Üveggolyók

Tudjátok, mit szoktam mostanában tenni, amikor rossz? Amikor savanyú a kedv, nyűgösség és elveszettség gyötör, amikor olyan a világ, mintha valami keserű özvegy lenne?

Ilyenkor szépen leülök az ágy szélére. Nem az asztalhoz, s magam se tudom, miért éppen az ágyra, hát csak, vonom meg a vállam, szóval leülök oda, és találomra elolvasok egy Szép Ernő tárcát. Csak egyet, mert annyi is elég. Tudjátok, olyan ez, mint amikor a tenyeredbe veszel egy üveggolyót, s bár sokan azt mondták rá, értéktelen semmiség, hogy egy kacat, te mégis jó negyedórát eltöltesz vele. És aztán jó tesz. Mintha valaki, talán egy testvér törődött volna kicsit a lelkeddel. Bennszülött vagy, mert földet, szívet és istent adsz ezért az üveggolyónyi negyedóráért. Odaadtál mindent, mert mintha mindent megkaptál volna. A világ meg harsogva röhög, hogy milyen ostoba, milyen tökkelütött vagy. Nem baj, röhögjön csak a világ. Akarjon a világ akasztani, lőni, szórja a pénzt, veszekedjen, várjon és várakoztasson, bírságoljon, rúgjon ki, nekem akkor is van, csak azért is van jó néhány üveggolyóm, mert például a virágzó szilvafák most, és a szél, és tegnap az a hajnal a vásárcsarnokban, vagy hogy ma reggelre azt álmodtam, hogy áfonyát ettem, istenem, micsoda álom volt, ott kéklett minden egy üveggolyóban. Amikor rossz nekem, nem ellenséget keresek, mert az úgyis van. Elsőnek például én magam, hát igen, a legfőbb ellenség én vagyok nekem. Amikor rossz nekem, én testvért keresek. Aki odaadja nekem a lelkét, és én is odaadhatom neki az enyémet.

És van egy nagyon, nagyon fontos szabály is.

Nyilván tudjátok, hogy rokon minden ember A rokonotok ez is, meg amaz is, rokon a fehér, a fekete, a pisztolyos, a keresztet összenyálazó, a fukar, az okos, a hőbörgő, jól van, abbahagyom ezt. Több milliárd fazon és baba. Nem te választottad, hanem megkaptad őket, ahogyan ők is megkaptak téged. Hanem hogy a testvéretek ki lesz, arról már ti döntötök! Az én testvérem például az, aki belefér nekem egy üveggolyóba. És én is a testvére vagyok mindazoknak, akinek beleférek az ő üveggolyóikba. Negyed óra, néhány szabadon választott, könnyű szín, foltok és maszatok, mint amikor éppen csak érintenek, viszont csak azért teszik, hogy negyedórára, ha ültök egy ágyon, padon, valahol, jobb legyen.

Kenyérhaj

A szent magyar kenyér alapvetően három szentségből áll, a héjból, a puha és fehér belsőből, valamint az árcédulából, mely utóbbi szentség mutat, a legnagyobb történeti változékonyságot. Mert minden évben más és más szám van ráimádkozva, szent szám volt például a három-hatvan, azóta meg, ugye, már száz fölött vagyunk. Az árcédulát gyakran akkor vesszük észre, amikor az már rátapadt a mandulánkra vagy a nyelőcsövünk falára. Az emberi létezés érdekfeszítő pillanatai ezek. Vajon életben maradunk? Kapunk még egyszer levegőt? Vajon görcsös öklendezésünket fölfüggeszti özv. Tonna Lajosné okleveles jótündér néhány, a hátunkon elhelyezett életmentő lapátcsapása? Ó, a modern világ mélyen lenézi a kenyeret. Mindenféle anorexiás kiflicskék, divatzsömlék, szoláriumpogácsák tülekednek az újonnan megnyílt pékségek kirakataiban. Viszont van egy figyelemre méltó jelenség, amely még a nem modern világban, mondjuk, húsz éve, harminc éve is tapasztalható volt. Mindannyian tudjuk jól, a meleg kenyér a létezés egyik csodája. Megkapod a péknél, fehér kötényes, piros arcú anyóka adja, szőke pihék az orra alatt, olyan gyönyörű hónaljakkal, hogy, na szóval megkapod tőle, és míg hazafelé zavarnak az utcasakálok, te szórakozottan szakítgatsz a még mindig anyaölmeleg, édes kenyéranyagból. De nem erről akartam szólni. Hanem arról a különös, számomra föl nem fogható cselekedetről, hogy bizonyos háztarásokban, úgy fényűző panellakásokban, mint szerény kastélyodukban, a megszegett kenyeret egyszerűen elválasztják a héjától. Elválasztják, külön tányérkába deportálják, mint az értéktelen csontot, majd pedig az ebéd végeztével vízzel puhítják, és a filozófia szakos tyúkudvarnak adományozzák. Borzalom. Nem akarok dicsekedni, de én magam eddigi életem folyamán több ilyen tányér kenyérhéjat mentettem meg. Ugyanis szerintem a kenyérhéj ízletesebb, minta bél. Aki szokott például vacsorakatonákat készíteni, az jól tudja ezt. Kenyérhéj, rá sajtkrém, aztán egy kis szalámi, császár, téli vagy erdélyi, és a végén egy könnycsepp, nagy dolgok ezek. Sokan azt mondják, hogy a kenyérhéj nem tiszta. Összefogdossa a pék, a pékné meg a pékné szeretője. Ugyan, kérem! Mert mi a tiszta? Az angyal tiszta? Az ég? A gyerek? Én például a kenyérhéjtól tanultam meg egy deres decemberi estén, hogy nem tisztának, fehérnek, ragyogónak ésatöbbinek kell lenni, hanem egyszerűen csak jónak.

