krasznahorkaira vagy éppen Mészöly Miklósra. Csak Mészöly egy másfajta vidék írója. Miközben ők sem vidékiek, úgymond.
            – Berlin mostanában divatba jött. Magyar írók, te is, kisfilmekben beszéltek berlini kötődéseitekről, és könyv is készült szövegeitekkel.
            – Berlinbe ezerkilencszázkilencvenötben kezdtem járni, vagyis nem sokkal a fal ledöntése után, amikor még nagyon sok minden látszott a régi Kelet-Berlinből. Rettenetes képződmény volt: szürke, mocskos, félelmetesen lepusztult. Aztán iszonyatos mennyiségű pénzt áramoltattak oda, el is adósodott rendesen a város, s hatalmas építkezések kezdődtek. Mivel minden évben kimentem két-három hónapra, gyakorlatilag a szemem láttára épült fel újra Berlin. Elképesztő volt látni a brandenburgi kapu környékének a megváltozását, vagy hogy a Potsdamer platzon miként épült amerikai mintájú lakónegyed, hogyan válnak kultikus helyekké a város egyes részei, a Kreuzberg, a Prenzlauerberg vagy a Tacheles, a zsidónegyed. Szóval egyszer csak ott voltam ebben a, ha a külső kerületeket beleszámítjuk, négy-öt milliós nagyvárosban. Egy még félénk, szorongó vidéki ürge, aki Pesten sem élt hosszabb ideig. S két-három hónapokat töltöttem Berlinben, először többnyire magányosan. Elveszett voltam, fiatal. De aztán évek alatt szépen felépült a város, lettek barátaim, könyvkiadóm is, vagyis megteremtődnek ott is az élet kis körei, amikről már beszéltem. Lett ismerős zöldséges, könyvtáros, írószerboltos, s még az operába is eljárok. Berlin ma Európa legkulturálisabb városa.
            – És New York mit jelent neked?
            – Amikor valóban meglátod Manhattant, elakad a lélegzeted. És a tizedik alkalommal is elakad. Berlin némely utcáját össze lehet téveszteni budapestiekkel. New Yorkban elakad a lélegzeted. Ufó. Megijedsz, fél óra múlva pedig meglepve látod, hogy minden működik. Nem omlik rád, nem dől össze, kedves, figyelmes, barátságos. Jó, New York nem Amerika. Amerikán belül sziget. Egészen más a lelke. Más, mint egyéb amerikai nagyvárosok. New Yorkba azért szeretek járni, azon túl, hogy a feleségem ott dolgozik, mert egyrészt el tudok zárkózni egy nekem való, jó magányba, másrészt, amit említettem, hirtelen bele tudok helyezkedni hatalmas kulturális erőterekbe.
            – Az írói pályádra visszanézve a második kötetednél tartottunk, ott, hogy A portugálokban a versek mellett már mini elbeszélések is helyet kapnak.
            – Igen, jöttek a kis mitologikus történetek, azután a többi. A mesélőkedv legyőzte a költőt. Eleinte még kézzel írtam a novellákat. Húztam egy margót a papírra, leírtam, amit akartam, a margón meg javítottam. Ötször-hatszor átírtam. Aztán lett egy írógépem, majd viszonylag hamar, kilencvenegy körül szereztem egy kis számítógépet, ami még mindig működik, de Törökszentmiklóson van. Különben nemigen értek a számítógéphez, csak írni tudok rajta.
            – Miért írsz? Az aktus gyönyörűségéért, hogy kifejezd magadat, a sikerért vagy a maradandóságnak?
