Hogy egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul szemléletes és sugallatos költészet a most kilencvenéves Kiss Tamásé, a Nyugat harmadik nemzedékének, a köszöntőkben, ajánlásokban és szövegrészekben többször megidézett Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Jékely Zoltán és Takáts Gyula nemzedékének tagjáé, hogy egyszerre merészen metafizikai és kézzelfoghatóan tapasztalati, ez a pálya utóbbi, csaknem negyedszázados szakaszában, a Holdkikötő (1978) óta vált igazán nyilvánvalóvá. A tíz évvel korábbi gyűjtemény, A végső szó keresése (1992), valamint a legutóbbi válogatás, az Árnyékos út (1997) végére sorolt, szám szerint alig másfél tucatnyi Utolsó versek csak megerősítette ezt benyomást. Itt mutatkozott meg igazán, hogy Kiss Tamás nemcsak a századelő esztétista modernségének impresszionisztikus érzékenységét és kifinomult formakultúráját, mívességét őrizte meg, és nem is csak a vallomásosság, a személyes önfeltárulkozás iránti igényt, hanem a harmincas évektől mind gyakoribbá és vonzóbbá váló tárgyiasításét, az elvonatkoztatásét is. Az érzések, vágyak nem közvetlen kivallásával, hanem a lírai megszólalótól történő eltávolításával, dolgokba és tárgyakba történő kivetítésével azonban nem szüntette meg a lírai szubjektumot, nem vonta nyomasztóan szűkösre - az ugyancsak nemzedéktárs Rába Györgynek ajánlott A vendég szavaival - a képesbeszéd lehetséges határait, hanem épp a minél pontosabb fogalmi beszéd, a végső vagy a „kimondhatatlan” szó keresése érdekében az elmélyülés, vagy ahogy ő szereti nevezni, a tűnődés alkalmait kereste. Nem véletlen, hogy több vers, közöttük a talán legnagyobb, a XIX. századi hagyománnyal, benne az ironikus önportré műfajával, jelesül Arany János hősével kapcsolatot teremtő Bolond Istók tűnődése is a személyes számvetésre használja fel a meditáció helyzetét. A gondolati igényességhez, a filozofikus összegzésekhez, a „létmögötti lét” titkainak kifürkészéséhez eleve jó alapot nyújtott az a hatalmas műveltséganyag, amelynek jelei, utalásai, tényei már a kezdetektől fogva át- meg átszövik az egész költészetét. Fogóddz a csillagokba! - mintha az 1970-ben megjelent könyv transzcendens biztatása, az éghez és az égiekhez való fellebbezése folytatódna a Végtelen országutakon földi perspektívájából. „Kedves könyveinkbe fogództunk” - szól e vers egy sora, egyáltalán nem valami régi-régi emlék felidézéseképp, hanem a szóképeinek zömével az életre mint barangolásra utalva. Azzal a roppant erős benyomással a végén, ami a ciklikus időszemlélet révén egyszerre mítoszi távlatokba helyezi a barangolót, hogy „mintha csak oda tartanánk, ahonnét elindultunk”, „csak vezeték vagyunk a semmiből a semmibe”. E sztoikus nyugalomhoz, a nyomorúság és a válság egzisztenciálfilozófiai gondolatát felülíró létszemléleti derű kiküzdéséhez is kellett az a főként bibliai és ókori görög-római történettár - egyik is, másik is a maga sok-sok mítoszi vagy mítoszivá növesztett alakjával, közöttük a nemegyszer megidézett Marcus Aureliusszal -, amely a semmiség érzetének úgy adott múltbeli távlatot, hogy ezáltal elviselhetővé is tette. Vagy újabb formában láttatni engedte annak az „olcsó káprázatát, hogy létezünk, holott mi már csak tünetek vagyunk”.

