Az én Gergely-naptáram (2004-től vissza)

Fogarassy Miklósnak

I

Mindezt részben a Tractatus (Wittgenstein) alapján, a magunk elágazóbb tapasztalatainak vizsgálatával.

II

Soha nem éreztem kevésbé szükségét annak, hogy mentegetőzzem. Ezt a már-már dermesztően érdektelen tényt azonban (túl azon, hogy – mondtam – megoldáshoz nem vezet) megfejelem valamivel.

Azon a kaptafán mégpedig, mely jelenlegim. Hogy mentegetőzzem, ilyesminek szükségét mostanság, pár hónapja (1960-tól egészen 2004 júniusáig mentegetőztem mindegyre!) nem érzem. A dolog, a szükség-nem-érzés összetevői itt vagy előkerülnek részletesebben, vagy sem, de ami „alapvető”: azért van ez így, mert az írásosságon (saját írásaim, max. válasz némely levélre etc.) és a leggyakorlatibb intézendők intézésén túl senkinek, de senkinek semmit, de semmit nem akarok „mondani”; periférikusan két dologban bízom: 1./ hogy magam is jól meg tudom szűrni, írásosan ki mit „mond” nekem, valamint nem kell három éve hitegetett fogorvosomnak azt telefonálnom, „főorvos úr, hát csak leesett a hidam” – ami el fog következni, ha nagyobb tragédia addig nem ér. Szerencsére tehát ez a senkinek-semmit nem tudományos, nem filozófiai-aliskola-alapító reália, hanem... valamivel azért több, mint írói munkásság része. (Fertőtleníts.)

III

Soha jobban nem éreztem azt sem, hogy (nem-)mentegetőzésem és vidéke ennyire azonos lenne a tárgykörrel, a tények körével, melyeket illetően (nem-)mentegetőznék. Wittgenstein itt jön be. Az ő 7-eséről van szó (az én kiadásomban pont csak a számokon belül van, a jelzetszámok végén nincs; tehát pl. 5.6 – 5.632 – 6.522 – és 7 – hogy csak a nekem legfontosabbak közül utaljak néhány tételre a Tractatus logico-philosophicus- ból ( a továbbiakban is: Tractatus, Trakta etc.)

Arról, hogy „Wovon man nicht sprechen kann, darüber muss man schweigen”, vagyis hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell... figyelembe venném itt a német módbeli segédigék igen választékos kifejezésvilágát, tehát a kann és a muss helyett a sollen és a dürfen ige, estig részletezhető értelmezési sokaságából is állhatna valami. Nem áll. A tény ez.

Közelebb visz-e minket ez bármiféle megoldáshoz?

Ha kijelentünk (leszögezünk, állítunk, exponálunk etc.) valamit, az első „megoldás” az 1-gyel való beszorzás hitelessége (emez állításé stb.), tehát hogy 2./ – nem feledtük magunkat – valóban kideríthető-e, mit mond a tétel, állítás, egyéb. Nincs-e mellékmegfejtés (ahogy a magam említett iménti „megszűrő” műveleteinél is több az alváltozat, mint a főváltozat haszna, félek).

Egyértelmű tényt, aranyszabályt, rendíthetetlen örökigazságot közöl-e velünk a nevezetes Trakta/7? (sic!) Válaszom tömör: nem.

Ez a nem: értelmezhető lehet üdvre és jajra-bajra egyképp. Melyik esetről van szó? Másutt már ennek bőséges fejtegetéseibe bocsátkoztunk, ami rossz mindig egy tételre nézve (ha a fejtegetés tanakodólagos).

Azt mondtuk – és itt tárgyam parancsa, hogy ismételjem magam, nem henyeség tehát, nem önfelmentősdi, nem kajánság és nem stíluseszköz etc. –, hogy igen sok függ a „Wovon” tartalmától. A „6.522” bújna meg mögötte? Az tehát, hogy „Es gibt allerdings Unaussprechliches. Dies zeigt sich, es ist das Mystische”? Tehát hogy igenis van, ami kimondhatatlan, ez megmutatkozik, ez a – hadd írjuk így – Misztikus.

Vagy a „Wovon” mögött, mondjuk, egy bili rejlik, melybe a ház legifjabb sarja belerondított, s melyet a váratlanul belépő Agathe néni elől nagy sebtén csak a mélyre lelógó, díszes asztalterítő alá lehetett belökni, még szerencse, hogy a főherceg arcképével ékes napilapot rá lehetett gyömöszölni a térfogatperemekre. Erről a biliről, általában arról, hogy X barátunkat lóversenyen erősen veszteni, kétes alakokkal tárgyalni, a szomszéd aranyhalas edényét légpuskázni szoktuk látni, nem beszélünk szponzora, édesanyja vagy – egyszerű eset – a szomszédja előtt.

Ez eddig teljesen világos.