A munkába igyekvő nő

Van az emberiség történelmének egy viszonylag új jelensége. A heti nagy zivatar másnapjának kora reggelén döbbentem erre a fölfedezésre a József Attila sugárút nedves platánkoronái alatt baktatva. Párás volt a levegő, már bőven tülekedtek a villamosok és a részegek, az újság azt írta, á, mindegy, mit írt, a lényeg az, hogy egyszer csak szembe jött velem a jelenség. Aztán még egy. És még egy. E jelenséget legott a „munkába igyekvő nő” kifejezéssel illettem.

A munkába igyekvő nő arcvonásai komolyak, hadd ne mondjam, egészen komorak, kitetszik a vonásokból a munkakezdés előtti stressz, valamint az a nem elhanyagolható tény, hogy bár a nő szeret dolgozni, viszont nagyon nem szeret munkába járni. A munkába igyekvő nő sértett lény, becsapva és megalázva érzi magát, lévén alapvetően huszadik századi találmány. Teljesen jogos e sértődés. Ha évmilliókon keresztül nem kellett reggelente a nőnek munkába igyekeznie, akkor hogyan változhatott akkorát a világ, hogy újabban kell.

A munkába igyekvő nő többnyire szép, ápolt, lágyan hullámzó illatkendőt von maga után, valamint az is megállapítható, hogy mennyi időt töltött indulása előtt a fürdőszobában a toalettje érdekében, fél órát, egy órát, vagy már tegnap este óta ott van, és még így is megcsinálta a reggeli kakaót, csokigolyós tejet, a parizeres, vajas kenyeret, továbbá kihegyezte a csetlő-botló gimnazista lakli ceruzáit.

A munkába igyekvő nővel képtelenség szemezni. Az elismerő, vágyakozó, cinkos, kalandra hívó, kedveskedő, édes malacságokat sugalló, gyengéden évődő avagy brutálisan őszinte férfi tekintetére egy jégmező halott ridegsége köszön vissza.

„Frau Amundsen vagyok, homloktól lefelé jeges, fagyos, halott, még egy forró testű oroszlánfóka se tudna felizgatni.”

A munkába igyekvő nő úgy lelkileg, mint élettanilag frigid. Már feledte a reggeli gyors és heves együttlétet, ha volt ilyen. Már feledte az éjszakait is, ha volt ilyen. A két héttel ezelőttit is feledte, már ha volt ilyen. Munkába igyekvő nőt még soha senkinek nem sikerült elcsábítania, ezért ha valaki ilyesmi hőstettel dicsekedne, közösítsük ki, szégyenítsük meg, illessük mélységes megvetéssel, és ne engedjük be többé a klubba. A munkába igyekvő nő komor tekintete fegyelmezett lelki vidékről tanúskodik. A munkába igyekvő nő készül, neki a munka jóval nagyobb megpróbáltatás, mint a férfinak, például egy magyar bányászlány nem keres annyi eurót, mint egy bányászfiú, hiába hoz fel ugyanannyi csille mamutcsontot vagy férfikoponyát a mélyből. A munkába igyekvő nő a szokásosnál is borúsabb, ha a főnöke, felettese történetesen ugyancsak nő. Ráadásul a munkába igyekvő nő nem is könnyíthet a helyzetén, ahogy a férfiak a legnagyobb természetességgel vehetik magukhoz reggeli filozófiájukat valamely talponálló vagy korán nyitó kispresszó tantermében. (Baloldaliak baloldalt és szinte a földhöz tapadva isszák az ateista sört, jobboldaliak a söntéspadló fölött lebegve emelik az ajkaikhoz a nemzeti keresztény kevertet, hubertust és kisüstit.)