Bizonyos, hogy nem független ettől az életfilozófiától, létfelfogástól az sem, hogy a tűnődések, kontemplációk a leggyakrabban két témakörhöz térnek vissza: a vers, a költészet szerepéhez, illetve a halál, az elmúlás képzetéhez. A körülötte dühöngő világban, amelynek A végső szó keresése szerint már „nincsen üzenete se”, a gyakorlatias, haszonelvű gondolkodás száműzte a „szívrehangolt éneket”, értelmetlenné tette a „hasztalan szenvedélyeket”, az „édes kín”-t megszólaltató vagy az ismeretlenre, a mindenség titkaira figyelő költők tevékenységét. „...vigyázz, idejében lépj ki a varázsból, / hallgass, rejtsd el a mélybe magadat, / híred-hamvad, se a nevedet / ez a kor már nem jegyzi sehol” - szólítja meg vagy inkább figyelmezteti önmagát, nem is a végső szó megtalálásának reményében, hanem örökös keresésének elhivatottságában. Kiss Tamás, aki esszéiben, vallomásaiban nemegyszer fejtegette, hogy a poézis szó eredeti értelmében a verset éppúgy meg kell csinálni, éppúgy tevékenykedni kell rajta és vele, mint bármely tárgyon, munkadarabon, eljut ahhoz a gondolathoz, hogy amikor a költői mesterségnek nincs becsülete, akkor nem szabad elárulni önmagukat, nem szabad tudatni, hogy „mesterségünk kisujjunkban van”, hiszen a versírás, vagy ahogy ő nevezi, a költés a Dunába vizet önteni fölösleges és nevetséges voltával állítható párhuzamba. A poézis helye napjainkban a bökversek könnyedségével fogalmaz meg nagyon kemény állításokat a mechanizált, a gépbe betáplált struktúrájú szövegversről. Arra a csendes, szelíd iróniára, a lázadó indulatokat groteszk látásmódba fordító felfogásra is példát nyújt itt, amely lírájának a pálya legelejétől szemléletalakító tényezője volt. Nemcsak az azonos című költemény, a Groteszk tanúskodhat erről, hanem a különböző értékeknek, élettényeknek és valóságsíkoknak az egymással feleseltetése, az együttláttatása is. Mint a korai Dal eső után: a furcsa koszinusz kereséséről, Plátó és Augusztinusz citálásáról, nyíló álmok dalba szedéséről ábrándozik a vers beszélője, míg föl nem riasztja a puha sárba beledobbanó alma hangja. A Táncbahívó pedig mintha Az ember tragédiája londoni színének parafrázisaként a haláltánc műfajának - groteszk szófűzést használva - életre keltésével próbálkozott volna, hogy az élet hiábavalóságának érzetét a „mit ér, ha valaki él is?” kérdésébe fordítsa át. A kihűlő táj, a Jékely Zoltánnak ajánlott vers lírai énje szinte újramondja ezt az élményt, mintegy azt kérdezve, mit ér, ha valaki ír is, el tudja-e nyomni vagy csendesíteni a farkascsorda ordítását, vagy felgyújtja tán az erdőt. És a felelet: „csak ezt s ezt is hiába: / annyi csak, mintha vénád / felvágnád s egy hullába / tenvéred öntenéd át”. Az ironikus vagy más esetekben nagyon rezignált sorok mellett a pálya utóbbi felében fel-feltűnnek azonban az önbiztatás szavai is. Különösen a mind gyakoribb búcsú-, búcsúztatóversekben, kortársak és barátok emléke előtt tisztelegve. A Hármas ének Illyés Gyuláról középső része (A nagy temetésen) abban látja a reményt, hogy „a vers lazít a Végzet szorításán”, s hogy egy költő lehet igazodási pont a hazában: De ha nem, vagy ha régi is a vigasz, hogy a költök nem halnak meg, akkor is fontos talán, hogy „magunk után egy-két lábnyomot hagyjunk”.

Feltűnő, hogy milyen sűrűn tér vissza archaikus, ősi képzetekhez - az őselemekhez, mondhatni, közülük is a földhöz és az éghez. De feltűnő az is, hogy magát a versírás műveletét, a költést milyen gyakran köti össze az ég jelképével. „A vers fölöttünk levegőben lépked, / ha jelen van, árnyék az ég alatt” - szól egy helyütt. Másutt: „ha te se tehetsz mást, / versedet a csillagokba vésd”. A Hetvenötödik évben: „Verset írnak lámcsak még ezek / - égre furcsa jelt - a vén kezek, / fellebezek, hát fellebezek”. Végül a Végső szó keresése: „égre írok titkos jeleket”. Mindezek lehetséges mintájául önként kínálkozna Radnóti Negyedik eclogájának csattanója - ;,s az égre írj, ha minden összetört!” -, ám a külső társadalmi ihletés mellett alighanem a személyiségen belül is keresni kell az okokat. A történelmi kor helyett az emberi életkorral függhet össze, hogy más színt, más értelmet, más távlatot rajzol elé az idő. „Régóta már kifelé megyek” - szól a higgadt közlés, minden önsajnálat nélkül, azt a jelképet használva, az útét, az utazásét, amelyik mindvégig jelen volt költészetében, ám amelyiknek az életösszegző, az életpálya egészére vonatkozó szerepe, érthetően, csak az utóbbi időkben nőtt meg. Azzal párhuzamosan talán, ahogy csendes nyugalommal rögzíti: „A létezésből alig lehetne látni többet / annál, hogy a tenyészet enyészetbe fordul”. Ez az enyészetvilág másutt „a füst- s pára-világ” nevet kapja: illékonynak, megfoghatatlannak és biztos tájékozódási pont híján lévőnek festve - e költészet jelképrendszerére vonatkozóan pedig ismét azt a felismerést erősítve meg, hogy a kezdetekkor is, de kiváltképp az utóbbi időkben a fénynek mint a világosság és a sötétség ellentétes vagy egymást kiegészítő elvek szimbólumának, valamint a színeknek mint a fény megjelenési formáinak meghatározó jelentőségük volt és van.

