– Megtalálták, már három napja rohadt. Rá kellett törni az ajtót, értitek. A tévé meg bömbölt. Azt mondják, éppen valami természetfilm ment benne a dögbogarakról. Hogy milyen fontosak a dögbogarak, mer’ nélkülük belefulladnánk a hullákba. A dögbogarak, meg a hangyák.

– Fasza! Kérek zenét!

Cigarettára gyújtottam, és figyeltem, ahogy Cob elslisszol a wurlitzer felé. Utána akartam kurjantani, hogy valami szolidabbat, de végül is letettem a dologról, és a füst mögül szembenéztem K.-val. Még mindig azt vizsgálta, hogy milyen hatást váltott ki a sztorija. Imádott pancsolni a közönség visszajelzéseiben.

– Nem hiszed el, mi?

– De. Mé’ ne hinném?

– Mer’ úgy nézel, mint aki nem hiszi el. Penny, figyeld, ugye, hogy úgy néz?

Penny be volt baszva. Százötven kiló alkohollal telített zsír, ami lecsorog a szék oldalain, és patkányszemekkel bámul bele a kocsma füstös félhomályába. Két asztallal arrább ült egy figura, aki újságot olvasott. Óránként elszívott egy cigit, és csak akkor nézett fel, ha valami csaj elment mellette. Annak megstírölte a picsáját, beleszaglászott a parfümjébe, majd olvasott tovább.

Még akkor is ezt csinálta, amikor elment az áram. Kibaszott fogyatékos.

– Nekem teccett.

– Nem ezt kérdeztem, Penny. Azt kértem, nézzed meg ezt a marhát, és igazold, hogy valóban úgy pislog itten, mint aki azt hiszi, kamuzok.

– Szerintem nem kamuzol.

Penny ezzel lezárta a kérdést, és visszamerült a sörszagú félálomba.

A zenegépből feldübörgött az Astronomy. Nem a Metallica-féle, hanem az eredeti. Az a baromi régi nóta.

– Te nem olvasol újságot?

– De, olvasok.

– Viszont erről a hírről lemaradtál.

– Oké. Elhiszem. Jó sztori volt. Komolyan. A hideg is futkos a hátamon. Télleg. Bazmeg, ez ütött akkorát, mint a Hetedik.

Cob visszaért.

– Mi van a Hetedikkel?

– Retrópartit tartasz, bazmeg?

K. a zenegép felé biccentett. A szóló ki fogja akasztani.

– Kérhettél volna valami zenét is.

– Mingyá’ jön az Offspring – levágta magát a szabad székre. – Na, mi van a Hetedikkel?

– Semmi. K. hiányolja a tapsvihart.

– A tapsvihart.

– Nem értékeljük eléggé az imént előadott történetét.

Cob odapillant a söröskorsóját bámuló K.-ra, aki úgy elmélyed az ital hipnotikus húgysárgájában, mintha ő lenne a köcsögmacsó az aktuális Stella-reklámból.

– Tényleg szar volt – zárja le a témát Cob. – Valami kurva képregényben olvashatta.

Van egy sztorim. Ezt mondta Cob, a mostani piázás előtt egy hónappal. Akkor mindenki józan volt, nem ütött a cucc, csak ittuk a feleseket meg a sört, és mégis olyan tisztán gondolkodtunk még hajnali kettőkor is, mint négy elbaszott agysebész.

Cob zenész volt, s ennek megfelelően meglehetősen szar mesélő, viszont ezt jól elő tudta adni. Igazából még el is hittem neki. Minden szavát, pedig tudtam, hogy túloz. Hogy az egészet tegnap álmodta.

Hogy mindent a favágóingje zsebében üldögélő kismanótól hallott.

Így hangzott a sztori:

Utáltam az általános iskolát. Utáltam, hogy úgy bánnak velem, mint egy gyerekkel. A tanárok egy része simán lekezelő, a másik fele hiteltelenül kedves, a maradék meg leszarja az egészet, és különösebb aggályok nélkül lekever egy pofont, ha nem úgy nézel rá, ahogy neki tetszik.

Bazmeg, ha elmentem szarni a szünetben, három perc alatt ott termett a fél iskola, és elkezdtek húgyos vécépapír-galacsinokkal hajigálni. Rászoktam, hogy órán járjak a budira. Emberek vagyunk, nem? Amúgy is, ilyenkor nyugodtan rágyújthattam közben, mer’ a tanárhiány miatt még az igazgatónak is órát kellett tartania. Senki nem járőrözött.

De még így is volt pár kis köcsög, akik kijöttek utánam. Leülök, rágyújtok, erre ott terem a kis gedva, és elkezd röhögni. Nekem meg lóg a picsámból a cucc, csípi a szemem a füst, és nem csinálhatok semmit. Egy patkány vagyok, aki megbénult a fényszóróktól.