A munkába igyekvő nő nem olvas újságot, ahogy férfiak többnyire teszik, pedig a reggeli újságolvasás ugyancsak feszültségoldó tényező. Elolvasna például egy olyan hírt, hogy a férfinak lenni, tudósok mutatták ki, és a múlt hét egyik fő híre volt, szóval, hogy férfinak lenni egészségtelen, káros, és, hohó, nyomban földerülne. Tittirim, tittirim, így lippentyűzne be a munkahelyre, és nem a szuperbiztos intimbetéttől, a szupermosó mosóportól vagy a szuperillatos szuperdezodortól lenne harmonikus és magabiztos, hanem ettől a reményt keltő, gyönyörű hírtől. Munkába igyekvő nőnek ne is meséljen senki viccet, például szőke férfiről, lehet ugyan, hogy érteni fogja, de akkor sem találja mulatságosnak.

Nem minden nő igyekszik reggel a munkába, akit az utcán lelünk reggel hat és kilenc között. Azon a reggelen, amikor mindezt elgondoltam, a közeli villamosmegállóban két idősebb hölgyre leltem, jókedvűek és fölszabadultak voltak, természetesek és nyitottak. Ők már semmiképpen sem munkába tartottak. Nyilván a piacra mentek. Vagy az emberükhöz, hát igen, a fonógyári útra, ahol, amint azt tudjuk, a temető vagyon.

Apának lenni

Van két fiam, nem jöttek el a temetésre. Zsiga a barátom volt, előbb levágták a lábát az érszűkület miatt, felzihált a plafonig még két hétig, aztán megakadt a torkán a halálgombóc. Nem jöttek el a fiaim, mert tüntettek, szerveztek, felléptek. Azt mondta az orvosunk, nem, nekem nem mondott semmit. A nagyobbik fiamnak mondta, csoda, hogy én még élek, nem is érti, vigyázzanak rám. Hát, tessék, élek. Persze fáj minden mozdulat, és félek is, néha előveszem az albumot, hát hogy 1961-ben a Balatonnál. Azt mondja a kisebbik, de apa, akkor még akasztottak. Én meg azt mondom neki, én meg akkor tanítottalak járni. Megmondtam nekik, a két fiamnak, hogy a vasárnapi ebéd közben nekem nem vitatkoznak. Én vagyok az apjuk, ezek meg olyan gyűlölettel acsarkodnak egymásra, mintha Káin és Ábel lennének, mi lett ezekkel, kicsoda tette ezt velük, én nem tudom. Néha megáll előttem az idősebb, toporog, mint egy kisrendőr, és fürkész. Á, nem is. Úgy néz, mint egy párttitkár, azzal a vizenyős, kutakvó pillantással, ami kérdezni nem tud, csak gyanúsít. Végül nagy nehezen azt dünnyögi, nem akarok-e bevallani neki valamit. Mi a szentséget valljak be teneked, kedves jó fiam?! Hát valami, khm, valami titkot, amit eddig még nem akartam, khm, tudtam, amire eddig alkalom nem akadt. Na, menjél csak tüntetni, engem meg hagyjál békén, ötféle gyógyszert szedek, meghalt a Zsiga, a Béla, a Józsi, ezek mind a barátaim voltak a kollégiumból meg a gyárból, szétrohadtak, leépültek, kiégtek, hát igen, a központból tudtam meg, hogy nemsokára közművesítik a telket, amin most a házad áll, fiam. A szentségit! Mi akarnak ezek tudni?! Hogy megcsaltam-e az anyjukat?! Mi közük hozzá, ha igen! Hogy bratyiztam-e iksz elvtárssal, vagy hogy vodkaversenyeket rendeztünk az esti egyetem után?! Kérdem én tőlük, járnak-e kurvázni, hogy miféle üzletükben, káeftéjükben vagyok én a néma társ?! Kérdezem tőle, ettől az én legnagyobb gyermekemtől, emlékszel, fiam, hogy nem vertem el a kezedet, amikor krumplicukrot csentél a Molnárboltból. Hát jó, megkérdezem. És akkor mi van, mi történik? Meg se rezdül az arca, te jó ég, ez már nem emlékszik a krumplicukorra! Vasárnap az ebédnél már nem veszekedtek. Mintha a csöndet kanalazgatták volna az újházi tyúkleves helyett, rossz, romlott csönd terjengett az asztal fölött, mire a kisebbik megszólalt, hogy apuka, nem írt-e alá, véletlenül, khm, valamit. A salátás ellenőrződet, fiam, azt, meg a sok hamis igazolásodat, meg a jegyzőkönyvet, amikor a bugikoncert után kihoztalak az őrsről, ezeket mind aláírtam. Nem ilyenre gondoltak, így az idősebb. Mire azt dohogtam neki, hogy ami az enyém, az enyém, ami meg a tietek, fiaim, a tietek. Szinte egyszerre mondták, de hogy a felelősség, és ahogy az ő pozíciójuk. Néztem a húslevest, benne volt még a tyúk szíve, ott sötétlett a tál az alján, kimertem, s ahogy régen, kettévágtam, mondtam, osztozzatok, gyerekek, aztán kibotoztam a kertbe, ültem a diófa alatt, és Zsigára gondoltam, aki a barátom volt, és akivel 1961-ben a Balatonnál, ah, mindegy, elmúlt, volt.