Hogy az istenségnek (amit Duchamp felszínesen bornírtságnak ítélt, most őt kevéssé fogjuk érinteni) van-e szerepe abbéli szerencsénk dolgában, hogy aztán rossz helyen oda nem illő tényáladékokokról tényleg nem beszélünk (ne beszéljünk), nyitott kérdés, meg nem is túl fontos. Például rendkívül egyszerű a levezetése annak a „sor”- nak, hogy mekkora szerencsém volt: nem mondtam ki az 1956-os októberi iskolagyűlésen azt a felesleges – bár jogos – badarságot (bár nem badarságot! na tessék), hogy „le a vörös csillaggal”, mert ennek eredményeképpen munkásőri s még rosszabb (?!) zaklatásoknak lettem volna kitéve igen hamar, ha nem disszidálok. Most A./ eset. Ha zaklatások etc., fix, hogy nincs egyetemi öt év, mely alatt alaposan megalapoztam a./ mindenfajta világi karrierem elrontását, b./ irodalmi adottságaim további kifejlesztését. B./ Ha disszidálok, képtelen körülmények közé kerülök ezzel a (nem túlbuzgó hazafiasság, hanem a magyar nyelv használatának formájában megnyilvánuló) nagyon evidens – ismétlem – adottságegyüttessel, s bizony, nem latolgatom, mi lett volna belőlem akkor. (Sok mindenben igen labilis lénnyel; ezt is ismétlem, a statikus dolgok kedvelésével stb.) Visszatérve az a./ és b./ pontra: az 1956 után általánosan rémesnek mondható körülmények a magyar műfordítás-irodalmat véletlenül vagy nem véletlenül kedvező helyzetbe kanyarították, s mert az állam áldozott pénzt az ilyesmire, magam pedig rohamléptekkel igyekeztem szabadulni mindenfajta állás, állandó napirend etc. kötöttségeitől, már 1971 nyarától vállaltam az úgynevezett szabadfoglalkozásúságot, ennek 34 naptári évét gyúrom most, s ha statikusnak nem mondható is a meglétem, és ha a manapság s jó ideje üdvüket német, angol etc. földön kereső írótársaim – bűvös az iménti szó – sokkal többet keresnek is, felháborítóan rossz honoráriumaink világában azért, s mert talán valami nyomatékkal csinálom, magam is megvagyok, el.

De a 7-es pont jegyében nem mondanék sem igent, sem nemet arra a kérdésre, hogy „és ha 1956-ban azonnal a mai nyerskapitalizmus körülményei következnek el”? Nem mondok, mert nem következhettek volna, ennyi történelmet én is ismerek, és mert... és mert... és mert.

Továbbá amaz időkben messze nem tartoztam a támogatottak, csak – egy idő múltán – az eléggé jól tűrtek közé. Kik közül, de ez végképp nem tartozik ide, gyakorlatilag fényes könyvkiadói, írói, közszereplői etc. pályát futnak ma, de mások társaságában, azok, akik az idő tájt inkább nyíltan-amúgy ellenzékiek voltak, ergo ez nem a 7-es pont világa.

Az egész kérdést mégis azért említettem meg (futó epizódként) itt, mert abban az időben, 1958-1966 között, a 7-es pontot az én köreimben (Mészöly Miklós, Ottlik, bocsánat, az ő köreikben, ahol én is bőséggel előfordulhattam addig) merőben politikai értelmezés „környűlte”, s nem is minden ok nélkül.

Megoldáshoz (a 7-es helyes értelmezéséhez pl.) ez természetesen nem vezethetett.

IV

Ha, állapítottuk meg egyebütt (többször is!), ahogyan Umberto Eco ezt az eljárásmódot megvédi, s ahogy pl. T. de Duve egyebek közt egy fontos Joseph Kosuth-mondással, könyvében (Kant after Duchamp etc.) gyakorolja – hát ami fontos, az többféleképp lehet fontos, többféle rendszerbe állítható, meg egy alpesi magasútnak is van más, egyebüvé vezető alpesi magasúttal netán metszési pontja, s így tovább: azt hiszem, épp a hérakleitoszi elvet sértenénk meg, ha azt mondanók, valami egyszer van, passz, nincs tovább, akkor azt a dolgot egyszerien-változhatatlannak mutatnánk, míg ha többször is előhozzuk, világossá válik, ott már az nem ugyan, ami itt volt stb.) tehát ha a „Wovon”-nak csak a Misztikus a tárgyi tartalma, akkor az (ismét) 1./ miféle tárgy? ergo 2./ nincs tárgyi tartalma, 3./ aminek nincs tárgyi tartalma, az vagy 3a./ euklidészi pont, vagy 3b/ zenóni, elérhetetlen pont (s jó, nem euklidészi, de mit nyerünk a világgal, melynek pontjai megvannak ugyan, de nem elvi alapon, hiszen ott a legkisebb távolság minden „két pont közt”, ergo egyetlen pont sem jöhet létre (ld. egyebütt, ez most nem tárgyunk).

A világ pontjainak (s minden ilyen! a Húsvét-sziget, egy moszat, egy jogtipró államrend, egy üdvöt hozó lottószelvény stb.) brutalitással létezni van csak módjuk. (Ezt is hagyjuk most itt, bal kéz felé el. Utunk a találkozási ponttól nem erre vezet.)