Kibaszott zombiképző volt, na, és azt mondják, nem lett jobb. Ma azok tanítanak, akik annak idején azt stírölték, hogyan kullantok.

De nem ez a lényeg. A lényeg a tömbfutás. Tudjátok, mi az a tömbfutás?

Szóval: nem volt tornatermünk. Csóró suli, ez van, nyista tornaterem. Futni meg kéne. Erre kitalálták, már valamikor nagyon régen, hogy tömbfutás. Hogy az egész banda felkerekedik, körbekocogja a suli háztömbjét, visszaér a kiindulási pontra, oszt csókolom. Az órából lement húsz perc, az edző megkávézhatott, mi meg kisportoltuk magunkat.

De.

Mi a hiba?

Hol bűzlik a tömbfutás? Hol a kibaszott csapda?

– Ez a szám annyira igaz – jegyzi meg Penny.

– Mármint hogy a kölkök nincsenek rendbe’?

– Mármint hogy.

K. a cigijével játszott, hozzáütögette az asztallaphoz, aztán a szája sarkába dugta, megint kivette, ütögette, szaglászta, mintha nem lenne mindegy, hogy negyven szálat szív el egy este, vagy negyvenegyet.

– K.-nak kértem. Green Day nincs a gépen. Blink 182-t meg csak nem kérek már egy ilyen helyen. Még megvernének.

– Ha. Ha. Ha. Mindig megszeppenek, ha egy ilyen kifinomult balfasszal kerülök egy asztalhoz, mint te.

– Akkor tán odébb kéne ülnöd.

– Ül a faszom. Inkább azt mondd meg, a drogos kis nőcskéd hogy van.

Erre válaszojjá énnekem.

A hiba – mesélte Cob egy hónappal ezelőtt –, a hiba ott van, hogy nem figyelt senki. Az edző állt a startponton, de onnan csak az első sarokig látta, hogy valóban futunk-e. Értitek, nem? Elindulunk, lefordulunk, és onnantól szabadok vagyunk. Ha, mondjuk, odakészítek egy bringát, leláncolom, hogy valami paraszt el ne lopja, simán megúszom az egész kocogósdit. Felpattanok rá, az utolsó saroknál lepattanok róla, és kész az egész bohóckodás.

De hogy van az, hogy ez csak nekem jutott eszembe?

Elkezdtem figyelni. Akkoriban nem voltak bekamerázva a közterületek, de én kamerákat kerestem. Az ablakokban. A fák lombjában. Hátha megcsillan a napfény a lencsén. Végül rájöttem, hogy ha tanárokra nincs pénzük, akkor valószínűleg a tömböt sem telepítették be ipari kamerákkal. Logikus. Halál logikus.

Hetekig úgy futottam, hogy figyeltem minden részletre. Már akkor volt egy ilyen baráti köröm. Hárman voltunk, nem négyen, mint most, elmondtam nekik, hogy valami szerintem nem stimmel, és hogy segítsenek kutatni. Több szem többet lát.

Nem hittem, hogy csak úgy beleengednek minket a vakvilágba.

Basszus, a legizgalmasabbat még nem is mondtam. Az egésznek a velejét. Azon a héten volt, amikor az egészre rájöttem. Azon a kurva pénteken.

K. egy köcsög, ha iszik. Nem olyan kispályás szemétláda, hanem egy rosszindulatú, vizenyősszemű ördög, aki megpróbál mindenkit összetörni, aki az asztalához merészkedik.

Mármint lelkileg összetörni. Egy komolyabb figura pillanatok alatt kiverné belőle a szart is.

– Leára gondolsz?

– Mé’, van több is?

– Nincs.

Lea régi ügy. Murphy törvénykönyve azt mondja, mindenki valakinek a démona. Lea Cobé. Bájos, szétcsapott succubus.

– Hagyd már, K.! Hozok neked valamit.

– Ne hozz semmit ennek a faszszopónak. Mire vagy kíváncsi?

– Nekem hozhatsz…

– Aludj vissza, Penny. Szóval mire vagy kíváncsi?

Hátradőltem, és élveztem a műsort.

– Hát hogy… hogy van. Én barátságosan… barátilag megkérdeztem, te meg itten kinyírod a társalgást. Megin’ megölte magát, mi?

– Egy hónapja nem ölte meg magát.

Penny felkuncogott, és majdnem én is. Mindig ez van, ha az ember lusta kimondani azt a szót, hogy öngyilkossági kísérlet. Röhej.

