Az interjú (amely az első írott interjú Tar Sándorral) 1990 legelején készült az akkor Körmendi Lajos szerkesztette Jászkunságba, ám nem jelent meg, mert a kézirat a szerkesztőségben elkallódott. Aztán pár év múlva csak előkerült. Akkor Szebenyi Nándor közölte egy főiskolai lapban, Szegeden. A szélesebb nyilvánosság most férhet hozzá először. J. Gy.

– Mi az oka, hogy eddig senkinek nem adott interjút? Nem keresték, vagy Ön zárkózott el?

– Ennek semmilyen különös oka nincsen. Egyszerűen az a helyzet, hogy valószínűleg alaptermészetemből fakadóan nem szívesen teregetem ki magánéletem részleteit. Aztán meg én nem tudok olyan szép és okos dolgokat mondani, mint pályatársaim, egy csomó kérdésre bizonyára zavarba jönnék, az ilyen jellegű képzettségem meglehetősen gyatra. Abban sem hiszek, hogy az olvasót valóban érdekli az, amit magamról ilyenkor elmondanék, hiszen mint hivatalnokot, rendőrt, munkahelyi vezetőt, lakásszomszédot stb. eddig soha nem érdekelte, olvasóként ugyanezt az embert ugyan mi tenné kíváncsivá? Másfelől pedig úgy gondolom, hogy az író írjon, ez az ő társadalmi szerepe, nem az önmutogatás, ezt megteszi úgyis az írásaiban. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy magam is, ha tehetem, elkerülöm az írói, költői nyilatkozatok élvezetét, mert roppant idétlennek, olykor megalázónak érzem, különösen amikor saját műveiket is elmondják, általában egy sereg könyvvel megrakott polc előtt feszengve, „kötetlenül”.

Ettől függetlenül természetesen engem is megkerestek már többen ilyen céllal, a valóság azonban az, hogy nem túl sokan. Egy esetben álltam kötélnek: a rádióban válaszoltam Széll Júlia kérdéseire munkahelyi vezetőm írásos utasítására, dacára a többszöri menekülési kísérletnek. (Most pedig Körmendi Lajoshoz fűződő barátságom ment fel elveim alól.)

– Nemrég az Alföldben jelent meg a Te országod című novellája. Ezt méltatva írja Esterházy Péter a Hitelben (88-3): „Én Tart nem ösmerem. ...csak úgy elgondolok magamban egy férfit, aki debreceni szobájában ül és hírt ad.”

Az az érzésem, Ön „csak” műveivel van jelen az irodalmi köztudatban. Miért rekesztődött-rekesztette ki magát az irodalmi élet nyüzsgéséből?

– Jól érzi, valóban csak az írásaimmal vagyok jelen az irodalmi köztudatban, és ebben semmi kivetnivalót nem találok. Én egy gyárban dolgozom, lakótelepen élek, és egyedül. Ez sok mindent meghatároz. Megszabott időben kezdek és meghatározott időben végzek a gyárban. A két időpont között a gyár, az állam igyekszik belőlem a legtöbb fizikai és szellemi erőt kiszívni, amiért egy jelképes térítést fizet. Ennek általában a fele visszaáramlik hozzá, a maradékból megpróbálom regenerálni magam holnapig. Így élünk. Ehhez formálódik viselkedésünk, anyagcserénk, ruházatunk, vágyaink, szerelmünk – egész életünk. Már az is önrablás, hogy írásra adtam a fejem, meg kellett volna elégedni az olvasással, az is már a luxus kategóriába tartozik. Egyszerűen nincs időm, hogy belesodródjak az irodalmi élet nyüzsgésébe, de szándék sem igen, egy kicsit idegen nekem az a világ. Így alakult. A munkahelyemet nem hagyhatom ott, mert az írásból nem élnék meg szabadúszóként, de lehet, hogy ezt csak bebeszélem magamnak, nem tudom. Azt hiszem, ezen már nem tudok, nem lehet változtatni. Ha íróként nem is, magánemberként viszont bárkit szívesen látok, mindenféléről beszélgetünk, ami nem mindig irodalom, és nem is mindig tartozik a nyilvánosság elé. Laza, kötetlen kapcsolatom van sok szerkesztőséggel, a televízióval, rádióval, a filmgyárral, többnyire írásokat várnak tőlem, amikkel én – szégyenemre – általában adós maradok, vagy nem tudom tartani a határidőket. Ez nyugtalanít, de aki ismer, az tudja, hogy nekem sem könnyű.