Zokni

Kedd volt, és este, és éppen egy nappal a forradalom ünnepe előtt, egyedül időztem egy szobában, és akkor egyszerre a lábamra esett a pillantásom. A zoknimra néztem. Azt bámultam, mint egy magányos rendőrtábornok És nyomban elfogott valami furcsa, meghatározhatatlan érzés, szomorúság, szégyen, csalódottság, mélabú, bámultam a zoknimat, mosottkék, viseltes zokni, nem lyukas, kissé megcsavarodott a lábfejemen, az élet szép, egyre szebb, és van rajtam egy zokni is. Az ostoba emberekre gyakran mondják, hogy zokni. Miért mondják. Azért mondják, mert a zokni a legreálisabb ruhadarab, mert lent van, föld, sár, por, téli porcukor és Arany János. Jogos lenne azt mondani egy korlátolt, kiábrándítóan egyszerű emberre, hogy bojtos sapka? Vagy hogy úúú, de melltartó vagy, kisanyám?! Igen, úgy vélem, jogos megoldás lenne ezt mondani. Az ember számon tartja a zoknijait, tudjuk, hány van, tudjuk, milyen jelleműek, az anyag, a viselkedésük, a színük, és a fekvésük. És hogy miképp kell összehajtogatni őket, hoppá, hoppá! Abból a halott, elfekvő, kinyúlt formából fürge ujjakkal puha gömböcskét alkotunk, ami éppúgy emlékeztethet bennünket a Földre, melyen élünk, a labdára, amivel gólokat adunk, s ami révén gólokat kapunk, emlékezhetünk a szomjunkat oltó anyamellre, vagy a vágyunkat fölhorgasztó drága mellre ésatöbbi. Egy zokninak jóval erősebb, tágasabb lelki vidéke van, mint egy kalapnak vagy egy nyakkendőnek. Nyakkendőben, kalapban például lehet szeretkezni. Zokniban nem lehet. Én nem vagyok az erőszakos pedagógia föltétlen híve, de az olyan férfira, aki zokniban szerelmeskedik, mármint hogy alsónadrági mélységig ruhátlanná tette magát, ám tovább nem vette a fáradságot, szóval az ilyen férfira ráküldeném a fölzaklatott Lúdas Mátyást, és. Ilyen zoknis férfiakat a hatvanas években megalkotott bajor szexfilmekben láthattunk, ezek pedig az emberi kultúra mélypontját jelentették. A szabály az, hogy egy férfi szerelmeskedés közben vegye le a zokniját, például Jézuson soha nem volt zokni. Zokni, kapca, harisnya, egyre megy. A szabály az, hogy a nő szerelmeskedés közben azt vesz le, amit akar. A zokni is maradhat, minden maradhat, a tébékártyáját is tarthatja a fogai között egészen a messze kéklő túlsó partig, egy nő úgyis szerelmeskedhet, szabad neki, illik neki, meg van engedve neki, hogy az egész ruhásszekrényt magára vegye, tíz szoknya, húsz melltartó, az összes harisnya, három kalap satöbbi. Különben egy nőn soha nem tud olyan jelentékennyé válni a zokni, mint egy férfin. Aki nem figyeli, gondozza, nézegeti a zoknijait, azzal baj van. Az önző, törtető, figyelmetlen alak. Egy piszok. A lyukas zokni pedig olyan, mint egy megromlott, kihűlő kapcsolat. De a lyukas zokninál is van megrendítőbb zoknifajta. Ez pedig az ötujjú zokni. Vannak fiatalok, akik viccből ilyet hordanak. Nem szabad. Az Ördög is viccelődéssel kezdi. Aztán miután jót nevettél, előveszi a zokniját, előveszi, na, és mit tesz vele. A feledre húzza.