Tehát nem sokat nyertünk a 7-es belső gazdagságát illetően, ha az csak a Misztikus. Hiszen a Misztikusnak két fő kifejeződése van (szavakban; s itt nem lovagolunk a Tractatus azon pontján, mely szerint (5.6) „Die Grenzen meiner Sprache bedeuten die Grenzen meiner Welt.” Tehát, kiemelés W.-től, nyelvem, beszédbéli kifejezésem határai jelentenék világom határát. Ehhez szépen idomul az általam óriásira becsült 5.632: „Das Subjekt gehört nicht zur Welt, sondern es ist eine Grenze der Welt.” Így rajzoltuk le szülőfalunk áthúzott határtábláját, azon túl van a világ, s onnét látszik – a táblán – a település neve is. Belülről nem szokás odaírni; de ez nem lényeges. Nem, ezt is hagyjuk.

Mulatságosabb az 5.634-nek ez a részlete (s effélék sokaságából választhattunk!): „Alles was wir überhaupt beschreiben können, könnte auch anders sein.” Tehát hogy minden, amit egyáltalán leírhatunk, lehetne másképp (másmilyen stb.) is. És a „beschreiben” lehet „sprechen davon” is.

Félresöpörve nemcsak a politikai-célszerűségi, illem-félelembéli etc. megoldásokat (mit kellene már megoldani? a 7-es tényszerűsége, a jelek szerint, nem ad eleve megoldást, a megoldáshoz vezető út pedig... hérakleitoszi, de hogyan? itt úgy, hogy beszélni „arról” és „nem beszélni” – miről? – egymást váltogató fázisok is lehetnek pl.), s elvetve (teoretikusan, „például) a Misztikus egyedülvalóságát a „Wowon”-ban, abban, „amiről... hallgatni kell”, hát marad az, hogy a „Wovon” tartalma bármi lehet. Mármint bármi, amit W. a Traktában ebből nem zár ki. Ismerjük tételét a tételek egyszeri, de-akkorön- és-tárgyazonos vonatkoztatásáról. S ezt aprólékosabb pontossággal gondolom, vegyük is úgy.

Mit nyerünk azonban azzal, hogy a 7-es tárgya bármi lehet? Hogy bármivel kapcsolatosan adva lehet ez a tiltás? Szükséges-e megkülönböztetnünk az okokat? Okrendszert felállítani, legalább plusz és mínusz, kívánatos és aligha kívánatos stb. ellentétpárok erejéig?

Talán még messzebb is mehetünk? Szükséges-e ok és ok nélküliség ellentétpárjának „fennforgása”? Igen, ezt állítjuk. Hogy ez is igencsak kérdéses.

Ha viszont nem jelölhető meg annak oka, hogy valamiről (miért) nem lehet beszélni, tehát stb. – akkor ezzel a meg nem jelölt okkal visszahoztuk (alkalmasint) a Misztikust.

Még ridegebbül: már nem elsődleg arról van szó, hogy valamiről nem lehet beszélnünk, hanem arról, hogy nem tudjuk, mi okból, de nem lehet...

... és akkor miről? A csillagok állásáról? Virginia Woolf művészetéről, emberi sorsáról? A biliről az ünnepi terítő alatt? Az államférfi korrupciós ügyeiről? A jeles színpadi művész titkolt szadista hajlamairól? Két állam egymással kapcsolatos nem összehazudott, hanem valós viszonyáról? Saját mélyebb érzületeinkről a földi igazságosság, a bosszú, a közöny, a reménytelenség, a törekvések, mások megítélésének dolgában? És miriádnyi a tárgy.

A tények sora.

Melyek, mint mondtuk, nem tartoznak a megoldáshoz.

Magam csak az engem legmulatságosabban érintő, de már egyáltalán nem zavaró ilyen ténykörülményre vesztegetek szót: Tandori Dezső a költő... Tandori Dezső az író (beleértve a költőt, esszéistát, végső soron egzisztencialista naplóírót, „okoskodót” is) és Tandori Dezső az ideogrammatikus (durván: rajzvers-félés). Más irodalmi tevékenységemet ne tekintsük ilyen szinten értékelendőnek. (A műfordítás sajátos módon nem „egy bizonyos szellemlétező író” ily-hatású tevékenysége.)

Tehát mulatságos volt az a megkülönböztetősdi, melynek – írtam erről, bár nem eleget; s úgy döntöttem, nem is fogok tovább! akaratlan célozgatásokon túl – többféle oka volt. (Mások érdeke? Beidegzés? Idegenkedés egy zsánertől? Besulykoltság? stb.) Mintegy a mai napig áll olyasmi, egy ilyen teljes abszurdum, de jobb koponyák számára is, néha, mondhatni, rajongók által is fennáll, hogy Tandori a nyelv, a vers stb. „istenáldotta művésze”... és? És. Mintha az, egyrészt csak így lenne. Mintha ezen a tényen nem enyhítene még Paul de Mannek az a megállapítása is (vagy több helyen Eco, Foucault, nem rímeltetem tovább), hogy mikor Baudelaire versei prózába átíródtak, érdemben ugyanazok maradtak stb. Természetesen itt érkezünk el oda, amit az elején mondtam: ez mentegetőzés, magyarázkodás lenne, s Wellingtonnak van egy ismert mondása erről: hogy ne. Kérem, ilyet ne.

