A csengő egy másodpercre megtörte a tanár beszédét, de ő utána még hozzátett két mondatot és útjára engedte a gyerekeket. A szőke kislány megpróbált minél lassabban pakolni, könyvei mintha ólomsúlyúak lettek volna, betette őket a táskába, igazgatott rajtuk, rájött - rávezette magát, hogy rájöjjön -, nem jól vannak elhelyezve, kipakolta őket és berakta újra, reménykedve, hogy ezzel majd hosszú órák telnek el, és amikor hazaér, már csupán meg kell vacsoráznia, alhat, és nem kell egy szót sem hallania a szüleitől.

Érezte magán a tanár tekintetét, és tudta - érezte -, mennyire gyanús az, ha valaki direkt utoljára hagyja el a termet és eszébe sem jut a többiekkel tartani:

Tudta jól azt is a lányka, hogy ez a tanár sokszor figyeli. Megérzi magán a pillantását a folyosón, az órákon, néha még az utcán is. Olyankor végigfut a hátán hideg, és ha teheti, megszaporázza lépteit. A szüleinek nem szólt róla, az anyja csak felidegesítette volna magát, mostanában egyre hisztisebb, mintha beteg lenne.

És az apja sem jobb. Otthon kézzelfogható a feszültség, az ember percek alatt kellemetlenül érzi magát.

Ezért is nem akar hazamenni.

- Valami baj van? - hallotta a tanár sima hangját. Vajon akar tőle valamit? Lehet, hogy pont egy olyan beteg ember, amilyeneket sokszor a tévében mutogatnak...

- Semmi... csak nehezen férnek el a könyveim...

- Hozzak egy szatyrot?

- Nem, köszönöm.

Felkapta a táskát, és már ment is kifelé a teremből, minél gyorsabban.

A neve Solina. Ilyen név természetesen nem létezik, a szülei úgy képezték a latin „Nap” szóból, tehát annyit tesz, „Napocska”. Van, aki azt mondja, szép név, más inkább műanyagnak és erőltetettnek érzi. Neki semmi baja a nevével.

A bringája múlt héten defektet kapott, így most muszáj gyalog járnia. Nem is nagyon bánja, legalább nem kell otthon lennie. De ha sokat késik, a szülei hisztiznek, és az nem jó. Olyanok, mintha az utcán valami mumus portyázna, ami Solina nevű kislányokat eszik vacsorára.

Ezen a gondolaton elmosolyodott. Hirtelen látta a szeme előtt a rémet is: a tanár volt az, bohócnak maszkírozva, mint abban a horrorfilmben, amiről az osztálytársai beszéltek nemrégiben.

Úgy sétál, hogy közben összefonja karjait mellei előtt. Nem akar hazamenni. Nincs kedve hallgatni az anyja hisztijét.

„Mondtam, hogy csináld meg azt a biciklit - nem, nem biciklit szokott mondani, hanem kerékpárt, mert az sokkal korrektebb -, mert így még elmenekülni sem tud!”

„Ugyan mitől kellene menekülnie fényes nappal?”

„Bármitől! Tudod jól, hogy bármitől!”

Olyan nevetséges tud lenni. Olyan naiv, buta, hisztis, mint egy kislány, egy nagyon-nagyon kicsi kislány.

Kemény lépteket hall maga mögött. Hátranéz. A tanára az.

- Mi baj van, Solina?

- Semmi.

Észrevétlenül próbál gyorsabban lépkedni, de a tanár hosszú lábaival simán utoléri. Ha elszalad, az udvariatlanság, ráadásul butaság. Ugyan, miért kellene félnie egy ilyen ficsúrtól? Vékony, szemüveges, kicsit langaléta, a haja is mindig kócos. Szórakozott, ez a legjobb szó rá. És ha az ember a szemébe néz, bármennyire is bámul belé, nem talál benne semmi fenyegetőt. Ez egy ártalmatlan fickó, nincs miért tartani tőle. Ártalmatlan. Ártalmatlan.

- Otthon minden rendben?

- Persze.

- Miért nem sietsz ebédelni? Nem vagy még éhes?

- Nem.

- Rosszkedved van mostanában.

- Lehet. Biztos menstruálok.

- Az nem tartozik rám. Bocsánat.

- Ha nem tartozik magára, miért kérdezte?

- Nagyon rosszindulatú vagy.