A csapvíz

Mi még hordtunk zománcos kannával vizet a sarki kútról, amivel nem azt akarom mondani, eh, a mi időnkben, bezzeg, szó sincs erről, csak annyit szeretnék kijelenteni, hogy a víz majdnem mindenre jó, például a másnaposságra nem, és ha nem másnapos az ember, akkor meg is lehet inni vizet, aztán meg ki is lehet pisilni. Meg fürödni is lehet benne és úszni, ismerek fiatalokat, akik vízben tették meg azt, amit más ágyban, párnák közt, szénakazalban vagy tornaszertárban szokott volt megtenni.

Gyerekkorom kerti csapjának szeretnék emléket állítani, nem nagyot, éppen csak akkorát, mint amekkora ő volt. De a szülővárosomban a poros, akácos utcák sarkain még most is ott állnak a nyomós kutak, azoknak is iszonyatosan jó vize volt, aláhasalsz edzés után, vagy lemosod a véres térdedet, és kút mellett hajolsz szőke Anikó fölé is egy nyári este, aki nem ellenkezik, de másnap már nem jön ki játszani. Az ember próbálkozik, kalandos lény, van hajlama misztikára és praktikumra, én például ismerek olyan nőt, aki csak azért akar a mennyországba jutni, hogy ott a bútorokat átrendezhesse. Szerény személyemet mentette már meg tequila, sóval és citrommal, ahogy illik, és ittam már tizenötfokos belga sört, és olyan pálinkát, amelynek párájától elájult egy anyakomondor, és egy meghatározhatatlan fajtájú töménytől tíz percig egy másik országban voltam, nem tudom, hol, mintha Iránban és Amerikában egyszerre, hát igen, lehetne mesélni. Ám hogy letudom ezeket a kalandos, misztikus és nagyon gyarló dolgokat, azt kell mondanom, hogy folyadék sok van, de a víz az víz. Mint a bibliai istenmeghatározás: az, aki. Mert azt éreztem, hogy a víz szeret. Nem azért, mert benne van az Isten. Ő a sörben is benne van, csak szőke, hosszú hajú és kövér. A borban is benne van, de ott kreolbőrű gitáros, penget, mint Hernandez, aki már három napja nem evett. A vodkában meg úgy néz ki, mint egy prémvadász, Vlagyimir, egy kicsit tuskó, de nagy szíve van. A vízben nem tudom, milyen az Isten, de benne van. S ahogy visszagondolok a mi kerti csapunkra, a csobogásra, a kerti porban szétfolyó patakocskára, ahogy visszagondolok arra az ízre, elfog valami időtlen gyengeség és valami mélységes fájdalom, hogy azt a drága ízt már soha, soha nem érezhetem. Hát, barátaim, például ezért iszik az ember sört. Vagy bort. Vagy tequilát.

Az őszi piac

Őszi piacon voltam. Na jó, beszámolót manapság így nem kezd az, igric. Inkább úgy kezdi, almát, körtét, diót és hamis toalett pumpát árul Menyus néni, akinek az unokáját kisvállalkozásban végzett szűzhártyaszaggatás utáni jogosulatlan áfavisszaigénylésért üldöz az APEH, a Heti Hetes, valamint a Vasárnapi Újság tisztelt szerkesztősége. Sztornó. A piac a világ legjobb dolgai közé tartozik, repül a lángos, filozofál a talponálló, és legalább egy kofát meglopnak. És azt mindig megteszik! Az én őszi piacomon flakonos tejet csentek az erősen fejkendős nénitől, érdekes okfejtésbe bonyolódott, egyszerre szapulta az egész alávaló piaci társadalmat, másrészt arra kérte a jelenlévőket, hogy ne vegyék magukra a jogos kritikát.