            – Sokszor félelemből írunk. Az írás valamiképpen mintha oldaná a szorongást, ami körbevesz. Aztán azért is írunk, mert jó írni. Mondatokkal szöszölni. Amikor az ember elkapja a fonalat, sikerül valamit kifejeznie, az egyszerűen jó dolog. Mint ahogy jólesik a foci, a futás vagy a másokkal való ölelkezés. Én ugye, rengeteg kis tárcát csinálok, ma is írtam egyet, mielőtt jöttél. Félórás menet volt. Megvolt az ötlet, tudtam, mit akarok. De mivel határidők vannak, sokszor úgy ülök le, hogy fogalmam sincs, miről fogok írni. Mégy be az alagútba, s aztán egyszer csak meglátod a fényt. Szóval kaland is az írás. Azért is írunk, mert meg akarjuk mutatni magunkat. Azért is, mert azt gondoljuk, fontos, hogy valami megmaradjon, ne peregjen el. Persze úgyis elpereg. Minden elvész, megy a darálóba, de kell az illúzió, hogy talán mégse. Aztán azért is írunk, mert nem tudjuk. Nem értjük, nem fogjuk fel. Kosztolányi beszél erről a halállal, az életünkkel kapcsolatban. Ha tudnánk, nem érdekelne. De így meg akarjuk fejteni, körüljárni, boncolgatni. Hatalmas közhely, hogy az írás tükör is, abban azért látszol. Szerepjátszás is írni, magányos színészet, ahol tényleg nem látod, nem érzékeled a nézőt, jelesül az olvasót. A színész, ha el is vakítja a reflektor, hallhatja a nézők szuszogását, krákogását, tapsát, érzékelheti a figyelmét. Azért is írunk, mert jó magányosnak lenni. Úgy magányosnak, hogy nem vagy magányos, mert miközben egyedül vagy, beleköltözöl egy teremtett világba, ahol figurákat tudsz életre kelteni, mozgatni, megölni, föltámasztani, boldoggá vagy boldogtalanná tenni. Azért is írunk, mert azt reméljük, hogy az írás által megtudunk valamit saját magunkról, valami olyan alapvetést, amihez aztán lehet ragaszkodni, igazodni a továbbiakban. Azért is írunk, mert meg akarjuk vallani. Mert tele vagyunk bűnökkel, és valamilyen módon ezeket a bűnöket formába kell önteni, artikulálni, hogy kicsit megszabaduljunk tőlük.
            – Írás közben mit tudtál meg magadról, ami mesélhető? Mondjuk, lemész egy sörre a kocsmádba, s azt mondod, ma írtam egy tárcát, s közben rájöttem, hogy én ilyen vagy olyan vagyok.
            – Hát igen, itt van például Szív Ernő, aki folyamatosan apró kalandokba bocsátkozott az elmúlt húsz évben, és folyamatosan alakult. Nemcsak a textus természete változott, de az is más lett, amit el akar mondani. Darvasi teremtett egy figurát, aki néha visszaszól neki, és mond egy-két váratlan dolgot. Önkéntelenül, úgy, hogy azt valóban nem várná az ember.
            Az írás kijelöli a határainkat. Tudom, hogy mi az, amit meg tudok oldani, és mi az, amit soha nem fogok tudni. Az embernek ismernie kell, hogy mire képes. És ezzel szembe kell néznie, különben keserű, nagyképű alakká válik, aki a meg nem értettség pózában tetszeleg. Persze az is nagy kérdés, ha valakit túl sok irodalmi kellemetlenség ér. Engem például nem nagyon ért, sőt sikeresnek ítélhetem magam, de ha értek volna frusztrációk, nos, nem tudom, hogy akkor tudnék-e nagyvonalú lenni. De hát az írás tényleg egy örök belső tanulási folyamat. S minden mondatból a saját arcunk néz vissza.
            Az írás alaptulajdonságokra döbbent rá, alaptulajdonságokat erősít meg, esetleg halványít. Ha veszem a bátorságot nagyregény írásához, akkor megtudhatom, mennyire vagyok merész, alázatos, becsvágyó, türelmes. Megtanulok várni, mondjuk, hat évig, mert ezt nem lehet siettetni, elkapkodni…
            – Nem egy tárca…
            – Megtanulsz gazdálkodni az idővel. Ha már a tárcát említed, azt huszonöt perc vagy másfél óra alatt le kell kenni. És ez az esetek nagy százalékában sikerül, de van, amikor lefagy a rendszer, és egyetlen mondat nem akar kisajtolódni belőled, de szerencsére ezek ritka esetek.
            – Előfordult, hogy hiába várta a szerkesztő az ígért tárcát, nem tudtad adni?
            – Nem. Amikorra kell, leadom. Egyszer történt az, hogy az ÉS-ben eltévesztettem a heti megjelenésemet, és telefonon sem tudtak elérni. Akkor hirdetést tettek be a meg nem írt tárcám helyére. Máskor meg Parti Nagy Lajost, aki szintén tárcákat írt, nem lehetett elérni, s Dérczy Péter, a szerkesztő kedden este szólt kétségbeesetten, hogy ki tudnám-e segíteni. Akkor beléptem Lajos helyére. Különben én a tárcát az utolsó pillanatra hagyom, mert ha korábban írnám meg, akkor állandóan visszamennék szöszölni a szöveghez, s ez egyrészt elvenné az időmet, másrészt a túlírás nem segít a tárcán, az inkább a pillanatnyi kisülés műfaja.