Csakhogy nem erről van szó. S ezúttal hagyom – ezt csak ezúttal; mert a magam vagy mások szakelemzésére hagyom, ezért e dolgozat ajánlása is, de komoly reményekkel és komoly eredményekkel említhetnénk többeket, akik jelen sorok szerény szerzőjének épp az ő gyarló prózai munkálkodását méltatták figyelemre, s csekélységem – bár erre felharsan a Wittgensteinnel kapcsolatban is harsant... önismétlés, Marcuse volt a harsantó, Herbert M. volt az... a vád, hogy pápai mindenhatóságot bitorolna magának a Tractatus egyébként „bíderen” megalkuvó szerzője, inkább „illeszkedő”-nek fordítható a szó – erre meg is adja jutalmát a derekasság szerencséje révén (a magam derekasságáról mániákusságig makacs kitartás, meggyőződés, helyes önmegítélés, vagyis hogy mikor nem tartok még valahol... holott hát egészen kiváló tudósok elemezték félre legegyszerűbb sakkverseimet vagy más ideogrammáimat, és nagyon kíváncsi lennék, egy dolgozatsorra egy olyan majdnem teljesen hagyományos költeményem, mint a – jellegesnek is mondható! alapmintájú – Paper Star tárgyában.) Ld. pl. Főmű c. könyvemet.

V

Tehát a 7-es mintegy értelmét veszti (eddig sosem mentem! ez itt új), ha azt tételezzük fel, hogy bármi tárgyra vonatkozhat. Mert akkor csak B./-ként jön, hogy mely szelekció alapján dől el, mi igen, mi nem; hanem az a kérdés az A./, hogy miféle alapról jön ez a szelekció?

Nem tudom, megkockáztathatom-e azt az önismétlést, ám ilyen kapcsolatban az elem még nem fordult elő, hát tessék: egészen kiváló művész-formállogikus pályatársammal (látszólag ezen okból szakítólagos, de erre visszatérünk) vitába bonyolódtunk egy olyan egyszerű kis darab kapcsán, mint a 60-as évekből való Koan III. c. versem.

„Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett.”

Lehet ponttal, kérdőjellel, mindegy az interp.

Ha a némaság a hang helyett lép be (így barátom), értelmét veszti, hogy mi helyett, ez a kérdés fölösleges, mert hiszen ott van, a hang helyett. Ő továbbfejlesztve (zenész ember is, prímán) képzelte a „motívumot”, hogy akkor eme némaság helyett mi jön.

Ezt nem zártam ki teljesen, de ő kizárta a dolog értelmét így. Teljesen.

Barátom saját magát földhözragadt racionalistának minősítette (e kedvesen kiváló elme, ah!), mégis kénytelen voltam ízetlenül vitázni; s ez is szerencsétlensége az élőszavas stb. érintkezésnek, nem is telefonkapcsolatozok, ha egy mód van rá, el fogom ismételni itt: még leggyakorlatiasabb intézendőimnél is annyira a 7-es ponthoz tartom magam, hogy – ami nálam aztán, helytelenül-e, nem, de tényszerűséggel – legfontosabb ügyeim, irodalmi ügyek halogatásához is vezet, s nehezen védhető álláspont.

Nehezen védhető, ám szubjektív igazsága van. A Koan III. dolgában én sokkal egyszerűbb, objektív igazamat védtem: hogy az egész (két sor)... most nem az, hogy 40 éve, több kiadásban is, „elnézném”, vagy elemzői, ha így, ha úgy, elnézték volna e hibáját... nos, az egész arra épül, hogy a hang (szó, érintkezés, megnyilvánulás etc.) helyetti némaság (s nem kell az engem akkoriban, erről még lesz szó, az elfogultságig foglalkoztató zen helyességi jegyén érteni a dolgot) már eleve valami más helyett érkezik.

Ergo a hangot nem egy eleve létező némaság váltja le – ilyen egyszerű! –, hanem egy megszerzett, kiküzdött, úgy adódott... akármi... némaság. Egy eredmény-némaság egy primerség-némaság helyett. Például, hogy a hangot a Chesterton úr egyik főszereplőjének a levált esőkabátgallérja váltotta volna le/fel, ellenben a némaság azt mondta neki, te, híres gallér, jobb, ha valami fogalmibb izé lép színre itt, én (a némaság). S lőn.

Vagy szellemesebbet és evidensebbet is mondhatunk: a némaság a Misztikus helyett. Ahol, s erről nem is beszéltünk eddig, de mulasztásunk lenne, a Misztikus is ugyanúgy sokféle lehet, mint a nem-Misztikus, ergo a miriádnyi tárgy. Ez igen messzire vezet. Cantor halmazelméleti jegyében, sőt, még másokéban is. (De ehhez nem sokat értek. Ez költői hasonlat volt, kivételesen.)