Gyönyörű volt az őszi piac! Színház, divatbemutató is bírósági tárgyalás volt egyszerre! Ezernyi szín, árnyalat, telt formák, a természet önfeledt tobzódása várt. Paprikák és paradicsomok véres halmai között botladoztam. Szinte fölrobbantak mellettem a paradicsompaprikák! Füzérre fűzött fokhagymákat lengetett a vidéki angyalok lehelete, a standokon szétterített cirmos babok, szemes babok lövedékei között tömött mákzacskók, mézes üvegek sorakoztak. Arisztokraták voltak a hajnali dérrel ízesített szőlőfürtök, pórnép a zöldséggyökér és a sárgarépa. Vadul filozofált a kelkáposzta, a káposztafej, a brokkoli és a fehér agyú karfiol. A forró nyárvége után élettel szívta teli magát a kiskerti világ. Mintha valami utolsó, nagy előadásra készült volna. Olyan kicsattanó, olyan színes, telt és csábító volt minden. Hiszen a gyümölcsök is! Ragyogtak a piros és zöldhéjú almák, mélysárgán dúdolgattak népies sanzonokat a szexuális alakú körték, vadkék színükkel fenyegetőztek a kicsi szilvák, hogy szétnyílnak, s a repedésükön át megmutatják, hogy milyen a, szóval megmutatják. A krumplit és a hagymát piros fonatú zsákokba deportálták. S hogy mi várja mindezt?! Serpenyők sercegő pokla, gyilkosan bugyogó forró vizek, halálos gőztámadás, brutális olajfürdők, hidegen csillanó konyhakések, durva reszelők, túlvilági jégkamarák világtalan csendje, eltátott szájak, öblös kompótos üvegek, szalicil, celofán, só, só, só. Bámultam, nézelődtem a piacon, mígnem egyszerre felpillantottam. Hét óra, reggel volt már, és a kékszürke őszi ég. Mintha valami kiéhezett, világnagy állat torkába láttam volna.

Prágai történet

Ünnep az élet, és ezen ama torokszorító tény sem változtat, hagy Prága elesett. Kész, vége, finíta, aki züllést akar látni, rollerezzen oda azonnal A föltupírozott várost turisták hordái dúlják, és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy vannak, hanem, mondjuk úgy, hogy ötszáz Váci utca egymás mellett egy napfényes délidőben, iszonyatos zsúfoltság, tátott száj, és az emberi butaság újkori mintadarabja, a csattogó fényképezőgép. A turista legalább annyira elront egy várost, mint egy kőstupid párttitkár, urbánus giccs, doppingeper, gumi koldusbaba, vietnamkonfekció. Nem sírtam, de a sorrendet fölállítottam.

Pilsner Urquer, Staropramen, Gambrinus, Budweiser.

Aztán szombat délután megismerkedtem Borbálával.

Szőke, magyar, egyetemista, nő.

Eljött a prágai könyvvásárra, és hovatovább. A délutáni fölolvasás után odalépett hozzám, érintette a karomat, figyeljen, szólt, maga kétségbe van esve, igaz? Bólintottam. Tudok egy helyet, 1 kilométer, séta erdőn, parkon át, originális cseh kocsma. Akarja? Akartam Így történt, hogy a cseh sült hús után, a cseh sör után Borbála azt mondta, most pedig figyeljen, kérem. Figyeltem. Borbála Fernatot rendelt Magam már túl voltam az égkék abszinten, ami vakít, és itthon be van tiltva. Hát azt hittem, nem érhet meglepetés. Utazom a prágai metrón, meséli Borbála, és egyszer csak bezuhan a kocsiba egy csontrészeg társaság, viszont kedvesek. Négy munkás, az öltözékükből ítélve! Az egyikük megemeli a barna üveget, és rákezdi.