            – Az írásaidnak, már pályád elején is, mindig volt egy mágikus realista vagy mitikus atmoszférája. Kitaláltad magadnak ezt a látásmódot, vagy önkéntelenül jött?
            – Nem találtam ki, nem terveztem el, hogy milyen legyen az írásaim hangvétele. Valamiképpen tudok mesélni, történeteket szőni, de ez nem felépített, inkább ösztönös tudás. Mintha egyszerre csak a kezemben lett volna… Az irodalmi tájékozódás persze nagyon fontos ezekben a kérdésekben. Hogy valaki Márquezt, Borges-t vagy Mészöly Miklóst olvas, s ezekben leli örömét, az azért lényeges. Amikor én a nyolcvanas évek végén, a rendszerváltozás környékén a prózában elindulok, Magyarországon erőteljes a posztmodern szövegirodalom, akár Esterházyra, Kukorellyre, Marnó Jánosra gondolunk, vagy a fiatalabbak, Garaczi Laci, Németh Gábor tájékozódására. A hagyományosabb jellegű polgári próza kifulladni látszott. Az éppenséggeli posztmodern és realista hangvétel között mintha lett volna egy üres, belakható sáv. Az sem véletlen, hogy Lengyel Péter működése akkoriban kezdett furcsa irányt venni. Ugyanakkor persze mégiscsak igény volt, van a történetekre. Talán. Ezt máig nem tudom, meg kell kérdezni az irodalomtörténészeket. Szóval mesélni kezdek. De hát hogyan is van ez?! Én sosem adottságként vagy kézenfekvő dologként kezeltem a történetet, hanem problémaként, bonyolultságként, rejtélyként. Vagyis ha írok egy novellát, amiben minden el van mondva, amiben minden tiszta és világos, minden szál el van varrva, akkor az rossz. Kell maradni valami kimondhatatlannak. Miközben mégis úgy mesélek, mintha minden el lenne mondva. Ennek a beszédmódnak persze voltak próbálkozásai, útkereső állomásai, míg kijött néhány kötet, azután pedig A könnymutatványosok legendája, amely egy nagy, töredezett tabló a tizenhatodik-hetedik századból. Abban sok kis történet próbál kiadni egy regényt. Egyesek szerint sikeresen, mások meg nagyon nem szeretik ezt a könyvet. Érdekes, mennyire megosztja az olvasókat. Aki nem szereti, nagyon nem szereti, aki szereti, az meg rajong érte.
            – S te hogy vagy vele utólag?
            – Egy fiatal, félelem nélküli író munkája, akinek nincs kétsége afelől, hogy meg tudja csinálni. A mondat se látja a kétségeit, határait, problematikáját. Megy előre, fantáziál, elképzel, varázsol. Félelem nélküli könyv.
            Időközben azonban megszületett a másik nagyregény, a tizenkilencedik században játszódó Virágzabálók. Azt szokták mondani, egy regényt mindenki meg tud írni. A másodiknál kezd el billegni a dolog, hogy az merre, meddig, hogyan. Nekem a regény az igazi írói kihívás. Nagyon készültem rá lelkileg, hogy újra belemozogjak egy ilyen hatalmas formába, egy óriási nyelvi és strukturális erőtérbe, egy bonyolult, gyakorlatilag átláthatatlan poétikai rendszerbe. Mert az állati jó. De most már sokkal óvatosabb, megfontoltabb, rezignáltabb voltam. Gyávább nem voltam, de ötször meggondoltam mindent, miközben írtam a Virágzabálókat. Ez a könyv már egy középkorú, némi rutinnal vagy felszedett tudással működő írónak a munkája. Ettől a regénytől, miközben vágytam rá, rettenetesen féltem.
            – És ezt a regényt hogyan látod most, akár a kritikai fogadtatás tükrében?