– Mi a véleménye a mai irodalmi közállapotokról, s mit jelent manapság „vidéki írónak” lenni?

– Látja, ez is olyan kérdés, amire nem tudok tisztességes választ adni, mert nem ismerem annyira az irodalmi közállapotokat, hogy véleményt formáljak, pontosabban nem vagyok úgy részese az irodalmi életnek, hogy arról ítélkezzem. Amit sejtek: nem mindig az írás minősége tesz naggyá, vagy épp mellőzötté néhány alkotót, és emiatt ebben a meglehetősen érzékeny társaságban bizonyos feszültségek vibrálnak. Feszültségek egymás közt, feszültségek az írástudók és a hatalom vagy hatalmi csoportok között. A kérdés másik része is zavarba ejt, nem voltam még fővárosi író, így nem tudok különbséget tenni a vidéki és fővárosi író között. Attól tartok, ez a különbség valójában nem is olyan lényegi. Az igazság valahol ott lehet, hogy sok alkotó a fővárosba költözik, mert ott vannak az országos lapok, a kiadók, az úgynevezett irodalmi élet, miáltal vidéken egy bizonyos vákuum keletkezik. Ez például Németh Lászlót egyáltalán nem zavarta. Engem sem, de ez az egyetlen, ami közös bennünk.

– Új kötete fülszövegében azt írja, parasztcsaládban nőtt föl Hajdúsámsonon. Mondana néhány szót gyermekéveiről, ifjúságáról? Milyen családi és közösségi hatások érték akkoriban?

– Néhány szóban a gyermekévekről nehéz beszélni. Idilli és varázslatosan szép lehetett volna egy hatalmas tölgyerdő tőszomszédságában lévő, a falutól legtávolabb eső tanyán élni, de nem volt az, mert lépten-nyomon közbeszólt a történelem és a családi bajok. Járni például egy kutya tanított meg, volt egy kuvaszhoz húzó, korcs nagy kutyánk, fogtam a szőrét a hátán és ő méltóságteljesen sétált velem le-fel a mindig tyúkszaros, tehéntrágyás udvaron. Aztán jöttek az oroszok, és Malinovszkij egyik alkalmazottja agyonlőtte. A malacokat és tyúkokat is. Apámat nem, aki katonaszökevényként bujkált otthon, ő megúszta kétnapi ácsorgással a konyhasarokban, a fal felé fordulva. Nagyon finoman fejezem ki magam akkor, ha azt mondom, nem voltunk tehetősek, gazdagok. Pedig nálunk mindenki úgyszólván mindig dolgozott, amennyit csak bírt. Nem panaszként mondom, a történelmi parasztcsaládokban a gyerek is munkaerő volt, pontosan körülhatárolt feladatokkal, és ez akkor természetes volt, amellett, hogy mi, gyerekek, nem rajongtunk érte. Egy szoba-konyhás lakásban laktunk, csak a romantika kedvéért mondom, nádfedeles volt, az eresz alatt fecskék, verebek raja tanyázott, az öreg vályogfalban egér. A konyhában laktunk valamennyien, ahogyan ez még ma is sok helyen szokás, de kora tavasztól késő őszig ennek nem volt jelentősége, mert állandóan a szabadban, az erdőben vagy a szántóföldön voltunk. Volt dikó, búbos kemence, csikóstűzhely, rézmozsár, petróleumlámpa, vajverő, csecses korsó, elléskor az első tejből anyám gulásztát főzött – de ez már mind a néprajzosok területe. Nem éheztünk, de soha semmiből sem volt elég. Anyám ösztönös ősi tehetsége etetett bennünket egyik napról a másikra, de ő volt az is, aki mindig, minden körülmények között összetartotta a családot. Apám, ma úgy mondanák, nehezen kezelhető ember volt, aki általában utólag gondolkodott, és ebből olykor kisebb-nagyobb katasztrófák támadtak. Sajnos, az alkohol sem volt idegen tőle, bár mai mértékkel mérve kisinas volt ebben a szakmában. Nagyon szép hangja volt, és egy nyírfakéreg-darabbal két tenyere között minden dallamot el tudott fújni. Büszke, szabad ember volt, amit az elmérgesedett népi demokrácia sem tudott összetörni benne, aztán gyári segédmunkásként megszáradva ment nyugdíjba, majd meghalt valami kórházi gép csöveivel az ereiben anélkül, hogy valaha is elégtételt kapott volna.