Szaktársak, polgárok, honfitársaim! Reggel ballagok át a gyárudvaron, én, a Kicsi Pavel. Megyek, mint egy árnyék. És akkor suhhh, egy ekkora betontömb zuhan le előttem, éppen egy centiméterre. Álltam egy darabig. Aztán visszajöttem a brigádhoz, mondom, fiúk, csesszétek meg, hát én meg élek! És ezt mostan mi ünnepeljük, reggel óta ünnepeljük. Ünnepeljék maguk is, kedves szaktársak, polgárok, morvák és szudéta németek!

És körbe adta a barna üveget, amelyből mindenki(!) ivott. Ez volt a Fernat. Borbála a metróban életében először kortyolt a barna italból, melynek a színe az unikuméhoz hasonlít, és azt hitte, hogy. Nem írhatom le, mit hitt. Borbála elmondta ezt a történetet, és felemelte a poharát.

Azóta, ha eszembe jut Kicsi Pável, rendelek egy Fernatot, kedves Ernő.

És zsupsz, lehajtotta. Utána elhomályosult a tekintete, belém kapaszkodott.

Borzasztó, suttogta, brrr, hah, uhh.

Mit tehettem volna?! Rendeltem én is, és fölemeltem a poharat, és zsupsz, és utána azt hittem, hogy. Bocsánat. Ez sem publikus. Legyen elég annyi, hogy a Vlatava Gyerekkórus egyik kórista kislánya, most tízéves, Fagifor helyett Fernatot ivott véletlenül. Azóta ő Luis Armstrong cseh szinkronhangja, de Presszer Gábor-számokat is nagyon, nagyon szeret énekelni.

Ez az ősz!

Éjszakára még mindig nyitva lehet hagyni az ablakot. És ez nagyon jó, ha nyitva az ablak, valahogy nem zárul rád a világ, s az éjszaka hangjai és neszei oldanak az álmok rémségein. Öreg rockzenész nyúl a pálmafás takaró alól, megtapogatja az ágy mellé helyezett basszusgitárt, és horkantva alszik tovább. A középhátvéd felesége, kicsi, gömbölyű asszony, fölül az ágyban, nézi az urát, a hátán fekszik az ember, kicsit horkol ezért, sóhajt az asszony, akkor szeretett a férfiba, amikor az 1972-es bajnoki évben Deszk ellen kiállították. Mert az ura eltörte egy balhátvédnek a lábát. Éjjel kettő van, az őszi éjszaka, mint valami égnagy kutya, langyos nyelvvel nyalogatja a világot. Az angyalok ugatni is tudnak. Nekem meg utazni kellett sokat. Láttam ezt az őszt Burgerlandban és a lágyan hullámzó Somogyban, Budapesten és az Alföld akácos legközepén, ez az ősz, nem is tudom, olyan, mint egy kitüntetés. 2001-ben volt. Olyan volt az ősz, hogy egy kicsit mindnyájan meg vagyunk dicsérve. Láttam Szegeden is ezt az őszt, és aligha bocsáthatom meg magamnak, hogy nem botorkáltam végig az újszegedi nagypark összevérzett platánjai között. Balatonkenesénél magányos vitorlás lebeg a gomolygó párában, a gazdag, ifjú hajós keresztrejtvényt fejt, kitüntetés, három betű, mi az.

Tessék mondani, kérte valaki ezt az őszt?

Rimánkodott, imádkozott, követelőzött valaki ezért a kései tékozlásért, a körteszínű, drága fényért, a házfalak langyosságáért, a levelek engedelmességéért? Ez az ősz olyan, mintha beleszerettél volna egy negyvenöt éves nőbe, eszelősen kívánom magát, de azzal is beérem, ha csak a cipőjét veszi le, és ülünk egymás mellett, Mária.

És vajon mit csinál az Isten?

Szólt valaki Neki, oda fel, szólt valaki, hogy hé, te ott, apukám, figyelj csak ide, csavarjad feljebb a fűtésgombot, na, még egy kicsit, kösz szépen, és október közepéig, hallod, így maradjon! Vagy csak magától adna, mint ahogy a kínt szokta?

Én nem hiszem el, hogy az Isten gondoskodik. Azt sem hiszem, hogy vigyáz ránk, vagy hogy büntet, mert minden olyan mértéktelen lenne, hogy miért ezért a tettért van jutalom és miért azért a boldogságmegvonás, na igen, az ő útjai és a kifürkészhetetlenség, hagyjuk is. Írok egy drámát, lesz benne egy dadogó pap is. Isten elfordult, mert nem érdekeljük, vagy mert megsértődött, vagy dühös, elfordult a világtól, de néha, néha mégis ajándékot oszt, mint ezt az őszt, ezt a 2001-es számút. Ilyenkor én is elhiszem, hogy az Úr alányúl és megérinti a sárga platánlevelet, igen, igen, levélke, itt az idő, hogy peregve, ringatózva a társaid után indulj.

