Forradalom

Óvodában alvás alatt
nézem a bemeszelt falat,

szép hófehér!

Ha hóból lenne, legalább
gyurmázhatnám az óvodát,

mint aki él.

Aludni én úgysem tudok,
az unalom fejemre rogy,

úgy nyom agyon.

Közben suttogni sem szabad
úgyhogy a szép fehér falat

kapargatom.

Hullanak a falpikkelyek,
ennyitől meg nem ijedek,

bontom tovább,

a téglák közét böködöm,
lebontom én a börtönöm,

az óvodát!

Széthajigálom köveit,
azt többé össze nem szedik

kőművesek,

minden gyerek mehet haza,
sehol sincs többé óvoda...

Felébredek!

Kilyukadt hangszerek

Kilyukadt a hegedű,
sebe be nem hegedő,
a lyuk neve lélek,
kicsurog az élet.

Csupa lyuk a furulya,
a levegő kifolya
lyukain a padlóra,
áll a nagy zenetócsa.

Kilyukadt a gitár,
sötét bendőt kitár,
rövidlátó asszonyka
pár húrral bestoppolta.

Kilyukadt a zongora,
benn a csend borzongana,
ha billentyű nyikordul,
a zenekád kicsordul.

Trágár beszéd

„Trágár szavakat használ,
éppen ezért megintem!”
– üzenőmbe ezt írták,
bár nem igaz szerintem.

Hózentrágárt használok,
az tartja a nadrágom,
de ha kell, csúnyán többé
nem beszélek, nem bánom.

Ha valaki felbosszant,
mostantól rúgom csendbe,
nevezem asztallapnak,
azt mondom rá, hogy zsebtej.

Meg hogy utolsó hörcsög,
kapja el a lasszómat,
az agyát szétbosszantom,
köbön rúgom, azt jól van.

Az édes anyukája
egy katonai hunta,
és gólyatöcs az öccse,
buta csipa a húga.

Megfognak és beírnak,
szigorúan rám néznek,
pedig csúnyát nem mondtam,
nem értem az egészet.

Börtön

Ezerszer fakad szilva,
bámul ki ablakon,
a falon körte-körte
mászik az unalom.
Ó, pedig úgy cseresznye
futni az udvaron,
ablakon kiuborka,
szaladna utakon!

Ó, pedig úgy itthagyma
házat, ajtót, falat,
itt semmi sem barackja,
zárja bár hét lakat!

De kapott zord narancsot
veszteg maradjon itt,
agya lassan szétmálna,
enne is valamit.

„Átkozott matek-repce,
egyszer elkészülök,
és akkor úgy elbúza,
mint a búbos vöcsök.”