Ifjúkoromban a diákélet egy kollégiumban, és az albérletek – mindegyik ezernyi hatással. Az állandó pénzavar – ma így mondják, ha valakinek nincs pénze. Nem fagylaltra, rágóra, diszkóra, hanem egy kiflire, vonalzóra, tuskihúzóra. Mert otthon sem volt, és az egyik hiány gerjeszti a másikat. Albérlőként már kereső ember voltam, kezdő technikusként 1160 forintot kerestem valami látszatmunkáért, és elkezdtem élni azt az életet, amit sok ezernyi más, csendes, megtűrt, az életen átsettenkedő sorstársam. Nehéz erősnek lenni ebben az életben. Tizennyolc évig.

– Gépipari technikumban érettségizett, és verseket írt. E két dolog között csak látszatellentmondás feszül, vagy a gépészet kényszerpálya?

– A gépipari technikum valóban kényszerpálya volt, a világon semmi vonzalom nem volt bennem a gépek iránt, nekünk akkor még rádiónk sem volt, és ha annak idején egy autó a tanyánk felé tévedt, mindenki kiszaladt az útra, de még a biciklit is megbámultuk. Anyám úgy döntött, hogy mindhárom gyerekét továbbtaníttatja akkor is, ha ők éhen pusztulnak, mert valamikor ő is tanulni szeretett volna, de nagyapám ezt meggátolta, így – gondolom – saját feltörekvő igyekezete célját a gyerekeinél próbálta elérni. A nővérem már gimnazista volt, a bátyám földszeretetén nem fogott az akarat, egyelőre beállt parasztnak, de később, leszerelése után mégis el kellett mennie, nem volt munka, az összes lehetőség a téesz volt, ahol például az egyik ünnepélyes zárszámadáskor minden tagnak be kellett fizetni ötven fillért a nagy Lenin-kép alatti asztalnál, ennyit osztottak. A szüleim szándéka vitt egy gyakorlatias pályára, nekem ebbe nem volt sok beleszólásom, én csak menni akartam, mindegy volt, hogy hová, úgy gondoltam, lenni kell egy másik életnek is, legalább a közelébe jussak. Ma már tudom, másik élet nincs.

A versírás magától jött, vagy talán inkább attól, hogy rengeteget olvastam már gyerekként is. (Talán a másik élet vágya, a sóvárgás miatt?) Aztán kitűnő irodalomtanáraim voltak, az általánosban Bíró Ferencné, aki Ady-rajongó volt, vagy a technikumban Varga József tanár úr, egy európai műveltségű, igen szigorú ember, mindkettőre mint emberre is felnéztem. Akkor a technikumban a humán tárgyak egyenrangúak voltak a műszaki ismeretekkel, három kemény helyesírási hibával meg lehetett bukni. De azt sem nézték jó szemmel, ha valaki nem tudta, hogy a Bostoni Teázás akkor volt, amikor Csokonai született. (Nem Lili, hanem a Vitéz Mihály.) Úgy gondolom, ezért nem feszül ellentmondás a kétféle érdeklődés között, de meg kell jegyeznem, a humán tárgyakból mindvégig erősebb voltam.

– Miért hagyott föl a versírással?

– A versírással nem hagytam fel, de számomra a vers magánügy. Az én életformámban olyan, mint amikor valaki magában beszél. Nagyrészük éppen ezért rossz, tipikusan dilettáns. Egy kötetnyi egyébként Halda Aliz tulajdonában van.

– Írásai a társadalom, a lét perifériájára szorult emberekről szólnak. Harminc éve munkáskörnyezetben él, úgy tudom, jelenleg is művezetőként dolgozik. Novellái szociográfiai pontosságúak és tömörségűek. Hogyan ír, milyen módszerekkel alkot?