A mindeddig utolsó verseskönyv, az öt esztendeje napvilágot látott Árnyékos út ezért is volt telitalálat értékű a címében. A fény, az út és a Föld elemeire, alapmetaforáira egyszerűsítette azt - mint a címadó költemény állítja -, aminek „más értelmet ád, más színt, más távlatot a halál”. E távlat pedig, paradox módon, nem a pusztulás távlata, nem a megsemmisülésé, nem a Radnóti-vers, az A la recherche... megidézte temetetlen holtaké, amire szó szerint utal, hanem inkább az élet csodás voltától, az egyszeri létezés szépségeiért hálát adó Kosztolányié, a Hajnali részegség költőjéé, de még korábbról azé az Arany Jánosé is, aki a Sejtelem szerint a személyes elmúlást a természet rendjébe illeszti bele, s minden önsajnálat nélkül fogadja. Kiss Tamást is az „elmúlhatatlan reménye” szinte a bőréig átsüti, átmelegíti, s át az a másik remény is, hogy a szűkebb haza, a szülőföld várja. Az utolsó versszak belső rímeivel nyomatékosítja ezt, egy gyönyörű megszemélyesítésre épülő komplex képpel, az összecsukló fák látomásával egyszerre fejezve ki a természet részvétét és önnön elesettségét: „S ahogy lépkedek csendesen kifelé / az út végén összecsukló fák alatt, / lábam alatt megkondul a Föld, / ősanyám, a befogadó tanyám”. A búcsúztató és a gyászról hírt adó harang szavával itt a Föld szól, nemcsak egy remek összevonásra, együtthangzásra adva példát, hanem arra a költői törekvésre is, amelyik a pálya utóbbi szakaszán mind a poétikai eszközök, a dallam, a ritmus tekintetében, mind pedig a különféle zenei műfajokra való utalással, rájátszással a zeneiség szolgálatába szegődik. Olyan nyilvánvaló példákat lehet elősorolni, mint a Toccata Weöres Sándor születésnapjára, a Régi dallam, a Hárfaszóló, az Etűdök fuvolára, az Énekek. Vagy az ötletes Hajnali zsoltár-hang, amely az égben alvó harangok képének földön túli távlatával a műfaját tekintve parafrázis lehetne, „az embereket te hagyod halni, Uram” üzenetének egy „lázadozó, zsörtölődő öregember” megjegyzéseivel, évődő észrevételeivel való magyarázata, amely miközben mintegy szeretné az Urat jobb belátásra bírni, a már emlegetett Arany János-i bölcsességgel számol az elkövetkezendővel is: „Várj rám / egy kicsikét... Takarj be, miként a gazda / a búzamagot betakarja a csűrbe”. Végül az utolsó versek közül A zene emléke, amely a fény motívumával is úgy játszik el, olyan bensőségesen, szinte önfeledt örömmel, hogy egyszerre képes ennek a természeti tüneménynek a valószerűségét és a valószerűtlenségét, metafizikai káprázatát megérzékíteni: „Hessegetem / az árnyakat / reggel magam / körül / míg rám talál / egy kis sugár / s az öreg szív / örül”. Olyan tárgyilagosnak induló közlés ez, mintha tudósítást diktálna. Tudósítást arról, amit ismét a fény, a Nap motívumával fejez ki, hogy a dolgok sugárzási szintje is alábbhagy, hogy „közel a reggel, mikor először nem süt fel a szív”. Különös költői paradoxonnal, amikor nem az állítás, a kijelentés, hanem az óhajtás, a vágy kerül ellentmondásba önmagával, fejeződik ki a remény: jó lenne „még egy kicsit túlélni is az életet”, még ha kész is a búcsú groteszk egysorosa: „emberek, törpék, gödör veletek!”

