A vízpartot becsomagolni
(Tandori-emlék)
Amikor ezt az esszét, vagyis inkább jegyzetet írom, tehát ezeket a mondatokat, bennem van a friss hír, a váratlan hír, hogy meghalt Tandori Dezső. Ha lehet azt mondani, hogy van „közérzet”, márpedig nyilván van valamiféle közgondolkodás, „feeling”, ahogy manapság mondjuk, egyértelmű, hogy ez a hír befolyásolja a közérzetünket. Mert ez a hír fontosabb minden egyéb hazai információnál, világeseménynél, politikánál, gazdasági változásoknál, ez a hír egy korszakot zár le, és nem csupán az irodalomban.
Persze ezek megint nagy szavak. „Nagy szavak”, írhatnám így, idézőjelesen, vagy éppen Nagy Szavak, írhatnám így is, nagy kezdőbetűkkel, kurziválva. Lehet-e egy költő halála korszakzáró? Persze, lehet. Ady halála korszakot zárt le, és korszakot nyitott, ez Ady temetési képein is jól látszik. Tömegek kísérték utolsó útjára a szétesőben levő ország nyugtalan, szorongásokkal teli fővárosában, kapaszkodott mindenki – így lehetett – abba a korszakos zsenibe, aki utolsó verseiben olyan pontosan jósolta meg a szétesést, egy ország szétesését. Pedig szinte biztos, azok az ezrek, akik utolsó útjára kísérték Ady Endrét, azok nem mind olvasták a verseit, megkockáztatom, hogy talán a temetésen tüntető jelenléttel ott levők többsége nem is olvasott Ady-verset mindaddig.
Persze Ady más. Nagyon közéleti, aki számos politikai kérdésben is megszólalt, vitája volt a korszak miniszterelnökével, hangsúlyosan harcos volt, a magyarság ügyében profetikus és váteszi, így együtt és egyszerre. Tandori mindez nem volt. Túlzott tehát korszakhatárnak nevezni Tandori halálát? Nyilván az, amennyiben Ady halála társadalmi, közéleti szempontból korszakhatár. Ilyen értelemben – valószínűleg – Tandori halála nem az.
Mégis, Tandori halálával elment az utolsó olyan szerző, aki a szétesőben levő hazai szellemi életet a maga életművében és személyiségében össze tudta fogni, más szóval mondva: Tandori egyfajta „közös nevező” volt. Ez azt jelenti, hogy Tandori jelentőségét, irodalmi teljesítményét valamiképpen elfogadta mindegyik irodalmi szekértábor, és Tandori személyesen jóban tudott lenni bármelyik irodalmi szekértábor vagy politikai oldal képviselőjével. Ennek hátterét most nem boncolgatom, de a tényt érdemes rögzíteni.
Miközben a tényt rögzítem, és a hátteret nem elemzem, de a „technikát”, vagyis azt, hogy hogyan is tudott ez megvalósulni, mármint az, hogy a nagyon is megosztott szakmai életben Tandori a maga személyisége és életműve iránt elismerést tudott kivívni, mindezt érdemes végiggondolni. A „technika” látszólag nagyon egyszerű, az, hogy a szerző az írói személyiséget kiemeli a hétköznapokból, miközben annak a személyiségnek a mindennapjait írja meg, vagyis saját magát mintegy „főhőssé” teszi, de egyben el is távolítja mindattól, amilyen körülmények között a főhős él, mozog, cselekszik.
Pontosabban szólva: miközben a hétköznapjait írja meg önnönmagának, aközben ezek a hétköznapok nem megközelíthetőek, hiszen kivonul önnön hétköznapjaiból, távolságot tart saját maga és a hétköznapi valóság között, nem érintkezik, nem vesz részt konfliktusokban, hanem mindig „csak” jelen van, és megfigyel, ahogy korábban Tandori önmagát nevezte, „megfigyelőként”, „felügyelőként”. Mivel mindig önmagáról ír, önmagával foglalkozik, és a művészi, irodalmi önmegvalósításban nem vesz fel valós (értsd: konfliktusokkal terhes) kapcsolatokat, ezért – természetes módon – nincsenek is konfliktusai az irodalmi életben, a szellemi közeg mintegy örök kívülállóként tiszteli, és vesz róla tudomást, és egyben nem is tud nem tudomást venni róla, hiszen a jelenléte nagyon is intenzív, miközben nincsen jelen a szó hétköznapi értelmében.