De ezt az én kedves barátom nem bírta elfogadni, s össze is kaptunk. Rég társalognánk újra, ha nem volna az a fordulat nálam, melyre... a bevezetőben utaltam.

(Ha már bevezető, töprengtem, említsem-e, miért „Gergely” e naptáram. Merthogy szándékom, s meg is fogom valósítani, hogy végigmenjek, azaz összevissza kalandozzak az életemen, s terjedelmes, bár gyarló művén neki, az életemén, az írásoson és a „gondolatin”, bár e szó hallatán Musil és Doderer, tudjuk, csóválja a fejét, de talán elengedi. S Gergely Ferenc volt az, aki nagy munkával összeállított s állít is össze, részben Kovács Ákos „tűz, tetova stb. – barátom társaságában rólam bibliográfiát. Adja az ég, a folyóiratokhoz is eljusson, s abban e publikáció is ott lesz; bizsergető érzés. No, és olyan jól hangzott ez az „én Gergely-n.” etc., szintén költészetes elem.)

VI

Hogy Salinger a zennel, hogy hajlandóságaim (ily „szellemiekben”), hogy a korszak racionalizmusával, lukácsiságaival, rosszabbjaival való szembekerülésem (persze! s mindegy, fordítottam én ettől még Lukács műveit, mondom, az is fura kor volt... amikor 56, a nekem máig szent 56 leverése, a naiv nép leverése után a magyar irodalom javát kiadták, de Nemes Nagy, Ottlik, Jékely, Kálnoky, Mészöly Miklós, Weöres, még sokan, Füst Milán és Szentkuthy, sajnos, vagy önvédelemből, nem volt kutyakölyökkori fő-fő eszményen, ma annál inkább az, de ez is más tárgy, az ő művüknek sorsa, Mándy, Szabó Lőrinc etc. úgy volt a kultúrpolitika kegyének kényszertétele, hogy bizony a magamfélének harmincéves korára lett meg az első kötete, harmincötre a második, és csaknem 38 éves voltam, mikor Dömi Főmedvémék társasága is napvilágot látott; erről mind, meg hogy azokban az időkben hogyan lehetett élni... nekem mi hogyan sikerült, mi nem, mit nem is akartam, mi nem ment, mi volt az időbeli rend... erről mind szólhat „Az én Gergely-naptáram”), hogy Wittgenstein, azzal az egy szál bél 7-essel, annyit ismertem belőle 1993-ig (!!!!!!!), onnét aztán legalább hat kötetét, Pesten, vonaton, Bécsben, Londonban, másutt, ronggyá olvastam, jegyzeteltem, s ma már az sem fáj, hogy aligha fordíthatom őt... ó, ahogy 1958-ban Kafkát fordítani vágytam, s bejött a 70-es évektől, bejön egyvégtén...

Új bekezdést.

Nem tudom, mi volt az erősebb hatás. Az egzisztencializmus iránti érdeklődésem is.

Mi volt az erősebb hatás mihez? Akkori gondolkodásomhoz... és, ahogy szintén említettem, mind Doboss Gyula, mind az itteni ajánlásbéli úr megállapította: mintha megterveztem volna (naptáram? nem terveztem, de megterveződött) a korai egzisztencializmus és a mai.

B. Eszter megállapítását sem most idézem először: hogy manapság senki (aki említésre méltó lenne) nem nagyon egzisztencialista (2004 tavaszán). Hm. Mindegyik idézett megjegyzés, persze, jól hangzott el, s a véletlen hozza, hogy – rég kiállt persze ez! – Fogarassynak merem ajánlani e csekély munkát, egy levelezőlapja adta az ötletet, melyen prózámra reagált, mondom öregemberesen.

A zen-elemek kettősek minden európai kultúrán felnőtt „szellemnél” (léleknél). Ebbe se megyek bele. Nálam elhajolnak az egzisztencializmus felé.

Jó tanáromtól és mesteremtől (N. N. Á.) többször is kérdeztem az 50-es évek legvégén, mi lenne az egzisztencializmus. Fontos megemlítenem, hogy ama néhány könyv között, melyet Mészöly Miklós nekem ajándékozott (fejlődgetésem érdekében; jaj, mondogatjuk többen is, hogy Ottlik „minden könyvét” a Mestertől nem kértük el! de hát még életében? én ilyenre képtelen volnék, egyetlen efféle említést tettem, s Ottlik minden képzeletet felülmúlt vele – nem tartozik ide), volt egy filozófiai munka is, remek, de ahol az egzisztencializmusról volt szó benne, még stílusa is e Bochenski-műnek pocsékra vált, egyre azt ismétli – ajánlom kifogásolgatóimnak! –, „egyszerűen megfoghatatlan”, „nagyon nehéz”, „egyszerűen nehéz és megfoghatatlan”, mármint hogy mi az egzisztencializmus.