- Sajnálom. - Ebben a szóban, bár kellett volna lennie, nem volt semmi bocsánatkérés, inkább dac, de a tanár elengedte a füle mellett. Hozzászokott már a diákok pökhendiségéhez, és nem izgatta fel rajta magát, öreg kollégáival ellentétben.

Sokszor meg is gyanúsították vele, hogy beleszarik az egészbe, de erre csak esetlen mosollyal válaszolt. Beletrafáltak, a dolog nem érdekli túlságosan.

- Ha jól veszem észre, nem hazafelé mész.

- Beletrafált.

- Miért nem?

A lány megállt, szembefordult a nála legalább másfél fejjel magasabb tanárral.

- Leszállna rólam?

Az nem felelt, sötét nadrágja zsebébe süllyesztette kezeit, és bámult maga elé.

Amikor Solina elindult, ő követte.

Amikor megállt, ő is megállt.

A lány folytatta útját az ismeretlen cél felé, a tanár utána. Aztán hirtelen megtorpant, szembefordult a férfival.

- Leszállna rólam?

- Sajnos, erre lakom.

Solina, nem foglalkozva a következményekkel, elrohant.

A tanár persze ment utána. A kislány, mikor végre kifújta magát, úgy döntött, nem volt ez olyan szörnyen rossz húzás, majd valahogy elsikálja. Lement a régi játszótérre, lecsüccsent egy hintára, előkotorta táskájából a Végtelen történet keménykötéses kiadását, és olvasgatni kezdett.

Nem bírt odakoncentrálni, gondolatai minduntalan elkalandoztak. Hatalmas balhé lesz belőle, ha csak este megy haza. Az anyja hisztizni fog.

Lehet, hogy mégsem lesz olyan könnyű elsikálni ezt az affért.

Lehet, hogy a tanár akar tőle valamit.

Végül rájött, hogy sikerült magát jól megrémiszteni. Szemei előtt pedofil tanárok és üvöltöző-síró anyukák tűntek fel, és csak nehezen volt képes rájönni, hogy a helyzet nem olyan szörnyű.

Mi lesz holnap, ha bemegy az iskolába?

A könyv már végképp nem érdekli, a megoldáson gondolkodik. Most haza kellene mennie, akkor nem lenne semmi baj, holnap pedig bocsánatot kérni Leonardi tanár úrtól. Azt mondják, az olasz nem olyan haragtartó nép.

Most, hogy belegondol, nem is olaszos annak a tanárnak a kinézete. Az olaszoknak nem ilyen fehér a bőrük. De mit kell ezen kiakadni? Olasz név tetszett neki, és fölvette azt, nem nagy dolog, tényleg nem az.

Egy osztálytársa sétál keresztül a játszótér keskeny ösvényén, egyenesen felé. Az egyik barátnője az, Solina becsukja a könyvet, és várja, hogy odaérjen.

- Szóval, azt mondod, követett.

- El kellett szaladnom.

- Szerinted... szerinted ő egy olyan?

- Nem tudom.

Némán merednek maguk elé, mindketten emésztik a történteket. Aztán a barátnőnek más is eszébe jut:

- Nem kellene már neked otthon lenned?

- Nem megyek haza.

- Soha.

- Soha többé.

- Miért?

- Nem szeretek otthon lenni.

- Hová fogsz menni?

- Még nem tudom. Valahova.

- Anyád tombolni fog.

- Már nem érdekel. Majd megnyugszik.

A másik kínosan nevet. Nem tudja, jó vagy rossz dolognak vegye-e Solina döntését, bár abban biztos, hogy ő nem bírná, ha olyan családban kellene élnie, mint neki.

- És ha rendőrökkel kerestet?

- Biztos azokkal fog. Majd elbújok. Stoppolok.

- Nagy bajba kerülhetsz.

- Már benne vagyok.

Hamarosan szétválnak útjaik.

Solina biztos volt benne, hogy a barátnője beárulja, így mihelyst az eltűnt a szeme elől, ő leugrott a hintáról, elgondolkodott, hová is mehetne, és választása a folyóparti sétány egyik fájára esett. Annak idején sokat mászkáltak rajta, fiúk is, lányok is, olyan hatalmasok voltak az ágak, hogy akár hármójukat is elbírta, még szundítani is lehetett rajta.

