Mi, vesztesek
1.
Fekete-fehérben látjuk
szemcsés gyerekkorunkat:
napfény nem simogathat,
illat, szín sose ringat,
fulladt nyolcvanas évek,
győztes nincs, de parancs van,
földig alázni a népet,
félelem ostora csattan,
görnyed sárba, hidegbe,
terelik, hallgatag, éhes,
szürke az arca, nem ismer
sem reményt, sem menedéket.
2.
„… mint forgó hordón lép az
idomított cirkuszi medve,
hogy elkerülje az ostort”,
írtam tizennégy évesen, kilátástalan
helyzetemben, pedig
volt kilátás
könyvekben
vagy a pár cenzúrázott
mozifilmben vagy az illegális
videónézés kazettáin, de főleg
a színes, lehetetlen és letehetetlen,
becsempészett nyugati katalógusok
fényessé bámult lapjain,
tudtuk, hogy leginkább
a választékot akarjuk, a választás
lehetőségét, a színeket a szürke
egyenruhák helyett, hisz a trikolór
három alapszínéből itt nem kever
senki palettát, pirossárgakék-szürke,
szürke és trikolór, rikoltás és csend, ennyi volt,
kiálts parancsra, és hallgass parancsra,
míg magadévá nem teszed egészen
a diktátumot, és el nem veszíted
végleg a színeidet, győzelem,
rikoltozta a tévé, békeharc, sziréna
vijjogása, az állóháború
büdössége, amikor leköti
minden erőd a túlélés, és hogy befogd
a szemed, ne lásd a rengeteg plakátot,
befogd a szád, mert máskülönben véged,
a masírozás, a lövészgyakorlat,
a hazafias éhség, az üres
szertartások a bálványok előtt,
beletörődés, alkohol, kiugrás,
a próba, a bukás, de még a halál is:
ez mind a vesztés.
Az, hogy a nyerő párost
lelövik majd, mint nyüszítő kutyát,
az áhított és elképzelhetetlen
pillanat győzedelmes szégyenének
forgószél erejű őrülete
maga is vesztés, pár év, kezdődik újra,
a porondmestereink nem pihennek.
Aki nem harap, be akarják törni,
hallgatásba hergelik a szelídet,
a néma hordószónok arca véres,
cirkuszi Krisztus, vajon mit parancsol,
ahogy táncol az aréna porondján,
ahogy kelleti pucér igazát,
és zeneszóra csalogat a jóra,
a pattogásra láncát csörgeti,
a szemét nézd, ott tükröződünk benne,
a nevetésünk vagy a részeg sírás,
mit tehetünk, hát mit tegyünk, Úristen…
Boldog a vesztes? Boldog a halott,
mert megaláztatik itt minden élő,
reflektorfényben állunk, szól a tus,
és vad vigyorral vicsorítunk végül,
hogy majd rongyosan, hogy majd éhesen,
hogy majd rikoltva, hallgatva parancsra,
hogy majd a belénk ivódott félelemben
lépjünk tovább, tovább a forgó hordón.
3.
Vér árán vettük vereségeinket,
és véres vigyor minden győzelem,
mert mind sírokon párzunk jóllakottan,
vagy kövér húsra vágyunk éhesen,
a kreatúra fekete-fehérben
vagy a szétloccsant szivárványon áll,
belemerül, vagy győz a szürkeségen,
felékíti, feléli a halál –
akárhogy fordul, nem győzünk: betelni
a veszteséggel nem lehet sosem.
Nincs örök győztes – s mi haszna perelni
azzal, kit legyőz minden győzelem?
Vissza a tetejére