            – Az ilyen nagyregényeknél később jönnek a kritikák, több hónapot kell rájuk várni. Korábban nem túlságosan érdekelt a kritikai fogadtatás. Nem igazán figyeltem, hogy x vagy y folyóirat közölt-e már valamelyik könyvemről. Vannak kollegák, akik az ilyesmit gyilkosan számon tartják. Engem igazán nem érdekelt az ilyesmi. Most viszont rettenetesen kíváncsi voltam. És egyszer csak szomorúan tapasztaltam, hogy miféle viszonyrendszere, hatalmi pontjai működnek a magyar kritikaírásnak. Ha az egyik megdicsér, a másik biztosan nem dicsérhet meg. Vagyis a regény néhány esetben apropója lett a különböző kritikai iskolák és műhelyek harcának. Erről viszont nem a regény tehet. Volt, aki késsel ment neki. Az is érdekes, ahogyan egy erdélyi irodalmi lapban fogadták. Abban egy kritika a hiány antológiájának tartja, kis magyar posztmodern szöveggyűjteménynek. Tehát nem is nagy, és posztmodern is, ami ugye szitokszó, ráadásul antológia is, vagyis nem válik regénnyé. Közben Szegeden konferenciát rendeztek a Virágzabálókról, tucatnyian elemezték különböző szemszögből. Ez a regény kihívó a szerkezetét tekintve, mondjuk, talán az előző is az volt, de azt tapasztalom, hogy a Virágzabálókat nem lehet félvállról venni. Azzal, hogy megkapta a Rotary-díjat, szépen emelt is az ismertségemen. Korábban ugyanis rétegszerzőnek számítottam, viszonylag kis példányszámokkal. A példányszám-emelkedés persze nagyszerű dolog, de nem lett tőle könnyebb írni.
            – Mit kell érteni viszonylag kis példányszámon, s mennyiben kelt el a Virágzabálók? Az olvasókat bizonyára érdekli, engem is: hogyan lehet ma megélni szépirodalmi honoráriumokból?
            – Rettenetesen felgyorsult a piac, s nagyon kevés figyelem jut adott könyvre, mert annyira sok jó könyv van, hogy szinte dúrják le egymást a polcokról, a kirakatokból. Már-már haláltáncszerűen. Nemhogy lassulna vagy elalélna a piac, hanem lehetetlen kiigazodni a kínálatban. Ha egy verseskötet eléri az ezer példányt, manapság az figyelemreméltó esemény. Ha egy prózakötet két-háromezer példányban elfogy, akkor már nullszaldós is lehet. Egy fiatal írónak pedig maga a csoda. A Virágzabálók eddig hatezer példányban kelt el, ami egy ilyen drága és vastag könyv esetében szintén nem rossz arány. Egyébként szociológiai tény, Magyarországon nagyon fontos a nőolvasó. A nők föl tudnak emelni könyveket, egyszerűen mert többet olvasnak, mint a férfiak. Irodalmi estekre is inkább nők járnak. Meg színházba is.
             A fehér király esete, vagyis Dragomán Gyuri „világsikere”, hogy sok nyelvre lefordítják, ami aztán visszahat a hazai példányszámra, nagyon ritka történet. Főleg hogy Dragomán a semmiből jött, nincs mögötte se politika, se mediális ismertség. A külföldi eladhatóságát valószínűleg a témaválasztás is hozta: gyermek a diktatúrában. Mindkét fogalom konvertibilis.
            Nagyon fontos a könyvpiac számára az is, hogy a szerzők sokat szerepeljenek a tévében, rádióban, s viszonylag ügyesen tegyék. Az bizony rengeteg olvasót hozhat. A politikai szerepvállalás, a karakánság szintén. De legfőképpen reklám, vagyis pénz kell a könyvsikerekhez. Ez persze sok közepes tehetségű vagy jelentéktelen írót is a felszínre dob. Gondolj Méhes György óriásplakátokon reklámozott könyveire! Egy darabig ugyan lehetnek sikeresek, de hiszek abban, hogy az irodalomtörténet hosszabb távon nagyjából azért helyre rakja a szereplőket. Vagy micsoda üzletet jelent a Wass Albert mögött álló történelmi, politikai nosztalgia! Wassnál minden fekete és fehér. A magyar nyíltszívű és dolgos, a románoknál meg a pópa is lop. Sokan is olvassák. De hát ez a szabadság ára. A piacon a kereslet számít, nem a minőség.
            – Néhány éve kiadót váltottál.
            – Tíz éve jöttem el a Jelenkortól a Magvetőhöz. A könnymutatványosokat még a jelenkorosok adták ki. Nem bántam meg. A Magvető jobban menedzseli a kiadványait. És főképpen otthonosabb kiadó.
            – Akkor jöhet az újabb nagyregény.