A könyvet elrakta a táskájába, úgy döntött, a tankönyvekre nem lesz szüksége, ha elmegy innét, így azokat kipakolta. Ennek nyomán a táskában maradt egy tornadressz és tornazokni, neszesszerek a hét lakat alatt őrzött kis tasakban, a naplója, amitől semmiképpen nem válna meg, egy félliteres teás flakon és természetesen a Végtelen történt, amely szokásával ellentétben most nem bírta lekötni. A tankönyveket az egyik pingpongasztal alatti csalánburjánzásba rejtette, hajigált rá némi kitépett füvet, és amikor úgy vélte, hogy többé-kevésbé el vannak rejtve, otthagyta az egészet.

A táskája klasszisokkal könnyebbnek tetszett.

Lassan sötétedett, és a kislány a fáradtság alól mindenhol a tanára lépteit hallotta, minduntalan hátranézett, minden cipőtalp egy őt követő alak lépteit koptatta. Még nem mászhatott fel a fákra, mert néhány, nála fiatalabb srác bandázott a környékén, de már nem sok kell, hogy a sötétség hazazavarja őket.

Addig ő egy padon szendergett. Mindent megtett, hogy az álom ne nyomja el, de kezdte föladni. Iskolatáskáját tömött párnaként szorította magához, amelynek olyan illata volt, mint egy problémamentes otthonnak.

Néha felriasztotta a fiúk kurjongatása, azt még félálomban is ki bírta venni, hogy éppen egy madárfészket terrorizálnak. Már a közvilágítás is bekapcsolt, de ők még mindig nem akartak hazamenni. Kezdett ideges lenni miattuk, de ahhoz nem volt mersze, hogy ezt meg is jegyezze nekik. Lehet, hogy ő a rangidős, de ők akkor is többen vannak, és fiúk. A helyzet reménytelen.

Közben elképzelte, mekkora ramazurit csap az anyja a rendőrőrsön.

„- A kislányom nem jött haza, pedig már sötétedik!”

„- Mennyi ideje van távol?”

„- Reggel óta! Reggel elment iskolába és azóta nem jött haza!”

Szeme elé idézte anyja vörös, sírástól duzzadt arcát és apja fásult közönyét, és ez mosolyt csalt a szája szélére. Agyában folytatta a színjátékot:

„- Felhívták már az iskolát?”

Természetesen nem, ezért a rendőr teszi meg helyettük. Persze, a válasz az, hogy ő időben eljött, úgy, ahogyan szokott. Az anyja ettől még idegesebb lesz, dagadt ökleivel az asztalt püföli.

„- Akkor keressék meg! Keressék már!”

De a rendőr azt mondja, nem lehet, még nincs egy napja sem távol, éjszakára biztosan hazamegy, lehet, hogy csak egy barátnőjénél van. Az anyja a bürokráciáról és embertelenségről hablatyol, az apjával is ordibál, hogy miért nem csinál már valamit, hogy ő soha nem csinál semmit, csak bambul, bagózik meg újságot olvas, legyen már végre férfi.

És most jön a legjobb rész, ezt sajnálja, hogy nem láthatja élőben: az apja lekever egy nagy fülest az anyja tésztaszerű, felpüffedt orcájára.

Ezzel vége. Durr, pofon és vége, csend, mindenki csak néz, mert jogos volt, a hisztiző embert így kell észhez téríteni, és Solina a jelenetet többször visszajátssza a képzeletében.

Csatt!

És ott van anyja zavart, dühödt, sírós tekintete, csak mered, mered a nagy büdös semmibe, az apja pedig kimegy az őrs elé rágyújtani, ezzel vége az előadásnak. Eszébe jut, hogy egy járőröző rendőr ettől még rátalálhat, de mindjárt fölmegy a fára, mihelyst elmennek onnét a fiúk, és ez is ki van küszöbölve.

De mégsem mozdul sehová: elszunyókál, és arról álmodik, hogy az anyja lefogyott, nyugodt és kedves lett, az apja pedig, mondjuk... mondjuk, újságíró...

Elbóbiskolt.

Arra ébredt, hogy fázik. Körülötte vaksötét, csak jó pár méterrel odébb világít néhány utcai lámpa. Elhatározta, hogy ez nem fogja eltántorítani céljától: holnap útra kel, szerez valahonnét meleg ruhát, ezt az éjszakát pedig kibírja valahogy.

Valahogy.

A karja csupa libabőr, érzi, hogyan szalad végig a vállán, majd terjed át a hátára. Nem fázós típus, de a gyenge szellő mégis borzongató.

Arról letett, hogy fölmásszon a fára - így, félálomban biztosan leesne, még mielőtt fölérhetne, így inkább a feje alá tette a táskáját, és összekuporodott a padon. Áldotta az eget, hogy nem fél a sötétben - akkor most biztosan félőrülten sikoltozna, és azt sem tudná, merre meneküljön.