A Világegyetem

Mert miért ne szólhatnánk mi a Világegyetemről is? Csak mert olyan rettentően nagy? Mert titokzatosabb, mint az anyósunk? Meg az égbolt augusztusban, a hulló csillagok, a telihold rajza fent az ég fekete szövetében? Meg a halál? Egy petefészek irdatlan erőfeszítései? Egy vonatkalauz magánya a végállomáson? Fűszál, amivel az óvodában zenélnek? Aztán hogy kik vagyunk? Mi a dolgunk, a boldogság, a remény, a hit, szeretet, vidd le a szemetet, hogy fölgerjedt ufók tobzódnak a hálószobában? Jól van, hagyjuk a válaszokat a politikai államtitkárokra. A világegyetem kapcsán gondoljunk arra a nevenincs hajléktalanra, aki egy pesti utcán imbolygott üvöltve.

Boldog Karácsonyt, boldog Karácsonyt!, üvöltötte.

Egy dzsipes fazonnak szólt az kívánság, aki elmosolyodott, végigsimított fényes, fekete haján, bólintott, majd tovadübörgött.

Vagy például az albánok és a Világegyetem! Az olasz madárvadászok! Ó igen, Luigi, a firenzei madárvadász bármikor talál magának magyar lányt, holott Erzsike tudja, hogy Luigi lőtte ki ablaka alól a szoprán pintyecskét. A tűrhetetlen fejfájás, a menstruáció és a Világegyetem. Egy éjszakás nővér megy haza, ropog csizmája alatt a hó, a férje már várja, forró tea és mézes reggeli, kívánlak, Marikám, mire a nővér belekortyol a teába, jó, jó, Ferikém, csak tudod, olyan furcsa volt az éjszaka, négyen haltak meg ma, hm, pontosan négyen. Igen, igen, van egy pad valahol a világon, de csak egy, amin még nem ültek, és nem is fognak ülni soha. Hát ez a pad és a Világegyetem! Zárj két embert egy szobába, akik másba szerelmesek! Ők és a Világegyetem! Szóval. Szóval a karácsonyi ünnepségen odajött hozzánk egy barátunk, férfiasan megfogta a karunkat, és közel hajolt. Azt mondta, Albert Einstein szűz volt, most olvastam.

Albert szűz volt, Erna, ártatlan!

És bólintott, és elment egy borosüveg irányába. Na, hát ennyi a Világegyetemről mára.

Mit kaptam az olvasótól?

Írásom fekáliával összemaszatolt, az újságból kivágott példányát. Jugoszláv konyakot. Virágcsokrot. Ceruzát. Radírt. Arccsonton elhelyezett váratlan ökölcsapást. Unikumot. Tanácsot. Kérést, kívánságot, könyörületet. Témát. Letiltást. Csokoládét. Bort, sört, tejet. Számlát. Halálkívánságot, szívélyes ígéretet leendő sírhelyem fölvirágoztatására. Gondoskodást. Cigarettatüzet. Papírlapot. Igazolványt. Esztétikai bírálatot, úgymint dilettáns, felesleges, érthetetlen, idegen, idétlen, gonosz, istentelen, magyartalan. Örömöt. Húslevest. Falfúrást. Orvosi receptet. Süteményt. Könyvet. Jóindulatot. Fájdalmat. Névtelen feljelentést. Tortát. Nevesített feljelentést. Bátorítást. Buzdítást a cikkírás haladéktalan és örökérvényű fölfüggesztésére. Labdát. Szerelmes telefont. Újabb szerelmes telefont. Csalódott telefont. Gyalázkodó telefont. Kézfogást. Várost. Feljelentést. Bírságot. Temetőt. Tanyát. Díjat. Színházat. Színpadot. Nézőtéri széket. Vészkijáratot. Sértődöttséget. Sértettséget. Barátságot. Dühöt. Figyelmet, komolyságot, értetlenséget, otthont, otthontalanságot. Részvétet. Türelmet. Cenzúrát. Időt. Világot. Istent. Csendet. Az életet.