            – Most éppen Szív Ernőnek állítok össze egy jókora könyvet. Volt A berlini fekete füzet, ami Baka Pistának állít emléket, a közös történeteinkről, a betegségéről, a haláláról íródott. Aztán lett egy kék füzet, az amerikai piros, s ha ezekhez megtalálom a madzagot, szépen összefűzöm őket, lesz belőlük egy vaskos könyv, félig-meddig elmélkedő próza, félig-meddig belső monológ, a tárcairodalom hagyományait követve. Még sokat kell dolgozni rajta. Aztán fut egy sorozatom az ÉS-ben, Az irodalom ellenségei, lassan ez is összeállhat kötetté. A számítógépemben van vagy hat-hét könyv, amiken folyamatosan dolgozom. Hol az egyiket veszem elő, hol a másikat. Készül egy mesekönyvem, aztán a félig-meddig verses Vidám mondatok. Tíz drámát írtam eddig, azok is kitennének egy kötetet, s novellásat is összeállítok nemsoká. Nagyregény? Eddig nem tudtam hozzáfogni újhoz. Pedig szeretnék, de úgy látszik, szükségem lenne valami lélektani pluszra.
            – A témád megvan?
            – Legalább tíz nekirugaszkodásról tudnék számot adni. Egyikből ötven oldalt megírtam, a másikból csak kettőt. De nem sikerült elkapnom a szálat. A Virágzabálókkal ez úgy esett, hogy elkezdtem látni az egyik főszereplőmet, Pelsőczy Klárát. Láttam, élt, nő volt. Kínnal, keservvel, verejtékkel, fogcsikorgatva megírtam három fejezetet a Jelenkornak. Éreztem, hogy oké, elindult. Olyan száz flekknyi szöveg lehetett, amiből úgy tíz oldal maradt a regényben. De így tudott elindulni. Szóval nagyon-nagyon szívesen dolgoznék nagyregényen, de nem tudom siettetni. Nem az az alkat vagyok, akinek beugrik egy ötlet, aztán leül, s szisztematikusan megírja.
            – Amikor írsz, hogyan, milyen arányban kevered a valóságot és a fikciót? Mondjuk, a Virágzabálókat mennyi levéltári munka vagy szakirodalomban való böngészés előzte meg?
            – Megvettem egy csomó könyvet, amikről azt gondoltam, hogy föl tudom használni, s azokat nyálaztam, téptem, szaggattam, ettem. Levéltáraznom nem kellett, a korszakot kitűnően feldolgozták, amit meg mégsem találtam meg, azt kitaláltam. Én nem fölfedezni akarok, persze azt is, hanem regényt írni. A valóságot úgy öntöm le a fikcióval, ahogyan a kedvem tartja. Ahogyan a regény megengedi vagy megköveteli. Sokáig például úgy akartam megírni a szegedi árvizet, hogy nem lesz árvíz. Visszamegy a víz, elvonul. Nem tudom. Nagyon erős opció volt, de aztán mégis lett árvíz, mert beleszerettem egy képbe, s nem akartam, nem tudtam kihagyni. Lehetséges kifutása volt a regénynek, hogy úgy marad a város, ahogy van és volt, s akkor az a régi Szeged tovább élt volna abban a mai szerkezetben, amit ma is látunk.
            – A színházat eddig csak érintőlegesen említettük. Tudtam, hogy írsz darabokat, volt, ugye, a Vizsgálat a rózsák ügyében meg a Störr kapitány, de hogy már tíz színdarabod van, az meglepett. Téged vonzott a színház, vagy valaki fölvetette a sikeres Darvasinak, hogy próbálja ki a darabírást?
            – Nem volt az még sikeres Darvasi. A kilencvenes évek elején Dobák Lívia dramaturg, aki akkoriban Debrecenben dolgozott, s én sokat jártam az ottani irodalmi napokra, szólt, hogy van itt egy stúdió, mutassátok meg magatokat. Több fiatalt biztatott, hogy próbáljunk darabot írni. Akkor indult el a színház felé Parti Nagy, Zalán Tibor, Háy János. Először A veinhageni rózsabokrok című novellámat írtam át színpadra, később ezt mutatták be a Champs Elysées-n meg Pécsett, és hát persze legelőször is Debrecenben. Lívia volt olyan kedves, hogy szárnya alá vett, s úgy kétévente kipasszírozott belőlem egy-egy darabot. Ezek többnyire vidéki stúdiószínházakban mentek, tehát nem számíthattak nagy közönségre vagy nagy visszhangra. De tanulási folyamatnak kitűnő volt. És nagyon örültem, hogy színpadra írhattam Füst Milán Feleségem története című regényét, nálam Störr kapitány, amit a Radnóti Színházban mutattak be. Kiváló színészek szerepeltek benne, Jordán Tamás, Cserhalmi György, Kováts Adél, Szávai Viki. A rendező pedig Deák Krisztina volt. Van ennek a világnak hangulata, varázsa. Könnyű elcsábulni, és akkor az ember folyamatosan akar valamit a színháztól.
