Kurdi Péter

2003/3 - Huncut élet,Utolsó áldozó2003/2 - Weöres posztó2003/1 - Megfagyott tavasz, Diagramma2002/4 - Parnasszusi polémia2002/3 - Búcsú Váradtól2002/2 - A hatánok, avagy a kincsek epifániája

Búcsú Váradtól

Hát megérkeztek. A kapu alatt itt
várnak a lomha szekerek. S míg
szótlan rakosgatnak, elnézegetem
mozdíthatatlan javaim, a tárgyakat,

amiket itt hagyok. Az ablak ívét,
az utca egy szögletét, ahol először
láttam szemedben könnyeket. A
fapadlót, az ódon és csupasz ágy

százéves matracát, az öreg kályhát,
a nélküled egyre jobban kiürülő és
növekvő teret, mi csöndben bújik
át, belém. Félek, hasonlóan a riadt,

vajúdó nőkhöz, hogy fog mindez a
hatalmas üresség a lelkembe férni?
Zihálok, fáradtan, mint egy ful-
dokló, kapkodok emléked után, de

csak nyirkos hiányod árad belém.
Minden új vággyal, amivel a múlt-
ba vetem magam, csak fullasztó
ürességet sóhajtok ismét magamba.

Fázom is. Mintha már alkonyodna.
- Nem, a lámpák maradnak – motyo-
gom valakinek. És, hát persze, az
esték is maradnak, a legszebbek is,

amikor jöttél. Meg az álmos
reggelek. És bennük dacosan itt
maradok én is, talán, maradva úgy,
ahogy mindig vártalak. Makacsul,

álmodozva, akár egy kisgyerek.
Hogyha majd erre jársz, miután én
elmegyek, hát legalább a kapuig
gondolhasd azt, hogy hozzám jössz

újra. A következő lépéstől pedig,
mintha tőlem indulnál. Különben
is, volt ez hosszabb idő egyáltalán?
Amíg itt voltál, volt-e az több egy-

két pillanatnál? Egy rakodó rám
néz, azt mondja, olvasta pár
versemet. Összerezzenek, mint akit
rajtakaptak. Úgy elbámulgattalak a

kapu előtt, mintha ott lennél. Mint-
ha mégse mentél volna tovább,
hanem mégis, és ismét belépnél,
csodálkoznál és lefognád pakolódó

kezeim... De nem voltál ott. Csak
holmijaim tornyosulnak a fogat
hátuljába halmozva. Vajon elég
lesz-e, amit fájón itt hagyok ahhoz,

hogy életben maradjon ez a város?
Amit elviszek, hogy túléljem, ke-
vés. Legszívesebben elvinnék min-
dent, utcákat, ahol jártunk, tereket,

mindent, ha már Téged nem lehet
belőle kimenteni. Mert lassan
elmozdulnak, összedőlnek falai.
Nemrég még volt ott egy régi pad,

emlékszel? Meg egy fa is, aminek
a hátadat vetetted. Már nincsenek
ott! Kezdenek elmozdulni, eltűnni
helyükről! Pont mint az idegenek,

nincs közük egymáshoz, mert
létezésük lényegi csomóját az adta,
hogy így vagy úgy, bennem hoz-
zád kötődtek. Ahogy szememmel

követtelek, láttam, szép rendben
ott vannak körülötted. Nem téveszt
meg, hogy még minden olyan,
mint amilyen tegnap volt, mert én

már látom, itt és ott, túl a házakon,
az utcaköveken, hogy nemsokára
teljesen szétszélednek, mint mezőn
a pásztor nélküli nyáj. Néhány év

magány és eltűnnek idegen embe-
rek idegen történeteiben. Lassan,
egy szürke, hűvös és monoton eső
lemossa illatodat is a fákról, ismert

házak és kerítések faláról. Kiöblíti
árkok és patakok vizébe, fagyos,
magányos vándorlások után kiűzi
erdők és mezők tavaszi éjszakáiba,

kísérteni félelemtől, vágytól reme-
gő, szelíd állatokat a felszálló párá-
ban, emléked illatában, távoli csil-
lagképek hunyorgó tekintete alatt.

Ez a hely pedig, lassan egy la-
katlan és sivár domb lesz, mint egy
történelem előtti, mitológiai vár,
aminek történetét már soha, senki

meg nem ismeri. - Megvolnánk hát!
Szólnak, indulni kéne, mert Firen-
ze messze van. Igen, nagyon
messze van. Túi, sok, so’sem látott

tájon, furcsa embereken. Túl, túl a
hegyekből ránk zúduló hidegen és
az előttünk álló borús éjszakákon.
Elvergődni odáig. Végig bámulni

bambán, nem érteni, hogy miért
kell nekem egy olyan világot
néznem, amihez nincs közöm, ami
folyton dagad és elfogy körülöttem,

idegen dombokról fölázott völgyek
látványába esnem, majd újra ki-
felé cipekednem, nem vágyva visz-
szanézni sem, az ismeretlen földre.

Nézem a lovakat. Emlékszem,
amikor először láttam, megsajnál-
tam, aztán én is kipróbáltam, hogy
tudok-e menetközben pisilni. Nem

volt egyszerű megcsinálni, de most
úgy érzem, olyan gyorsan öreg-
szem, hogy holnapra talán már
megtartani lesz a nehezebb, ami

még szomorúbb. Így vagyok most
az idővel, magammal, és az egész
világgal. Elfigyelgetem az állatok
mozgását. Őserejüket, kitartásukat.

Próbálom az öreg segítők titkát
megfejteni. Azoknak titkát, akik
aztán végképp nem értenek semmit
az egészből, csak elszenvedik ezt a

nagy jövés-menést, pakolódást,
amiben ők élnek és mi parancso-
lunk. Hogy lehet ezt túlélni? Hogy
lehet ebbe nem belepusztulni, már

az első, sztyeppén kívül eltöltött
éjszakán? Talán úgy, ha mint ők,
egyik izmot a másik után, egyik
lépést a másik után, egyik napot a

másik után... És nem nézni, nem
vágyni semmit. Hagyni Váradot,
feledni Firenzét is meg a köztük
lévő, kiúttalan világot, mindörökre.

(A vers eredetileg prózaköltemény formában jelent meg.)

Vissza a tetejére