– Már régen nem vagyok művezető, miután ennél magasabb létrafokokat is megmásztam, közös megegyezéssel leváltottak. Harminc év alatt – itthon és az NDK-ban is – sok munkahelyet megjártam gyáron belül, így nem nehéz beleélni magam bizonyos helyzetekbe. Életemben három nagy közösségi élmény játszik szerepet: a kollégium, a hadsereg és a gyár. Ez utóbbi bizonyult a legmarkánsabbnak, itt az emberek úgy fogadtak be, mintha mindig közéjük tartoztam volna, és nem kértek érte semmit. Látták a jelet a homlokomon? Nem tudom, hogy történt, de ma is ők a legjobb barátaim. Így aztán könnyű a dolgom az írással: a műhelyek, csarnokok, rakodórámpák, szerelőgödrök, raktárterek minden zugát ismerem, a környezetleírással tehát nem kell bajlódni. De ismerem azt a népet is, amely itt él, minden bajával, örömével, titkával, és itt élek én is. Ezeket csak össze kell rakni, ilyen egyszerű a módszer. Egyszerűbben: a helyszín egy már „belakott” környezet, az emberek pedig modellként segítek beszédmódjukkal, alakjukkal, külső megjelenésükkel, míg a történet részeiben igaz, egészében általában kitalált a novelláknál, a szociográfiáknál soha.

– A munkatársai, környezete miként fogadják, hogy „megírja” őket?

– A saját élményanyagomhoz csak annyiban ragaszkodom, amennyiben ez a katalizátor szerepét tölti be egy történet leírásához. A szociográfiák esetében valami emberi vonzalom, együttérzés vagy ennek a teljes hiánya indít el. Magnót évek óta nem használok, van olyan írásom, amit két évig „csináltam”, azt hiszem, jó is volt, és nem volt erőm nyilvánosságra hozni, valamiféle bennem kialakult erkölcsi gátlás miatt. Nehéz az emberek szemébe nézni, ha megtudják, hogy az irodalom tárgyaivá váltak. Sokáig küszködtem ezzel, évekig titkoltam bűnös hajlamomat, mígnem a Vízipókot egyszer elolvasta egy unatkozó síkköszörűs. Aztán továbbadta. Aztán a gyári nyomdába elkezdték sokszorosítani, hiszen az egész gyár ismerte a szereplőket, ráadásul én is abban a műhelyben dolgoztam. Mindig sejtették, hogy valami nem stimmel nálam. Volt, aki gratulált, mások zavartan elfordultak, egy ember pedig megfenyegetett a bírósággal, rólam meg szakadt a víz. Csak a főszereplő nem értett semmit, hogy miért ugratják őt állandóan Vasmariskával (így nevezték el a szobrot), és miért röhögik állandóan. Emiatt rettenetesen szégyelltem magam, és nagy ritkán, ha vele találkozom, még ma is. Húszévesen leszázalékolták, és nem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy ehhez én is hozzájárultam. Ráadásul az egész történet, úgy, ahogy van, nem is vele esett meg – nincs esélyem rá, hogy ezt valaha is, magamat mentve, megértessem véle. A többiekkel később rendbejöttek a dolgok, egy közös bulin, a Keleti-főcsatornánál nagy ivászat és dorbézolás közben megvertek egy léccel, és belelöktek a vízbe. De ezt már mókásan, viccből, és nem is fájt. Röhögtünk, kiabáltunk, az már csak apróság volt, hogy én nem tudok úszni.

– Azt írja valahol, hogy kötete megírása közben sokat segítette Önt K. J. Miben segítette, s föloldható-e ez a monogram?

– K. J. az Kenedi János monogramja, kritikus, esszéista, újságíró, nem is tudom pontosan meghatározni a foglalkozását, mivel a nyilvánosságból már sok éve kizárták. Számomra felfoghatatlan ismeretanyaggal, kritikai érzékkel, értékítélettel, következetességgel és akarattal bíró ember, aki úgy lát, mint Bibó és Szerb Antal, és úgy él, mint Gandhi. A Profil, az első szamizdat szerkesztésekor választotta ki betiltott írásomat, amely egyébként a régi Mozgó Világ pályagyőztes szociográfiája volt, azóta barátok is vagyunk, nem túl gyakori, egy-két órás beszélgetések erejéig, ha éppen Pestre vetődök. Azzal segít, hogy nem akar befolyásolni, csak éppen elmondja a véleményét. Szerencsére azt is megértem, amit tapintatból nem mond ki. Szerkesztési, írástechnikai, olykor tartalmi észrevételei vannak, amikre, úgy tapasztaltam, oda kell figyelni. Egy amatőrnek a tárgyilagos, értő vélemény felbecsülhetetlen segítség. Hogy például most ez a befejezés túl érzelgős, fel kellene lazítani, vagy egy figurának az egyéniségéhez képest a beszédmódja túlságosan kulturált stb. Úgy alakult, hogy minden kéziratomat ő látja először, meg azok, akik a postáját esetleg ellenőrzik. Aztán néha telefonál, mi van velem, dolgozom? Írjak! Néha ez is kell, az utóbbi időben egy kicsit himbál az élet, rám fér, hogy valaki ösztökéljen.

