Huncut élet

Alvó, elernyedt, nem álmodó

tested

az ágyon. Az enyém meg, kinn

a balkonon,

bandzsán les át a korlátokon.

Ahogy szokott a szem,

horizontját emelve,

végignézni a képtelen magas,

kopott falakon.

A bezárt tér udvara sötét. Olyan,

mint egy kiürült és műveletlen

akna,

ahol valaha, talán, emberek után

kutattak.

Tiszta abroszt, körbeült asztalt,

csöndes és értő beszédet rejtő

ereket fejtegettek, mit mára már

felélt a világ és itt csak

szennyes vizekkel elárasztott,

meddő üregek maradtak.

A hold épp besüt ebbe a világba.

Gazos ereszek szélén kuporgó

borzas galambok

kontúrját festi az égre.

Ámulva nézem, ahogy az egyik,

akár egy öngyilkos a hídról,

előredől és zuhanni kezd.

Nyújtott lábbal, csukott szárnnyal,

hét emelet magasból,

a sárga makadám kövek felé.

Nem látom, mi történik vele. Talán,

álmában

sólyomnak képzelve magát,

utálva a morzsát,

most éppen önmagára vadászik és

galamb énjének tollat tépdesi.

Vagy csak arra vár, bárcsak a

gyorsuló szél

feltépné csőrét, és a betóduló gáz

torkán befelé elturbékolná,

csak neki,

a világ vágyait. De lehet, már régen

megfagyott,

csak most olvadt ki. Nem tudom.

Hirtelen úgy érzem, ez utóbbi lehet

az igaz.

Azt hiszem, visszabújok. Igen.

Védeni kell magunkat

a hideg ellen.

 Utolsó áldozó

 Már csak olyan világban érzem jól magam,
ahol még vannak értő és cinkos istenek,
kik tudják, hol s miért csuklik el szavam,
várnak, ha gyónni nyíltan még nem merek.
Fákat és folyókat látok, meg sétálgató,
fürdőző szenteket. Az elmúlás
gyöngéd lassúságát vágyom,
mit most kapkodva,
vétkezve kergetek.
És persze
mindebbe
csöndet is álmodok.
Amolyan mozgással szüntelen telit,
ahogy katedrálisok hűvös oltára fölött
tartja az idő kőangyalok lebbenő szárnyait.