Parasztosan ezt találtam ki, kaptafául, na: egzisztencialista az, aki ugyanúgy él, mint a többi ember általában, mint a többi szintje, kasztja, nívó-rasszistán ki nem zárható, vagy őt ki nem rekesztő embertársa, csak az élés jellegével több foglalkozik, mint azok, nagyobb ügyet csinál belőle, netán elméleteket is gyárt a dologra. Tessék.

Más írásaimban hol Ottlikkal indítva, hol nem (miként tudja az író a „hősei” történetét? hogy beszélhet róluk?), s most, hogy Virginia Woolf két könyvét is fordítottam az addigi kettőhöz, megismerkedhettem – már a munkálatok után! – az író elméleti vélekedéseivel is, szinte „padló” megint az a feldolgozhatatlan anyagbőség, mely e tárgyban osztályrészem. Nem is bántom. Az író, ezt se mondtam még így, a dolgot az író szempontjából, nem misztikus. Az sem igaz, amit – a számomra nyomban meghökkentően Ottlik-idegennek érződött – Minden megvan-jában mond a Nagy Klasszikus. Hogy az író az angyalok hírforrása lenne (finom szóval). Hagyjuk az angyalokat. Másrészt én ízetlennek tartanám azt is, hogy világomat kiírjam, apámat-anyámat, meg hogy „idegen hatalmaknak” a különben megannyi változatában elég (elég?! az elég enyhe szó) pocséknak érzett környezetemről (ország, város stb.) bármit is mondjak. Strapálják magukat a rilkei angyalok, ha olyan kíváncsiak. De különben is sajnálatos írás a Minden megvan, hiába lett jelige a címe-bemondása.

Magam – az egzisztencializmushoz lyukadunk a végén; bár ezt sem tartom szükségesnek, miért kell ilyen-olyan-istának lennie az írónak! nem egzisztencialistázok hát sokat – úgy látom, hogy az író ahhoz, hogy szereplőiről bármit is elmondjon (hagyjuk most az iskolás szempontokat: énregény, trükkregény – nem jó divat! –, emlékirat, mindenhatósági regény stb., álregény), felderítést végez, mely lehet műtétszerűen heves operáció, feltárás, lehet ráérzés, lehet a képzelettel kombinált módszerek bármelyike. Az író a művéhez valamit felderít. De vajon tényleg? Ha én belépek két szobánk valamelyikébe itt, körbekémlelek, pardon, nincs-e a földön valahol az én három dekás, butácska verebem. Mert ha rálépek, az nekem is a halálom. Ezt hárítom el a felderítéssel. Csakhogy az író munkája, eleve az egzisztencialista gondolkodóé, nem ilyen egyszerű.

Wittgenstein nem volt egzisztencialista gondolkodó. Neopozitivista volt, poszt-neopozitivista, vagy micsoda, Bármi, de egzisztencialista nem. A nyelvfilozófia céljaira sem szabad vele, persze, visszaélni, de ezt ne nekem kelljen mondanom!

Hogy W. miért nem volt egzisztencialista: erről majd másutt. Már ha! Igen nehéz megragadni, ki miért nem volt valami.

Megállom most, hogy V. Woolf különösen szép megállapítását idézzem a megragadásról, az olvasóéról – s mi valamennyien olvasók vagyunk, egy fészekalja, ahogy a nagy dr. Johnson mondta más vonatkozásban.

Az író tehát akkor sem „deríti fel” a tényállást, amikor cselekményét, szereplőit, antiszereplőit, anticselekményét stb. megformálja, formátlanítja etc. Az író szubjektuma nem a világ, maximum csak annak határa. (Mondtuk itt, 5.632. Nota bene, a közkeletűen magasrendű tudományos és szellemi felfogás tévútra megy mind a gyötrelmes „Sprachspiel”, mind a „Satz” dolgában, eleve ügyetlen ügy a „mondat”, de a matematika nyelvéből megszokhattuk ezeket a dolgokat. A szerencsétlenkedéseket. Legyünk elnézőek.) Az író nem derítheti fel egzisztenciálisan a világot.

Hiszen ő a saját szubjektumában létezik. Határként.

Megtévesztő ügyeskedés, hogy beleméri magát is a műszerrel együtt a dologba. Csak szeretné (ilyen olcsón megúszni).

No. Nyista. Ennyi van neki ekképp.

Műveleteket végez azonban a valósággal (marha szó, de a legegyszerűbb) az író. Derít. Deríteni – nem kacajra fakasztani, hanem tisztítani, ülepíteni, kavarcolni. Kavarcosat más kavarc állapotba hozni, pardon... Ha most a művel állítólag homályokat oszlat, hárít el (tévedéseket stb.) az író, hát – ez sem így igaz. Sem a faluba bejövet, sem onnét kimenet nem történhet ennyire alapvető dolog. Ezért én rövid leszek (erről sokat írtam újabban, el is magyaráztam, ld. „az én folyóirataim” legtöbbje), beiktattam az

elderítés és felhárítás

fogalmát

rövidebben ez az

elder-felhár.