Ezen megint elmosolyodott.

Csak kemény egy kis csaj, azt meg kell adni.

Álmában hóviharban volt, egy szál tornadresszben, nézegette, hogyan száll fel a gesztenyesütők felől a pára és a füst, de mire odamentek, mind eltűntek, pedig ő már nagyon éhes volt.

Utána valahogy belekeveredett a kis gyufaárus lány meséjébe, sorra gyújtogatta a gyufaszálakat, de mire a sült pulyka odaszaladhatott volna hozzá, a láng mindig kialudt.

Végül elfogyott a gyufája, felkerült Holle anyóhoz, és együtt rázták a havat az odalent még mindig didergő, dresszben sétálgató kislányokra, akik elől minduntalan elillan a sült gesztenye...

Érezte, hogy valami motoszkál a testén. Kinyitotta a szemét, látta, hogy a távolban hajnalodik. A gyomra hangosan kordult, a szája teli volt nyállal, undorodva köpött egyet.

Az éhség mardosta.

Még mindig érezte a hátán a csiklandozást. Kezével hátranyúlt, és leütött valami meleget és puhát, ami akkora lehetett, mint egy egér, és halkan sápítozott, mintha káromkodna.

Nézelődött a pad körül, vajon hová eshetett az az állatka, de nem talált semmit. Biztosan képzelődött.

Felült a padon. Valami fura illatot érzett, mintha füst lenne, vagy inkább füstölő. Ilyet érzett a barátnőivel, amikor vettek egy adag indiai illatgyertyát, és telefüstölték vele a szobát.

Az az állat elrohant a pad alatt, de megint nem láthatta, mi az. És egyre inkább érezte az illatot is.

Most vette észre a sötétben imbolygó vörös pöttyöt. Meg az árnyékot mögötte.

Olyan volt, mint egy vén csöves. Solina most félni kezdett.

- Ki van ott?

- Ki van ott - visszhangozta egy vékony hang a pad alól.

- Gyere ide!

Az árnyék lehajolt, és a pad alól valami zöldes folt rohant bele földre tett, nyitott markába.

- Büdös! - hangoskodott a kis valami, feltehetően az illatra utalva.

- Mit akar tőlem? - kérdezte Solina félénk hangon. Az első gondolata az volt, hogy a tanára lesz az, aki követte délután. Most elkapta. Most nem menekülhet.

- Nem kell félned - mondta a jókora árnyék, újabb adag illatos füstöt pöfögve a levegőbe.

- Ki maga?

- Nem ismersz, de meg fogsz ismerni.

- Megismered! - nyomatékosított a hang az árnyék tenyeréből. Solina még mindig nem tudta kivenni, mi lehet az. Onnan, ahol ő ült, úgy nézett ki, mint egy levelibéka, harangvirággal a fején.

A lányka azon gondolkodott, mit is használhatna fegyverként. Hozzávághatná a táskát, és ő elszaladhatna, a hangja alapján öreg lehet, nem is biztos, hogy a tanár, inkább egy csöves. De mi az ott a tenyerében?

- Menjen innen! - kiáltott rá. Sikítani fogok!

- Kár lenne. Szép a hangod.

Az alak magabiztossága még jobban megrémisztette. Nem volt a hangjában semmi fenyegető, de mégis ijesztőnek tetszett. Biztosan akar valamit tőle, de nem jó dolgot.

- Nincs pénzem! - mondta.

- Ugyan, miért kellene nekem a pénzed, Napocska?

Döbbenet.

- Honnan tudja a nevem?

- Sok mindent tudunk ám! - válaszolt a zöld valami.

- Nem akarlak bántani. Elviszlek innen, egy jobb helyre... egy sokkal jobb helyre...

Solina elkerekedett szemekkel bámul az alakra, aki mögül a nap lassan kibukik a horizont fölé. Néhány háztömbnyire onnét a rendőrfőnök megerősíti a körözést, belekáromkodik az adóvevőbe, és szürcsöli tovább a kávéját.

- Hová?

- Tündérföldre - feleli a zöld dolog.

Kétségbeesett és tanácstalan: nem tudja hová tenni ezt az alakot és azt a valamit a tenyerén, mit a felkelő nap sugarai egyre inkább megvilágítanak és kiemelik ruhácskája zöld színét.

- Az egy robot a kezedben? - kérdi az alakot félénken.