            – Beengedett a színház? Az azért zárt világ.
            – Jelenleg a Nemzetivel, a pesti és a kecskeméti Katonával, illetve a Vígszínházzal van szerződésem. Azt látom, hogy a magyar színház elsősorban ötletcentrikus, tehát ha a rendező fejéből kipattan a szikra, amit valamelyik íróval meg tud íratni, abból bemutató lesz. De meg nem rendelt darabokkal nehéz házalni.
            – Vannak írók, akik amikor a darabjaikat próbálják, szinte beköltöznek a színházba, s együtt rezdülnek az előadással.
            – Amikor a Katona Kamrájában a Mauzóleumot játszották, Parti Nagy Lajos barátom tudtommal majdnem minden előadást megnézett. Én nem tudok ilyen odaadó lenni.
            – A dramaturgok Shakespeare darabjaihoz is hozzányúlnak, meghúzzák, átértelmezik. A tieidhez mennyire? S hogy viseled?
            – A Krétakör előadásában láttam nemrég egy Shakespeare-darabot, amiben az összes szerepet három férfi színész játszotta. Nagyszerű színrevitel volt. Ha darabot írunk, tudnunk kell, hogy az csak a munka fele, vagy annyi sem. Utána jönnek a dramaturgok, rendezők, színészek. Egy darabig magányosan írod a darabot, még ha instrukciókkal, az elvárásoknak való megfelelési szándékkal is, de azután a szöveged bekerül egy olyan erőtérbe, ahol már nem az író a legerősebb figura, holott mégiscsak az ő párbeszédeiről van szó. De kénytelen alkalmazkodni, mint ahogyan alkalmazkodást vár el ő is. S én alkalmazkodom is, amennyire csak tehetem.
            A színházi munkákban azt szeretem, hogy amíg a tárcában vagy a regényben a mondatalakításnak nagyon szöszölős a természete, mert sok jelzővel dolgozunk, szisztematikusan építkezünk, nagyon figyelünk a formára, tehát bajlódunk vele, addig a drámában az élőbeszédre kell rájátszani, s nem is kell mindent kimondani, mert ott a színpadi környezet, a színészek. Néha egy mozdulat többet árul el hosszú körmondatoknál. Szóval drámával bíbelődni, kemény regényírói munka után, nagyon üdítő tud lenni.
            – És a gyerekkönyvek? Amikor írtad őket, akkoriban kezdődött egy máig tartó jó korszaka a hazai gyermekirodalomnak. De gyanítom, inkább az ösztönzött a Trapitik írására, hogy akkoriban volt mesefaló korában a fiad.
            – Hát persze. Szijj Feri is nyilván a kisfiának írta a Szuromberek királyfit, ahogy Tóth Kriszta is, vagy miként Lackfi is a gyerekeinek ír. Én pedig Áronnak. Neki is ajánlottam.
            – Elolvasta?
            – Talán még nem teljesen. Most tizenhat éves, és rapszöveget ír. Látod, ez a furcsa ezekben a történetekben, írsz egy könyvet a gyerekednek, rengetegen szeretik is, a tied viszont kihagyja. Nem baj, eljön mindennek az ideje. Majd elolvassa, ha neki is lesznek gyerekei. Áron most éppen más könyvemet olvassa. A focisat például, A titokzatos világválogatottat.