Ez nem a „felhomályosít” vicc rossz változata. Az addigi világot valahogy bemancsolom- pamacsolom a szubjektumommal, el-derítem, azt a nagy érthetetlent, a Misztikust pedig (megérkezünk!) felhárítom a végén, szétcsapott kézzel le is rajzoltam az írót, az égnek csapja két kezét, kérem, ott Fönn a megoldás, rajtam ne keressék... jó, ez szimplifikálás, mégis, a Nap is fenn van, s minden.

Az elder-felhár az, ami a 7-es pont valódi tartalma. Tudok mindenfélét, de nem tudom igazán az egészet. Tudok az egészről, de részleteit nem körvonalazhatom. Elderítettem én ezt; derítgettem, megrajzoltam a Világítótorony vagy Karamazov Iván alakját; de hogy mit jelentenek? Marad talány. Semmi rejtélyt el nem hárítottam.

Valami újabb komplexitáshoz jutottam, ez aztán annyit ér, amennyit.

Tény, hogy ezt a semmiféle megoldáshoz nem vezető álladékot itt és most tudtam a legrövidebben összefoglalni. Az ismétlés előnye (és hogy újabb feladatokba ágyazzuk a tudottakat, sejtetteket): tömörül a megoldás. Mely azonban nem megoldás stb.

VII

Igen nagyra kell tartanom (tartom is) azokat a nemes szavakat, melyeket pl. F. M. ejtett rólam, társai ejtettek (konferencia, levelek, dolgozatok etc.) – és külön ki sem térek egyikre sem. Boldog vagyok, ha jót írnak; mert főfoglalkozásom, hogy helyesen értsenek (szép kis főfoglalkozás!), nagyon nyugtalanít, ha nem értik a napnál világosabbat... ha feleslegesen vagyunk különfélék, s nem igazi mód csak... és nem hogy nyugodni, ha éreznem kell, igazuk van... ez és ez nekem még nem nagyon ment.

Nos, másutt megírom majd, a 65. életév mi mindenre adott lehetőséget, eléggé dolgozgattam. Nem tartozik ide. Csak egyet hadd mondjak (s ilyen kollokviálisan, henyén): az ismertnek mondható

A sakkfeladvány

c. munkámban a 65. mezőt nem kell megadni, „megmondani”. Épp ez a megoldás (lehet, önkényes a részemről, hogy épp ezt a kérdést teszem fel, s nem azt, hogy szürke cerkával besatírozható-e a 64 mező, vagy hogy a Trabinusz néni eltűnt kislábosa nem állt-e a második sorban jobbról itt meg ott, mert a macskája másból nem hajlandó lefetyelni)! Hogy „Mi lesz a 65. mező?!” Mert hogy szép, szép, 64 megvan... de ez is tökéletes véletlen, jó véletlen, én nem mondom, hogy 65. életévem előtt rajzoltam... de véletlen! Akárhol tartunk, mi lesz a köv. mező. Év stb. Persze, a sakk 64 mezője adja az alapot ahhoz, hogy ennek füle-farka legyen, vulgárisan. Más alakzatnál másképp kéne kérdezni, s nyilván nem jó dolog ez:

Mi lesz a 6. mező? Ez mi, kérdezi a befogadó, joggal.

Ellenben nem győztem eleget sopánkodni amiatt, hogy akikkel beszélsz, jószerén mind visznek valahová. Vagy túlság reád-bólintanak. Akkor meg benne hagynak, amiben voltál, s jó-e az is mindig? Itt az alábbi ábránál (henyén rajzolom, ezt szép szabályosan kéne, de nincs jelentősége):

elismétlem:

             A sakkfeladvány

S még fejjel lefele is írom, hogy sugalljam: ez a MEGOLDÁS, bár ezt odaírni kicsit kínos, ha meg nem írom oda... az se jó.

Na, tessék.

Nyilvánvaló, hogy fejjel lefelé kell, mert így nem „a kérdés” ez. A kérdés annyi, hogy „A sakkfeladvány”. A sakk ebből annyi, hogy 64 mező van stb.

Kaptam olyan „megfejtéseket”, hogy satírozzuk be az egészet szürkére, az átmenet a sötét és a világos közt. Meg hogy a mezők bármelyik lehet az. Hogy az a 1 mező a (Mi lesz a 65. mező?!) hatvanötödik, mert újrakezdjük. Hogy az egész külvilág a 65. mező. Hogy a „tábla” egésze, a 64 mező együtt a 65. mező. Vannak ezek közt szellemesek is.

De az ég szerelmére, nem kell választ adni. Ez a racionalista, túl-európaias, túl-nemzen felfogás eredménye. Mindig „helyesen” akarunk viselkedni. Önfenntartásból is, ami a hasznunk elve. Talán.

Itt egyszerre gondolunk válasz-adást és megválaszoltságot, egyszerre a Misztikus és az akárhány (a Tetszőleges Konkrét) is jelen van.