Ostoba! - kiáltozza a hang -, ostoba! - ám ekkor az ember megpöccinti lilás sipkáját, és a valami elhallgat.

- Bocsásd meg neki, kicsit szabadszájú.

- Az egy tündér?

Olvasott már ilyen jószágokról, az egyik lánymagazin arról is írt, hogy a Sherlock Holmes írója is nyomozott ügyükben. Mutattak hamisnak tűnő, fekete-fehér fényképeket is, és azokon pont így festettek.

- Kobold, te hülye!

Az ember megint megpöckölte a lila kalapot, minek nyomán a zöldes alak duzzogva elhallgatott.

- Tényleg egy kobold? Vagy csak egy bábu?

Erre a lény leugrott a Nagyapa tenyeréből, és egy szál magában kánkánozni kezdett a földön, azt óbégatva, hogy egy bábu nem tud ilyet.

- Kissé ripacs is, de jó társaság.

Solina elképedve figyeli. Talán Fantáziából jöttek. Esetleg Középföldéről.

De az is lehet, hogy álmodik.

- Álmodom?

- Csípj magadba.

Magába csípett. Fájt. Nem lehet álom.

- Fáj - jegyezte meg, a csípés helyét dörzsölgetve.

Az alak tovább szívta a szivarját, közben pedig összegezte az eddig történteket:

- Arra ébredsz, hogy egy kobold - egy szörnyen ripacs kobold - rohangál a hátadon, utána megjelenik egy ijesztő figura, aki szivarozik. Kiderül, hogy nem álmodsz, az ijesztő figura pedig tudja a nevedet. És azt is, mit jelent. So-li-na... - ízlelgeti a szót.

- Na-pocs-ka! - ízlelgeti a földön most törökülésben gubbasztó kobold.

- Eszedbe juthat, hogy mit akarunk... utána esetleg az is, hogy honnét jöttünk.

- Igen...

- Ha engeded, válaszolok. Avalonból jöttünk.

- Arthur...

- Igen, onnan ered a név, az Arthur-mondakörből. Tündérföldet jelent. Én és ez a kis ripacs azt szeretné, ha velünk jönnél...

- Tündérföldre?

A kobold rákezdett:

Mézeskalács, pamparam,

Harangvirág, parampam,

Csak rád vár, pamparam,

Csak terád, parampam.

Ezek után unottan fütyörészgeti az iménti egyszerű dallamot, rá sem nézve a meglepett kislányra.

- Ez olyan... mint amikor a gyufaárus lányért eljön a nagymamája?

- Majdnem.

- És ha becsaptok?

- Azt hiszed, ördögök vagyunk?

A kobold rákezd, eltorzított, de még mindig vékony hangon:

Nevünk légió

bu-hu-hú.

Felfalunk,

kis bohó!

A lány meg sem hallja a gonosz mondókát, szemei előtt már ott játszanak az álombéli föld csodálatos tájai.

Maga a nagybetűs Varázslat.

- Ott sok ilyen van?

- Kobold a nevem!

- Ott minden van. Csak velem kell jönnöd.

- Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem!

- Fejezd be! - az öreg hangja most dühös volt. A kobold elhallgatott.

A lány tanácstalan. Úgyis el akart szökni otthonról. Semmi nem történhet vele, ha pedig igen - ugyan ki bánná? Az embernek kockáztatnia kell.

- Mások is vannak ott?

- Öregek már nem. Csupán fiatalok, idősebek, mint te, de fiatalok.

- És szeretni fognak engem?

- Mindenki szeretni fog téged.

Távolodnak. A táska gazdátlanul hever a padon, csak a napló és a Végtelen történet nincs benne. Azokat elrakta az öreg. Nyomukban a kobold duzzogva rugdossa a port. Solina dúdol:

- Járj mindig a sárga úton...

Lassan teljes egészében felkel a nap. Hamarosan a rendőrök megtalálják az iskolatáskát, és Solina édesanyja hatalmas hisztibe kezd, ami miatt be kell nyugtatózni.

A nyomozás évekig nem halad majd semerre, végül feladják.

Mézeskalács, pamparam,

Harangvirág, parampam,

Csak rád vár, pamparam,

Csak terád, parampam.

Ha valaki én hozzám jő és meg

nem gyűlöli az ő atyját és anyját,

feleségét és gyermekeit, fitestvéreit

és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét

is, nem lehet az én tanítványom.

Pamparam.

Sepsi László (Szolnok, 1985) a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium végzőse. Tiszajenőn él.