            Most is készül egy mesekönyv. Áprilisban kezdtem hozzá, úgy számolom, jövőre megjelenhet. Furcsa, tabudöntögető mesék lesznek benne. Egyfelől politikus lesz, tehát világnézetileg határozott, másrészt sok klasszikus meseelem fölülírását tartalmazza majd. Beszélni fogok benne a halálról, a válásról, Auschwitz-ról, a Don-kanyarról, arról, hogy mit jelent mesekönyvnek lenni. A háromévestől a kilencvenhárom éves korosztályig, vagyis mindenkinek írnám. Tehát problémás vállalkozás, de igyekszem. Egészen kicsi gyerekeknek, kislányoknak kezdtem írni egy történetet, s jött még egy, és újabb, s azóta adják egymásnak a stafétát. Eljutottam negyvenötig, ötvenhatig, a rendszerváltozásig. Megpróbálom ezeket az eseményeket az egészen kicsik szintjén is ábrázolni. Egyébként a németeknél a haláltáborok vagy az egyéb történelmi traumák már jócskán benne vannak a mesekönyvekben. Érdekes, azt gondolná az ember, hogy mesét könnyű írni. Pedig ugyanolyan szöszölős, s legalább olyan fegyelmet, odaadást kíván, mint az úgynevezett felnőtt próza.
            – Íróembereknél gyakran előjön, hogy mi mindent végigpróbálnak, miféle élettapasztalatokat szereznek. Ha csak némelyik munkahelyeire gondolunk! Neked a tanítás volt, meg az újságírás.
            – Már gyerekkoromban tanár akartam lenni. Három évet tanítottam Hódmezővásárhelyen és Szegeden általános iskolákban. És azóta hiányzik a tanítás. Kicsit a mesekönyvekkel meg az azok kapcsán szervezett találkozókkal pótolom. Mindig kisgyerekeket akartam tanítani. Azt hiszem, az én korosztályom a felső tagozatosoké. Tartottam néhány felajánlott órát az egyetemen, de azok nem működtek.
            Aztán nyolcvankilencben elhívtak a Délmagyarországhoz kétszer annyi fizetésért. Az újságírás szabadabb, másfajta életritmust kínált. Nem sokat gondolkodtam. Három-négy év múlva elkerültem az ÉS-hez főmunkatársnak. Ezekből mindig megéltem, publikációs gondjaim nem voltak, a klasszikus írói válságok elkerültek.
            – Rengeteget dolgozol.
            – A délelőttöket keményen végigdolgozom, olyankor mogorva is vagyok, ha zavarnak. De sokszor az éjszakákat, délutánokat is a számítógépnél töltöm. Persze előfordul, hogy kihagyok pár napot. Legutóbb, amikor a Popey című darabomat írtam a kecskeméti színháznak, reggel öttől este nyolcig dolgoztam egy-két óra kihagyással. Sokan nem gondolnák, de az írás kemény fizikai munka is. Tönkrevágja a derekat, térdet. Nem árt, ha edzésben vagyunk. Ezért kell néha elmenni futni, úszni.
            Egyébként mindig tudok dolgozni. Ha a regényt nem tudom folytatni, ott vannak a tárcák, a színdarabok. Ha pedig nagyon nem megy a regényírás, akkor sem adom fel, hanem megtanácskozom magammal, hogy nyugi, itt egy mondat, kezdjünk el ezzel szöszölni. Lemegyek a legmélyére. Csak azt a mondatot nézem. S hopp, már át is mentem egy másikra, aztán a harmadikra, negyedikre.
            – Sikertörténet a tiéd.
            – Jó, tényleg sikeres vagyok, de talán nem népszerű. Lehetne fordítva, vagy úgy, hogy egyszerre sikeres meg népszerű. A siker egyébként veszélyes dolog. Félek is tőle. Az emberek meg szeretnék szelídíteni, domesztikálni, hogy ott járkáljon a kertjükben, mindennapjaik része legyen. Ám a siker föleszi a beszéd alternativitását. Mást várnak el, mást kérnek tőled, úriemberséget, kedvességet, mindenhez értést, bölcsességet, egyebet, és hát az ilyesmi nem mindig van meg. Sőt. De hát mindannyian azt akarjuk, hogy fogyjanak a könyveink, megdicsérjék az írásainkat, tetsszen, amit csinálunk. Mégse kerestem sosem a sikert. Csak dolgoztam. Ha úgy tetszik, a sikerért is. Hiszen ki nem? De végül úgyis azok a legjobb pillanatok az ember életében, amikor dolgozhat, s belül azt érzi, hogy valami jót csinál. Jut eszembe, amikor fiatal tárcista voltam a Délmagyarországnál, kaptam egy levelet, benne a néhány nappal azelőtt megjelent ördögös tárcám, szarral szépen összekenve. Idős embertársunk adta fel a levelet, látszott a kézírásán. Siker volt ez is. Nem?