Rendkívül hosszú, majdnem négy évtizedes kapcsolatban voltam Tandori Dezsővel, mégsem mondhatom azt, hogy személyes kapcsolati szinten hagyományos emberi viszonyrendszer alakult volna ki közöttünk. A kapcsolat már a nyolcvanas évek legelején elkezdődött, valamikor 1980 táján, amikor is – nagynénémnek, Antal Dórának köszönhetően, aki a Hungaroton hanglemezgyártó egyik ismert zenei szerkesztője volt, és kapcsolatba került Tandorival versmondások révén, Tandori akkor már Szép Ernő- és Pilinszky-versek előadásával is foglalkozott – megszereztem Tandori lakáscímét, és elküldtem neki a verseimet. Tudtam, ki az a Tandori Dezső, a hetvenes években megjelent köteteit számon tartottam, műfordításait, köztük E. E. Cummings verseinek magyarítását döbbent csodálkozással olvastam. Miután elküldtem korai munkáimat, Tandori válaszolt, levelében megengedte, hogy előre meghatározott időpontban felhívhatom telefonon, izgalmas telefonhívás volt, egy még szinte kamasz költő első jelentkezése az általa kiválasztott mesternél. És abban a pillanatban meg is nyert magának, attól függetlenül, hogy nem ígért személyes találkozást, mégis éreztem, hogy ez a kapcsolat hosszú és különleges lehet, olyan erős hatást tett rám. Minden pillanatban tanultam valamit, minden szava információ volt, és útmutatás a számomra.
Ennek is köszönhető, hogy huszonhárom évesen már „Tandori-szakértő” lettem. Az Alföld 1983/2-es számában hosszú kritikát publikáltam Azt te csak hiszed, bébi! című krimijéről, vagyis, mai fejjel kimondani is nehéz, huszonhárom éves egyetemistaként Tandori – a korban nagyon is szokatlan – álnéven megírt és művészi ars poeticáját megfogalmazó filozofikus és igen komoly terjedelmű regényét elemeztem. Ebben Tandori, krimi ürügyén, Gilbert és George „élő szobrairól” gondolkodik, és Marcel Duchamp művészetét jeleníti meg. Itt, valamint az ezt követő kritikámban – a Kortárs 1983/3-as számában – azzal foglalkozom, hogy a szerző minden pillanatban, minden írásában saját magáról tudósít, önmagát írja szoborrá, vagyis a vele kapcsolatban sokat emlegetett „grafomán” írói attitűd valójában a szüntelen napló, dokumentáció része. Tandori ugyanis az írásban, az írott műben valósítja meg „önszobrászatát”, éppen ezért minta a számára elsőként Duchamp, aki a „talált tárgyat” – Egy talált tárgy megtisztítása, többszörös felkiáltójel! – szoborrá emeli, valamint minta a számára Gilbert és George művészete, akik a saját testüket teszik szoborrá, vagyis az életüket mint „talált tárgyat” – József Attila! – felmutatják.
Tandorinak ez a totális azonosulása az irodalommal, a művészettel, amit az első köteteitől kezdve megfogalmaz, ez eredményezte azt, hogy mintegy „kívülállóként”, „szent őrültként” fogadta őt mindenki, hogy a hagyományos értelemben vett politikai megnyilvánulást senki nem várta el tőle, sőt, hogy a sajátosan nem személyes, pontosabban nem közvetlen kommunikációját is sorra-rendre tudomásul vettük. Természetesen nehéz volt mindezt elfogadni akkor, amikor nagyon is zárt irodalmi, művészeti életünkben olyan komoly szerepe van a személyes kapcsolati hálónak, de Tandori még ezt a hálót is ki tudta kerülni, ő szokásokon, törvényeken kívüli volt.