– Az jó, nem? Hogy van az, baszd meg, hogy van az, hogy a magadfajta művészlelkek mindig ilyenekkel akadnak össze? Sid és Nancy. Kurt és Courtney. Cob és Lea. Kéne egy kurva ipszilon a neve végére. Tényleg. Aztán fent lehetnétek az örök dicsőség falán – áthajolt az asztalon –, én meg a Basket Case-t fütyörészném a kibaszott temetéseteken.

– Sok lesz az, haver – mondom.

– Hagyd rá! Hagyd a picsába! Péntek van. Kurva péntek van, és én már megint otthon leszek éjfélre.

Megálltunk a sarkon mind a hárman. Megálltunk, nekitámaszkodtunk a kerítésnek, és vártuk, hogy a többiek elhaladjanak. Köpős osztály volt: egy tanári mosolyért a saját anyjukat is eladták volna. Nem lehetett megcsinálni, hogy az ember ott előttük kísérletezget: mire visszaérünk, az igazgató is tudott volna mindenről.

Szóval megálltunk. Vártunk. Szétnéztünk, figyeltük az utcát. Nem volt még egy kurva járókelő sem, senki nem ment a boltba a reggeli söréért, a piások már odaértek a kocsmába, és nem indultak haza, igazi délelőtti holtidő. Csak valami zöld kocsi állt az utca túloldalán, de az meg mindig ott állt. Nem egy nagy város, ahonnét jövök, mindenki ismert mindenkit, de fingom nem volt róla soha, hogy kié az a kocsi. Csak állt ott, mindennap és minden éjjel. Telente valaki letakarította róla a havat, ebből gondoltam, hogy mégiscsak valakié.

Körbekínáltam a cigit. A többiek jobban fostak, mint én. Mintha több lett volna a vesztenivalójuk. Az egyiküket verte az apja, a másik meg főiskolára akart menni. Ezt eldöntötte tizenkét évesen, és akár végig is csinálhatta volna. Akár.

Álltunk, és szívtuk a bagót. Nem jött senki. Egy árva lélek sem. Sétáltunk közben, és kémleltük, nehogy kiszúrjon minket valaki. Aztán belepöccintettem a dekket egy csatornanyílásba, és elkezdtünk rohanni, mint az állatok, nehogy gyanúsan későn fussunk be. Utolsók lettünk, de ez nem lepett meg senkit. Általában utolsók voltunk.

Ahogy odaértünk az edzőhöz, az csak annyit mondott, hogy kajaszünetben vár mindenkit az igazgató.

Kurvára tudott mindenről.

Még arról is, hogy melyik csatornába lőttem a csikket.

Ahogy haladtunk kifelé, Penny felborította az olvasós csóka borát. Nem direkt volt, nyilván, Penny alig állt a lábán, ezek a flancos borospoharak meg nem annyira stabilak, mint a söröskorsók. Elég volt neki egy legyintés, az asztalon minden papír meg újság lassan elkezdett vörösödni, mi meg sodródtunk tovább az ajtó felé.

Gondoltam rá, hogy fizetni kéne neki még egyet, de nem volt lelkierőm visszafordulni. Megállni, bocsánatot kérni, esetlenül mosolyogni, sosem mentek nekem az ilyen dolgok. Antiszociális torzszülöttek vagyunk mind.

Átverekedtük magunkat a szűk folyosón, ami összekötötte a Barlangot az utcával, nem szóltunk senkihez, egymáshoz sem, átléptünk a két pohár sörtől kábult tizenkét éves punklányokon, meg a combjukat taperoló tizennégy éves nagymenőkön, és végre kint voltunk a friss levegőn.

Nyáron pofán vágja az embert az éjszaka fülledtsége, és ha a benti tömény cigarettafüsttől nem okádod el magad, majd a nehéz levegőben úszó pollenek megforgatják a gyomrod, de most tél volt, kora tél, az utcán a szél hasított, mint a törött sörösüveg, és úgy éreztem, teljesen kijózanodok tőle. Megálltam a bejáratnál, és megvártam a többieket. Penny nehezen haladt a folyosón, nem rá méretezték, de K. és Cob hamar ott termettek mellettem.

– Merre menjünk?

– Haza – mondta Cob.

K. nem kontrázott semmilyen szemétséggel. Kezdett fáradni.

Penny végre kifurakodott az ajtón. Bentről egy Smashing Pumpkins szám utolsó taktusai szivárogtak. Ezt még Cob kérte. Biztos voltam benne, hogy Nirvanát is kapnak azok a szerencsések, akik még maradnak. Nirvana nélkül nincs péntek este.

– Segítsünk?

– Nem kell. Állok.

Ez nem volt túl meggyőző, főleg, ahogy közben előre-hátra dülöngélt. Ha összeesik, daru kell, hogy felemeljük.

