felújítják a házat. Kipakolják az öregek után
maradt kacatokat. Régi levelek áznak
kutyapiszok közt, a talpak alatt
kék péppé olvad a papír, a tinta. Életük
olvashatatlan, és kit érdekel. Csak két viharvert asszony térdepel
a kupac előtt, mohón kotorásznak.
Még nincs is föld alatt a horpadt, ágbogas test, már teszik is ki
a maga festegette képeket. Lépeget
a munkás, lassan, féloldalasan a keskeny kapun kifele,

éjjeliszekrényt cipel, teszi le.

Hány hordaléka volt a hetven évnek. Itt egy fotón fodros ruhában áll.
Ez akkor készült, amikor a fess, már kicsit szenilis alezredes
megsimogatta: „Kis dalosmadár”.
Ez volt a kezdet.
Aztán a háború. Ahogy akkor megfogadta: gyermeke nem lett.
Kinek gyűjtött akkor? A savanyú szagtól
a munkás fintorog. Macska szaggatta fotelt hoz:
egy szégyellt pásztoróra helyszínét. (A színét
a nap kiszívta. A napot szerette).
Egyetlenegyszer, s nem volt más helyette.
A másik szobában a leffedt ajkú béna férj fülelt. Látta a szemén:
értette, mégsem bocsátotta meg.
Látta a szemén, hogy minek, minek.
Azután mi még?
Újságpapír között a gondosan válogatott szemét,
központi fűtés és viaszkos vászon,
zománcos vájdling és farostlemez.
Híg hipós vízzel mosni a követ.
Szocreál szag. De már nem érdekes.

Fényes és új lesz minden, illatgyertya
és baldachin, lesz párna, potpourri,
az új lakó az elrozsdált rolót leszereli. (A napot szereti.)
Kép és levél csak képernyőn, a macska
fotelbe ül, lesz kelim és üveg,
mexikói csempe, a víz mindig meleg,
fürdőszobában formatervezett
Philippe Starck csaptelep.