Báthori Csaba

2015/2 - Szélsõ értékek2013/4 - Gyorsulás; Vörösben2012/4 - Két szonett2009/4 - Közönséges csodák2009/3 - Kétségek esőben, Vizek ébredése, Beszélj2008/4 - Római suttogás2007/1 - Minden célból élet, Megérem életem, Drágakő-fantázia 2005/1 - Tájkép kalauzzal, Alkohol2004/1 - Pillanatkép, Bal-jobb, Pillantás a házból 2002/2 - Udvarbelső, Madarak

Pillanatkép, Bal-jobb, Pillantás a házból

Pillanatkép

Itt libeg ez a lány... Kisfüge szája,
fáraó-szeme, a sonkaselyem bőr,
ahogy halvány melle a fényt csikálja,
ahogy a sikált asztallapra rádől:
hegyes sejtjeim szedi szerbe-számba.

Ahogy a paplanos hát ráhanyatlik
a hazárd ikergömbökre, gyümölcsös
combokra, és egyetlen foszforos sík
lángja vakon északra-délre szökdös:
sejtem, feszület volnék kivirradtig.
Nem testét, lélekfüstjét, csak a formát,
a bálazsineg-feszes tomporoknál
táncoló labdahéjat, a vajpogácsák
halmait imádom. Hol senki nem vár
most, és ágyékom is ernyeszti hapták

tébolyát. Saját óhajom zajában
gubbasztok, mint levéllel összenőtt szél –
a hűségben száz könnyű kis halál van.
Ahol hűségem s húsom össze nem fér,
ott bűnöm eltakarja zuhanásom.

 

Bal-jobb

Van ami nincs, valami van:
a van a volttól alig látszik.
Tűzfal, fényudvar káptalan.
Egy fal sem ér a másik házig.

Hagyománya vannak a volt.
De van olyan is, mi sosem volt.
A bal s a jobb szem egy csoport.
A ballal, külön, csak a foltot

látod. S más foltot nyújt a jobb.
S mást-mást lát az alkonyi vakság.
S ha megnézed a harmatot:
a földek vagy az egek adják?

Volt, ami nincs, volt, ami van:
a szem az aljban ugyanúgy lát.
Észnek ütődik s lezuhan
a nap- s a hold-világ-valóság.

 

Pillantás a házból

Ez a sok kis csűd, sásszáraz levél,
ahogy csapongva száll a sárga szél
silóiban a kavicságy fölött,
reszkető pikkelyekben elforog,
mint tengervízben szőke halrajok,
ahogy zátonyra tűzi a ködöt,
aztán a dermedt földet megvakarja
rozsdás földisármány körmeivel,
majd moccan, csörrenő, lomha hidra,
vagy visszasiklik a gallyak deres
pókhálóiba, celofánt teker
kémények néma füstjei köré,
ki-kivillantja gömbölyű fonákját,
felhőnek feszíti nyitott csipesz
száját, vagy ahogy imbolyogva átlát
és ágaskodva kitűzi szemem
magam fölé és eleim fölé
és túl időben élt isteneken,
ahol már anyám se, apám se látna,
ahol már némaságot bont a lárma,
ahol nem a nyirkos szeretkezés
külön boldogságunk egyetlen útja –
lenézek szálkás faágak közül
az útra, s látom: rozoga fakordét
vonszol a földi holdban egy piros-kék
mackós, settenkedő nővérfiú.

Vissza a tetejére