– Írásaiban gyakorta találkozhatunk cigány szereplőkkel. Vannak a barátai között cigányok?

– Abban a világban, ahol én élek, mindenkinek vannak cigány ismerősei, barátai, hiszen együtt dolgozunk, együtt élünk. Az mese, hogy a magyarság egésze egyértelműen szemben áll a cigányokkal és viszont. Természetesen közöttük is van olyan, akit nem szeretnék szomszédomnak, de nem szerettem azt a magyart sem, aki a szomszédomban lakott és baltával kellett kibontani az ajtaját, hogy halkítsa már le azt az értékes hifi-tornyát, mert három műszakban dolgozom, és nappal olykor le szeretném csukni a szemem.

– Hogyan látja a cigányság közelmúltját, jelenét, lehetőségeit? Hol a helyük napjaink társadalmában? Mi a véleménye a Cigány Szövetségről, a Cigány Újságról stb.?

– Ez most megint nehéz kérdés. Ahogyan én látom, a cigányság egy része küzd azért, hogy asszimilálódhasson, a másik része sértődötten szemben áll. Most nem beszélek a cigány elitről, az értelmiségről és az üzletelőkről, ők más világ. Az alapvető probléma az ország gazdasági összeomlása. Egy ilyen vert helyzetben nekik még kevesebb jut, miközben a sanda politika elnézi, hogy némelyek szemében a cigányság csak nyűg a nyakunkon, élősködnek, nem dolgoznak, lopnak stb. Megszületett az a szépséges kifejezés, hogy cigány bűnözés, nehogy összekeverjük valamivel. Érdekes, hogy például Svájcban hány nemzetiség tud együtt élni minden probléma nélkül, míg nálunk, hányatott történelmünk során, ha a csőd szélére kerültünk, rögtön elkezdtünk zsidózni, a tót nem ember, Liszt Nándor köteteket írt tele román-gyűlölettel, ráadásul szellemesen. Azt akarom ezzel mondani, hogy a cigánykérdés nem faji kérdés, hanem gazdasági. És természetesen itt van a helyük köztünk, ne felejtsük el, hogy mi magyarok is sokáig idegen test voltunk Európában. Ez a probléma is a fiatalok vállára nehezedik, mert mi nagyon elrontottuk. Tudjuk, hogy a nácik által elhurcolt és megölt cigányokért senki sem kapott jóvátételt. Nincs egy emlékműve áldozataiknak stb. De van-e például cigány ábécé vagy szótár? Egyáltalán, kutatja-e valaki a történelmüket? Hiszen még azt sem tudjuk pontosan, hányfélék. A cigányozás, miként a zsidózás is, az ostoba ember menekülése az igazság elől, és nem is veszélytelen. Mai szemmel nézve a lehetőségeik rohamosan csökkennek, a cigányok válnak tömegesen munkanélkülivé, megszűnik számukra a munka, a legfontosabb szál, ami a társadalomhoz köti őket. Nem vagyok optimista.

A Cigány Szövetségről keveset tudok, a közszáj azt tartja, hogy marakodnak, berkeiken belül hatalmi harc dúl. Hát dúljon. Minden nép így kezdi, amikor az autonómia közelébe kerül. Nem kell ettől félni, és főleg nem szabad őket emiatt lebecsülni. Ez egy gyötrelmes folyamat, amely fent kezdődött, és talán még megérem, hogy végighömpölyög a putrik világáig.