Ha még idevesszük az Árnyékos út párját, az utolsó verseknek is a legutolsóját, a Félhomályban címűt, annak is a csattanóját, a záró szakaszát, akkor tűnik fel igazán, hogy a költő a végső távozás gondolatával olyan sokszínűen és szinte jókedvűen játszik el, mintha csakugyan nem rettegné a zord elmúlás zsugori kezét: „Aki nem csal, az megöregszik, / árnyékba ül és fénytelen / vár évre, napra, hóra, / s míg él: remélni kénytelen”. A napenyészet jelenlétéről és a naptámadat hiányáról beszélő költemény úgy jeleníti meg a lírai ént, mint akit a támaszkereső botja helyettesít, sőt személyesít meg, szabályozva a botorkáló, hol erre, hol arra mozduló lábak léptét, egyensúlyt keresve ott, ahol „nem áll a föld, forog az ég”, és ahol mintha minden mozgás, minden előrehaladás is csak az ismeretlen idegen világ felé közelítené: „minden csak megy, csak távozik, / az jön, ami még sose volt”. Példák tanúsíthatnák még, hogy Kiss Tamás kései költészete szinte magától értetődően épít a fény és a sötétség önkifejező szimbólumaira. És példák azt is, hogy a talán legelső költeménytől, a bravúros építkezésű Ablaktól kezdve hány és hány formában vonatkoztatja a világra, önnön helyzetére, érzelmeire és közérzetére. Kis túlzással azt mondhatni, hogy egyrészt a klasszikus műveltségéhez, másrészt a klasszicizmus debreceni hagyományaihoz, harmadrészt pedig a tegnapi református kollégiumi diák múltjához méltóan és hűen megverseli a szó, a fogalom, a jelkép szinte minden változatát, felhasználja minden jelentésárnyalatát. A Meditáció, az 1934-ből való költemény évei processzióját, azaz (kör)menetét, felvonulását látta árnyékként átlengeni a falon, így érzékeltetve az üres és unalmas órák egymás után következését. „Köd van: a fény megőszült” - fordította a vén, beteg Nap vörösmartys látomásába rossz közérzetét egy másik vers (Köd). „Ólomvilág, / be fénytelen, / nehéz-nehéz, / reménytelen...” - folytatta ugyanebben a hangulatban az Ólomvilág. A .harmadik, A könnyű ősz épp az ellenkező véglettel, az elégedettség derűjével játszott el: „A nap olvad / szerteszéjjel / a fák fején, / testemig is / alig ér el / a lenge fény”. Hogy a jelenségek, a tárgyak mögött látható sötétebb felület rejti az igazi lényeget, ez a létmögötti lét metaforájában is feltűnik, de fel a Rilke-inspirációban is: „Tágulni vágyik minden / az árnyak oldala felé, / látni színről-színre / a meg-nem-világítottat”. A Mátrai ősz pedig a színek tobzódásának évszakát úgy írja le, hogy a természeti képekben a fákon átszűrt gyógyító sugár az isteni gondviselő figyelem jele és az emberi megbékélés hírnöke. Számtalan változat idézhető volna még a dús tenyészetről, azzal a kiegészítéssel, hogy az emlegetett enyészet az, ami mégis inkább vonzza a költő tekintetét. Sajátos eset, amikor a világosság és sötétség ellentétpárját, a fény és az árnyék egymáshoz tartozását a saját költősorsára vonatkoztatja. Az árnyékolt, árnyékba borított létezés akár úgy is értelmezhető, hogy költészete a múló divatok csillogó káprázatában észrevétlen maradt, de akár úgy is, hogy a költő sohasem törekedett meghúzni magát a hatalom árnyékában, de sütkérezni sem a fényében. A Debrecenről, a kálvinista Rómáról mint életterepéről, mint érvényesülése közegéről is beszélő nagy verse, az Alkony a Száraz-tenger partján mondja, a keserű csattanója - „Az élet hiányom nélkül megy tovább” - előtt, hogy „késheggyel szúrják az eget talányos nevű csillagok”. De azon is többször ironizál - az Utóhang Dáciából mottójában Csokonait idézve, akiről egyébként monográfiát készített -, hogy a Tiszántúlon, e bakarasznyi kis ország végvidékén adatott élnie, s nem Pannoniában, e „szépített vidék”-en - ahogy a hetven éves barátjának, Takáts Gyulának írta -, ahol „mediterrán” a vers is. Nemcsak a mindenkiével közös életet élte árnyékvilágban, de amit maga választott lakóhelyéül, azt is árnyék borította - így árnyékosnak látták és láttatták messziről: a költő roppant finom, sohasem sértő humorával így lennének összeállíthatóak e pálya főbb állomásai. Minden tanulság nélkül. Ahogy kétsoros verse, az Életrajz summáz: „Életrajzot írjak? - De minek? / Megbocsátottam mindenkinek”.