Két szonett
1. Világvég
Beköszönt a perc, hogy nem csak halottak
napján halljuk lelkiismeretünket:
akkor éppen azt látjuk majd igaznak,
a végén épp azt látjuk elevennek,
amit a túlélt földi szédületben
nem fogtunk fel. Most már nem mind a négy
égtáj felé gurulsz, most már elég
nyugton belátnod, hogy nem volt egyetlen
pillanat, melyben ne lett volna látszat,
ami láthatatlan. De a lidércek,
a szűk idők végül megsemmisülnek:
az Úr épp akkora, mint az igazság.
A test üres lelket keres magának,
hogy ágyát a semmiben újraszabják.
2. Helyzetjelentés, 2012
Idő, mikor elkerülnek a dolgok,
tótágast állnak barna évszakok,
beszédhibásak kezelik a szót,
mozdulatlanokból hibbant bolyongók
válnak, országok ketrecben találnak
helyet maguknak szabadság helyett,
és téboly lappang már a gyerekek
szívében. Mert bőrünk alatt az állat
röfög most, megsúgni mindenkinek:
utolsó vagy az aljban, a magasban,
íme, az ember: lásd be, tarthatatlan –
vetemedj picit, s minden a tied…
a jó, a rossz egyformán láthatatlan –
ahol mi vagyunk, semmi van, pokol van.
Vissza a tetejére