Az egzisztencializmus és az elder-felhár így egybevág. (Lerövidítjük a fejtegetést.) A komplex létezés mint szellemi állag (mint elemzés tárgya): nem oly egyszerű, hogy kétpólusú lenne... pontosabban, hogy felderítetten és elhárítottan (Pilinszky szava: kivédetten) lenne kétpólusú. A hagyományos regény gondolkodási módja az „elemek felderítése”, „homályok elhárítása”? Nem okvetlenül. Mert ha az ilyen regényt meghaladó regény a Misztikust tartalmazza, már nem szedhető darabokra, s a Wittgenstein 7-es valódi tartalma is ez az egyszerre gondoltság, az elder-felhár.

Magam tehát (szigorúan a magam számára, gyarló használatomra) Így értelmezem a 7-est a Traktából: egyszerre gondolható az, amiről nem lehet beszélni és hallgatni kell, valamint amiről lehetne beszélni, de hallgatunk róla. S a Koan III-hoz is elérkeztem e korai Wittgenstein-hommage-omhoz.

És hogy amiből kiindultunk, hogyan jön ide? Az egzisztencializmus, az elder-felhár és a 7-es pont oda juttatott, hogy ezen a nyáron (átmenetileg-e?) írásos tevékenységemen kívül (mondtam: munka... levél... fordítás) személyesen, pólusosan megbeszélni senkivel nem vagyok képes semmit. Ezért nem érzem szükségét a mentegetőzésnek sem (e tárgyban sem!!!), mert ez a mozzanat alapállagomban már benne foglaltatik, és... számos adottságunk miatt nem mentegetőzünk, ellenben ez, tényeivel, semmiféle megoldáshoz nem vezet. A Tömérdek és az EGY, a Misztikus, ugyanúgy benne foglaltatik a rengeteg-zsivajban, a pontos szóban, talán a tévesben is, végül... mint a magamféle ember hallgatásában. (Ahol.)

Ha valaki bárhol elveszítette volna itt a fonalat, az egyszerű újraolvasásra buzdíthatjuk – minden ki fog derülni, ha már tudjuk, merre tartottunk. És mégis, talán saját megdöbbenésünk tanújeleként is, foglaljunk össze néhány – megoldást így sem jelentő – tényszerűséget. Mind a „mintha” jegyében, persze.

Mintha igen közel kerültünk volna ahhoz, hogy irodalmat elemezni sem a cselekmény hagyományossága, sem a közlendők ideologikuma, sem a szerkezet kiáltó elemei, sem a természetesként adódó vagy erőltetve előhúzott nyelvfilozófiai „tények” (vagy tények) alapján se lehessen. Wittgenstein Traktátusa is könnyen hozzáolvasható ehhez, ám nem akarunk visszaélni vele, hiszen, ezt elismételjük máshonnét, ahol már pedzettük – s talán közhely –: összefüggő filozófiai rendszert ő nem alkotott. Másodjára, s ami fontosabb, az irodalmi művet – de hölderlini alapon, magát az élet folyását, alvadását, nekilódulásait és pangásait is – csak úgy lehet elemezni, ha (magam így mondom: létezésszempontúan, egzisztencialistán) érzékeljük. Ennek az érzékelésnek a bizonyossága mással, mint a magunk mindközönséges jóérzésével (nyugodt közérzetével, ismét csak a – szerintem – Duchamp és társai által meg nem ingatott kanti bizonyossággal, ennek kívánalmával és fogalmaival, de föl a csillagos égig), nem mérhető.(1) Az elder-felhár egyfelől bizonytalansági tényező, sőt, inkább ily eredmény. A praktikumhívő kornak nem is lehet mindennapi kenyere. Tisztán, biztosan, szórakoztatóan... karátosan, tudósian stb., ezek a követelmények. Legyenek. Bizonyos azonban, hogy nagyobb rések, következetlenségi hiányok tátonganak ebben a felfogásban (a neopragmatikusban), mint akár Wittgenstein nevezetes s tényleg roppant egyszerűnek és rendíthetetlennek látszó tételében, a 7-esben. Minél bonyolultabb a megismerés igénye, mintha annál erősebb lenne az elder-felhár tényező, a nem két-pénz-hány-pénz elem.

(1) Egyébként (s Thierry de Duve vagy nem Thierry de Duve, ismernünk kell lassan a Kant after Duchamp c. könyvét, utaltunk rá) egy „rokon kiadványban” (An OCTOBER Book, Zhe MIT Press, Massachusetts, 1996, a The Duchamp Effect címűben egy kerekasztal során elhangzik: a 20. században két művész kivételével mindenki hitt a kompozíció elhagyásában. Ám ez a két művész (aki nem hitt): Mondrian és Duchamp. Így tehát nem szabad nekünk sem ily „és társai” henyeséggel fogalmaznunk: bár a magunk konceptművészetfelfogásában a konstrukció nagyon is jelen van, sőt, bár ez itt a képzőművészeti megjegyzés szempontjából már nem releváns, soha nem is merészeltünk volna olyan filozófiai rajzolattal – mint szellemérvényűvel – előállni, mely nem indokolható logikailag (konstrukció). Hogy messzire vezetnek: íme, e kérdésvizsgálatok termékenysége! (Talán.)

Az ehhez az esszéhez kapcsolódó írás ebben a lapszámban olvasható [Doboss Gyula: Miért ez és el? címen.