Azt hiszem, mindannyian úgy voltunk, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültünk vele, hogy ezt a sajátos kívülállást valóban a szent őrülteknek kijáró tisztelettel kezeltük. A nyolcvanas években Tandorinak szokása lett, hogy leveleit, de különösen rajzait személyesen kézbesítette a címzetteknek, napközbeni séta, kikapcsolódás is lehetett ez a számára. Nekem is számos levelet dobott a postaládámba ebben az időszakban. Ekkoriban még a pesti bérházak ajtaját nem zárták, a biztonsági zárak felszerelése csak a kilencvenes években kezdődött. A VII. kerületi Kisdiófa utcában laktam, egy második emeleti lakásban. Egyszer, amikor jöttem lefelé a lépcsőházban, a postaládáknál, a földszinten, Tandorit pillantottam meg, nagy kalapban – akkoriban kalapot hordott –, amint éppen küldeményt helyez el a postaládámban. Ösztönösen, természetes módon húzódtam vissza a lépcsőház homályába, nem akartam, hogy észrevegyen, tiszteletben tartottam furcsa és egyben megtisztelő szokását, viselkedését. Rendszeresen jöttek a postaládámba a levelek bélyeg nélkül, pontosabban ő maga rajzolt a borítékra bélyeget, filctollal.
Ugyanígy az „irodalmi főhőst”, valamint a szent őrültet tiszteltem akkor is, amikor a kilencvenes években a párizsi Magyar Intézetben szomszédok lettünk. A véletlen úgy hozta, hogy egymás melletti szobában laktunk egy hétig, de Tandori akkor is csak levelezett. Minden reggel megjelent a szobám ajtajában egy levél, az ajtó alatti résen dugta be, aminek a lényege az volt, hogy majd egyszer beszélünk... Én meg szintén az ajtaja alatti résen át válaszoltam. Három-négy napig leveleztünk így, a vége a közös lóverseny volt – Auteuil-ben. Életem egyik különleges napja. Ezt versben is megírtam, most, a halála idején.
Ittlét és távolságtartás, vagyis nemittlét. A szövegbe, a műbevaló átlényegülés. A határokon billegés, ez volt Tandori zsenialitása. És ezzel vívta ki magának azt a jogot, elismerést, hogy mindenütt elfogadták, mindenki magáénak érezte, kívülállása mindenki számára tiszteletet parancsolt.
A kilencvenes években mintegy „szomszédok” lettünk. 1993 januárjától lakom a budai Vár alatt, közel a Clark Ádám térhez. Tandori szintén itt lakott, a Clark Ádám tér szomszédságában, a Lánchíd utcában. Gyakran, véletlenül is találkoztunk. Volt, hogy nem értettem őt, bosszankodtam is miatta. Különösen az élete vége felé, amikor – így éreztem – elhagyta magát. Nem törődött magával. Ez bosszantott. Tudni lehetett, hogy igen magas jövedelme van, hiszen nemzet művésze, digitális halhatatlan stb. Azt gondoltam, amikor láttam őt az ócska sapkájában, lepusztult kabátjában, hogy nem kellene úgy kinéznie, mint egy hajléktalannak. Most már tudom, tévedtem. Ebben is. A hajléktalanos megjelenés is határon billegés. A kívülállás szinonimája. Furcsa lett volna, ha ő, akit mindenki elismer, de aki sehova nem tartozik, öltözködésében nem a kívülállást szimbolizálta volna. A társadalmon kívüliséget.
Azt írtam, Tandori „közös nevező” volt. Igen, az utolsó olyan szerző, akit nem sorolunk szekértáborba, akinek a jelentőségét elismerjük. Képesek vagyunk-e a közös nevező alapján újraépítkezni? És végre elutasítani végleg azt a nézetet, miszerint a szerzőnek állást kell foglalnia. Valami mellett, valami ellen. Tandori ilyen értelemben nem foglalt állást. Ő a szövegbe, a műbe építette önnönmagát, és ez volt az ő állásfoglalása. És ezzel mindannyiunk mellett foglalt állást. Van-e más érvényes megszólalás manapság? Úgy tűnik, Tandori ezt üzeni, hogy nincs. Volt Tandorinak egy kötete 1987-ben. A becsomagolt vízpart. Azt hiszem, mi sem tehetünk mást. Nem tehetünk mást, szépen becsomagoljuk önmagunkat, a művet, hogy megóvjuk, és ilyen módon is felmutassuk. Így jelezzük, a „csomagolással” jelezzük, hogy fontos. Fontosak vagyunk. Együtt és külön-külön. Tandori ezt tette minden alkotásában. A becsomagolt vízpart című kötete erről tudósít.
Csomagolódjunk be, és tegyük el magunkat szebb napokra.
Vissza a tetejére