Az Óbudai Temetőben álltunk,
ahol nagyanyám szomszéd-sírkövével,
szép kis szomszédolás,
hanyatt estem egy-némely sors-szeszéllyel.
Kulacs, flakon, üveg volt nálunk,
és szellemeskedéseket minden egyébbel
a rózsaindás-felhőbodros ég
alá meg-eregetve,
már jó pár deci kedve,
égnek csaptuk kezünk, sírverseket
gyártottunk egymásnak, nekem, sosem felejtem,
az Untertrommelsoergross-nak németesített nevű
Aldobolyi főzeneigazgató úr
„Megölhették őt Andorid! Ez” - a világra mutatott –
„s Ő” - képzetes síromra - „örökké élni fog”.
Vagyis Tandori Dezső volt zseniálisan az intarziában.
És így, továbban.

Azt se mondom, micsoda idők voltak.

Csak valahogy ma kicsit tétovábban
jövök a Kétapródos utcán,
valakim a MÁV-ban (kórház), ahova
majdnem magam kerültem, alhasiakkal, előzenekarnak.
Jöttem, s mócsingnak szorult gyomrom borkorcsolyát
maga szolgáltatott, döntsem rá itt meg ott a
bor korcs olyát.

Mert többnyire olyan volt.

A járdákon olajfolt,
a házak töve feltúrva ki tudja, mi vezetékeinek,
félig leszakadt dohányboltredőnyök
- diszkont -,
poros rövidáruboltok,
minden nagyjából volt, úgy, ahogy itt volt,
a legszélsőségesebb célszerűség
ontotta üdítős flakonokkal komor derűjét.
Mégsem szálltam trolira.

Semmi rabságot, Eljott úr, nem tűrhetek
örökrabságomban külön.
És mint porgolyózók, idézek Hamletet,
koccannak, mint fülön-
fogott ebek
fogazata stb. (Megnézek egy fogazattalan bélyeget
még mindig a Kétapródosban.)
Kedvem sose szottyan.
Csak tudja (és itt elmondom: a MÁV-ban,
meg ami hozzáférhet hamarjában;
nem akarom feltartani).
A helyzet egész komoly
lehet, és meglehet, nem csak a bor
korcs vagy nemes olya tesz lényeget,
milyenje, hitványsága,
de hogy kivizsgálásra
kezdjek járni, hát nem és nem,
inkább szerencsémet remélem,
kétapródos szabadságom, az Ódon
utcán tűnődöm már aprómon,
„aprózd, tata”, mondják szerencsére még nem nekem,
nem vagyunk rőttündéri mélyeken,
tengerfenéki csenden, hol a dal
lenyűgöz minden járulékaival,
s nincs visszatérés az embervilágba.
Nem, ez nagyon is egy kocsma belvilága,
nyilván egyebe is,
a tata kipengeti a fröccsét,
elém teszik, amit örökké,
vagy ami kocsmárosnagyapai örökség,
nagyapámat nem is ismertem, elváltak,
nyilván hatott valami korcs-bor-oly állag,
foly-állag. Vagy nem is tudom.
Aztán meghalt a háború utáni harmadik karácsonyon
- nagyapa - Mátészalkán,
mi lett a háza-féle Kecskeméten,
már nem tudom,
apám taníttatásuk érdekében
unokafivéreimnek adta,
eladhatták építési-anyagba.

Ezek az utcák is mind olyanok.
Hidegecske permet kezd el szitálni,
elállni, látom, a sarkon, hol pogácsát
vettem, mikor, tíz éve, tizenhárom,
Pupus-Mucus utazóiroda
van, tevék és nagymacskák, nyilván ez utóbbiak
a mucusok; lábbal felém roncs operai díszlet-
-asztal. (Itt jut eszembe az a sírkő.)
Már nagyanyám nyughelye is: egy fél fiók
valami falban, mely mint a Pupus-sivatag
szélén azok a hű-de-izgi-barlanglakások.
Engem már nem érdekel, amit soha, tudom, soha
több nem is látok.

Ha egy-két könyv érdekében (netán!)
ki kell mennem, pár év után, vagy holnap,
jó, megyek Bécsbe, de semmi más nem érde-
kel ott sem.

Hát akkor kivizsgálások! Még mit nem.
Fohászkodom inkább, meg-megkenintem
Solpaflex, Ibu-B, Körömvirág
hivatott gyógyítani sajgások szerény makacsát.

Miről is volt szó? Egyre többet alszom,
sokat fáj újabban a hátam, a vállam,
minden lehető forgóm, és ez csak a kezdet,
mondja pultcimborám. Menekszek.
Behúzott nyakkal az apró esőben,
egyre közelebb haza,
ott vár madaraim maradék-madara,
aki miatt, persze, no persze,
ez a nagy maradás, de már ahogy nem
tudnék a Rádióban egy verset elszavalni,
tévékérdésre választ adni, dedikálni
könyvet, megnyitni kiállítást,
s most már a telefonkapcsolatokat is leépítem,
épületesen alakul minden, ha az alhasi
fájások is úgy akarják,
s nem azt, hogy szegény hordozójukat bevarrják,
kórházlepedők s pizsamák körébe,
ahol a társalgás idegen mederébe
kell sodródnia üledékeimnek, koszos hab, én,
forgok a borzasztóság felszínén -
s hiszen lehet még! S mint anyám az elfek-
vőben mondta: semmit sem jelentett
semmi utazás, pálmás tenger (pupu és mucc), hogy
ide kerültem, s végig küszködött, szabadulna a koszvadt
japánakácok s állott befőttek és bepisilések közül
az én bizakodó szívem is inkább szorong, nem örül,
mert mi van, ha a lábtövem körül, meg
fenn, a váll alatt, ezek nyirokcsomó-ügyek,
akkor? De csak hagyjuk a képzelgéseket,
s könnyen hagyom
mind az ilyet,
s hogy prosztata, ágyéksérv, aranyér,
a gerinc kisugárzása négy évtized
írógéppüfölése nyomán, leülök, verek
ólombetűket,
vagy az alkony lassan madárnyugalmat
hoz, s a szoba magányos lakója
a tévéreménytelenséggel felkattintatlan birkózva
látja az alagút végén, hogy végre alhat,
s eltervezi, kihagyja „Matulá”-t, meg hogy
„Mi van, doki”, és nem törődik liberálisok
Rajna-menti gondjaival, olaj-
pestist, madár- és halhalált
eleve nem néz,
nem, ma este már hatkor nekilát,
hogy a nemesebb rész
élhesse életét másnap ötig,
fel-felriadva, de oly álomólom
birtokában, hogy csak kimegy pisálni
- gyanús a gyér sugárnyi! vese volna? -,
iszik fél pohár vizet, a bor korcs olya
már kiöntésre vár az üveg alján...
majd holnap! S a ritkás programoknak
több pontja is akad tán.