A Cigány Újsággal nem az a probléma, hogy jó vagy rossz, hanem az, hogy nem igazán cigány. Mintha magyarok szerkesztenék magyaroknak, magyar módra. Talán ezen kellene változtatni, de hát én ebben sem vagyok szakértő. És miért nem kétnyelvű? Talán azért, mert a cigányság jó része sem beszéli már a nyelvüket? Ez sem az ő mulasztásuk.

– Hírt ad a mai magyar munkásságról. Ír a mindennapok kis nyomorúságairól, megaláztatásairól, szürkeségéről, ír tragédiákról, örömvillanásokról. Hogyan látja, milyen jövő vár hőseire Magyarországon?

– Hőseimre, bizony, velem együtt, velünk együtt szomorú jövő vár, ezt teljes meggyőződéssel állíthatom. Nem a ránk jövő szegénység, nélkülözés és mindaz, ami majd ezzel együtt jár, a nyomasztó, hanem a tudat, a lélek kilátástalansága, a totális kiábrándultság. A munkásnak a marxizmus megrokkanásával tudomásul kell venni, hogy még sincs igazságos társadalom, nem volt, és most már nem is lesz. Ezt a letargiát nagyon nehéz megfogni, szinte már nincsenek külső jegyei sem. Csak nézünk a levegőbe. Nekünk már nem lesz forradalmunk, még emlékünk sem, dologgá, tárggyá váltunk. Ez az ország volt már ennél kilátástalanabb helyzetben is, de volt valami hit, ami ösztökélt, lökött előre, és nem ismerek el nagyobb bűnt, ahogy ezzel visszaéltek. Ez egy becsapott nép, amellett, hogy tudatosan, módszeresen kifosztották. Nem jó erről beszélni.

– Kik voltak azok, akiknek szellemi kisugárzása hatással volt gondolkodására, emberi és művészi kiteljesedésére? Nemcsak írókra gondolok. Akik nélkül Tar Sándor nem ez a Tar Sándor lenne?

– Mégis csak az írókat venném előre, hiszen majd’ mindent tőlük tanultam. Thomas Mann szeszélyes következetessége, kivételes íráskészsége újraolvasva is mindig meglep. Az a tudatos építkezés, ami novellái közül talán a Halál Velencében című művében figyelhető meg leginkább: Aschenbach érzelmi összeomlását párhuzamosan követi teste nyavalyáinak elhatalmasodása, közben elromlik az idő, kitör a járvány. Minden egy célért. A németek közül még Gottfried Keller volt rám valami megszabadító hatással, nem tudom, hogy pontosan miért. Aztán Du Gard, Tolsztoj, Turgenyev, Whitman, Cendrars elbeszélései, Camus, Kafkát kétszer is kellene mondanom, Joyce, Ginsberg, de nem akarok itt leckét felmondani, ha azt tenném, be kellene sorolni Gelléri Andor Endrét, Csáth Gézát, József Attilát szintén ismételve, és még sokakat. A mai alkotók közül Esterházy, Nádas, Mészöly, Mándy, hogy csak néhányat említsek, nem rangsorolva, természetesen. De minden irodalmi hatás mellett ott van a való élet mindennapi, ismétlődő és kikerülhetetlen hatása, ez talán mindennél erőteljesebben determinál, mint a páncél rakódott rám az évek során, ha tetszik, ha nem. Meglepetés volt számomra annak idején Kenedi baráti körének megismerése, mert legyőzték a kishitűségemet, biztattak, közben kijártam közöttük néhány egyetemi fakultást, csendben, észrevétlenül. A távolság dacára erős befolyással bírt a régi Mozgó Világ gárdája, Berkovits lezser és tartózkodó modora, Alexa Károly, no és a szerzők csapata, Hajnóczy, Petri és sokan mások. Összesen háromszor voltam a szerkesztőségben, mégis úgy éreztem, köztük vagyok. Nem sikerült azóta sem ilyen szellemi műhelyt találni.

– Készül az újabb kötet?

– Természetesen írok, amikor az időm engedi, és ha lesz majd egy kötetrevaló, megpróbálom megjelentetni, úgy gondolom, ez természetes. Ehhez most már egy kis nyugalom kellene a magánéletemben, és persze folyamatos szívműködés. Úgy egy éve elkezdtem a gyűjtést egy vaskosabb szociográfiához, talán megérem, hogy pontot tehetek a végére.