– Te, K.

– Miva’?

Gyanútlanul fordult Cob felé, aki ököllel az arcába vágott.

Azóta tervezhette, hogy elindultunk odalentről.

Mint már mondtam, nem voltunk nagy város. Nem érdekelt különösebben az igazgatói intő, apámékat sem, viszont az igen, hogy ki köpött be.

Nem osztálytárs volt. Arra rájöttem volna, felismertem volna a csillogást a szemében, ahogy összerándul, miközben elmegyek mellette, ahogy kerüli a szemkontaktust. Ki szoktam szúrni az ilyesmit, de most nem volt mit kiszúrni.

Álltunk a bűnös helyen, és gondolkodtunk. Nem gyújtottunk rá, nem mertünk rágyújtani, csak figyeltük az utcát. Beépített ember lehet, erre jutottunk. Valami alkesz pár ingyensörért figyeli, vajon kocognak-e rendesen a kölkök.

És az alkeszok nem éppen a rejtőzködés nagymesterei. Az alkeszok nem simulnak bele az árnyékba.

Azt mondtam a többieknek: nézzétek meg azt a zöld kocsit! Az lesz a hunyó.

Nem akartak menni. Én sem akartam volna.

Késésben vagyunk. Már be kellett volna érnünk, mindjárt itt lesz az edző, és szétrúgja a picsánkat. Én figyelem, hogy jön-e, ti pedig megnézitek azt a kurva autót. Csak odamentek, és megnézetik. Ketten. Én meg fedezlek benneteket.

Belementek. Átvágtak az avarral meg csikkekkel teli árkon, szétnéztek az útpadkán, bal, jobb, megint bal, aztán már ott is voltak a zöld kocsinál.

Én meg figyeltem.

Épp megkerülték, nem láttam már őket, mert mögötte voltak, mikor az edző azt kérdezte:

– És maga, fiatalember?

Erre most mit válaszolsz?

Még jó, hogy nem gyújtottam rá.

Egy ajtó csapódott. Kocsiajtó.

– Hol vannak a barátai?

– Megnézik, kié az a kocsi. Tudja, nem tudtunk rájönni, hogy a múltkor…

– Milyen kocsi?

Láttam a szemében, ahogy csodálkozik, értitek. Tisztán láttam, hogy nem poénkodik.

– A zöld. Ami ott szokott állni.

Talán hallottunk motorzúgást, talán nem. Akárhogy számolom, nem jön ki a dolog. Nem volt ideje elhajtani. Nem lett volna ideje.

Soha nem láttam őket újra, engem meg majdnem kibasztak a suliból. De aztán mégse.

Ballagás után az igazgató azt mondta: mindig tudtuk, mikor gyújtotok rá.

Messziről érezni rajtatok a füstszagot.

Püfölte egy darabig ott a földön, amíg meg nem unta, vagy el nem fáradt a karja, végül felállt, és rám nézett.

– Kijárt már neki. Régen kijárt.

– Ja. Túléli.

Nem hiszem, hogy pár horzsolásnál többet szerzett az a majom. Cob nem éppen egy erőember. Még dühösen sem.

K. fetrengett a földön. Nyöszörgött meg vicsorgott a véres fogaival. Felrepedtek az ajkai, de más baja nem volt.

Penny okádni kezdett. Oda, K. mellé. Pislogtam, és mire újra rendesen kinyitottam a szemem, már a hústorony is ott feküdt a szemétláda mellett.

– Szépek vagytok.

Cob rágyújtott:

– Induljunk. Elegem van belőlük.

Ennyit a barátságról.

Ennyit a péntek esték hagyományáról.

A buszmegálló felé vettük az irányt. Külvárosi lakótelepen laktunk mindketten.

Mikor hátranéztem, az olvasós csóka lépett ki éppen az ajtón. Ott hevert a lába előtt két nagy rakás szerencsétlenség.

Nem beszéltünk a buszmegállóig. Ott leültünk, és bámultuk a szemben lévő utcalámpa fényét. Szitálni kezdett a hó, a pelyhek csillogtak a narancsos fényben. Reggelig el tudtam volna bámulni.

Elhúzott előttünk egy zöld kocsi. Nem ment túl gyorsan. Az olvasós srác vezette.

Két árnyék hevert a hátsó ülésen, egy nagyobb és egy kisebb. Tisztán kivehetők voltak, de én mégis Cobra néztem.

– Nem látjuk őket többet. – Mosolygott. Talán még komolyan is gondolta.

Reggel gyűlölni fogom magam a ma este miatt. Talán hányok majd, és nem a másnaposság miatt.

Addig is néztem az egyre sűrűbb havazást, és vártam a buszt.