Kilépetem a kórház kapuján, egy intéssel elköszöntem a vén parkolóőrtől, majd a zsebemben cigaretta után kezdtem kutatni. Nincs kedvem buszra szállni, ki akarom űzni a fehér bűzt a pórusaimból és elfeledni anyám fanyar verejtékszagát. A fülemben továbbra is zúg a lélegeztetőgép, de az agyamig a mondatokból továbbra is csupán szófoszlányok jutnak el.

A zebra melletti jelzőlámpának támaszkodom, és lehunyom a szemem. Csak akkor nyitom ki újra, amikor meghallom az indulást jelző sípszót és az elrohadt hangszóróba zárt hölgy rekedt hangját. Egy pillanatra elvakít az aszfaltról visszaverődő napfény, és úgy érzem magam, mintha egy hófehér, bántóan tiszta és kellemesen hűs folyosón haladnék előre, ismeretlen cél felé.

A kórházi szoba képe újra meg újra felvillan a fehérségben, benne a szavak, a szavakban a megtört, mozdulatlan vénasszony, akinek azt köszönhetem, hogy megismerhettem ezt a világot is. Nehezen haladok előre. Mintha az a vakító fény besűrűsödött volna, hullámokban taszít vissza minden egyes lépés után, néha pedig aljas módon belemar a bőrömbe. Az égő cigaretta végéről lassítva zuhan alá a hamu, a levegőben pedig pörögve atomjaira hullik.

Nem tudom, milyen messzi lehet az út túloldala, sejtésem sincs arról, meddig tart még átérnem.

- Tudod, anya, nem tudom, mivel szolgálhattunk rá erre. A vétkeim..., olyan kicsik... olyan jelentéktelenek... feledhetőek... nincs az a démon, amely ezért büntetne ekkora átokkal...

Közelhajlok az ágyához, látom a takarón a szürkés, majd’ félméteres hajszálat, ahogy a lélegeztetőgép diktálta ritmusra süllyed és emelkedik. Piszkosszürke hajszál a fehér sterilségben.

- Vagy te vétkeztél valamikor? Régen... amikor én még nem voltam, amikor még apát sem ismerted... ezért kell nekünk most bűnhődnünk? Ez volna az, ami miatt Isten most mindent elvesz tőlünk? Egy régi bűn? Egy mára feledésbe merült aprócska, jelentéktelen kis tett, ami olyan volt, mint a pillangó szárnyrebbentése?

Miért nem felelsz? Miért félsz felelni, miért zárkózol magadba, csak hogy haldokló agyadban újra meg újra visszanézd azt a régen elmúlt pillanatot? Miért kell veled bűnhődnöm? Mit tettél?

Már olyan közel vagyok hozzá, hogy szinte megcsókolhatnám a fülcimpáját, érzem arcomon a bőréről visszaverődő leheletemet.

- Mi volt a legrosszabb dolog, amit életedben tettét?

Ahogy átérek az úton, a napsütés kevésbé bántja már a szemem. Föl sem nézve megyek előre. Azt hiszem, a szemem érzékeny, de nem akarok UV-szűrős szemüvegre költeni. Ha több ezer évig kibírta az emberiség a napfényt, ki kell bírnom nekem is.

Csak másodpercek múltán tűnik fel, hogy már nem a járda betonján vagyok, hanem füvön. Puha pázsiton taposok, amelynek barátságos zöldje nyugtatólag hat a szememre is. De még most sem jut el mindez igazán az agyamig.

- Az édesanyja véleményem szerint soha többé nem hagyja már el ezt a kórházat.

- Tisztában vagyok vele, dr...

- Krippen.

Leejtem a cigaretta csikkjét. Lassítva pörög a levegőben, parázsló hamut szór maga köré, mígnem a pázsitra pottyan. Nézem még néhány másodpercig a zöldben izzó dohányt, aztán rátaposok. Most merem csak fölemelni a fejem és szétnézni, hová is kerültem.

Olyan, akár egy végtelenített mesefilm-díszlet. Az első pillanatban az jut róla az eszedbe: velejéig hazug. A fű túlontúl zöld, az ég gyanúsan kék, és a felhők valóban felismerhető alakokat formáznak. Gyanús.

Szapora léptekkel megyek a kórház folyosóján, fojtogat a levegő, velem szembe nővérek lépdelnek és vénséges vén betegek totyognak, két kézzel taszítom meg a lengős, dupla üvegajtót, amely isten tudja, hová vezető kapuként nyílik szét előttem. Már a lépcsőn kopog a cipőm, nikotinra vágyom.

Egy apa hozza felfelé karjaiban a fiát: a srác szörnyen vékony, nem lehet több ötévesnél, a szájából habos nyál csorog, a teste meg-megrándul. Örülök, amikor végre nem látom őket.

Amikor kiérek a kórházból, nagyot szívok a kinti levegőből, közben megérkezik egy mentőautó, csendben leparkol, két fehérruhás pofa száll ki belőle, a szavaikból csak azt az egyet kapom el, hogy „morfium”. Nincs már olyan messzi az utca.

Nem túl távol tőlem valami építmény - sátorszerűség - emelkedik ki a földből, mögötte egyre sűrűsödő fás liget, amely végül erdővé sűrűsödik. A messzeségben szürke füstgomolyagok támadnak a felhőkre.

Bármennyire is erőltetem a szemem, képtelen vagyok rájönni, mi lehet az az építmény. Végül úgy döntök, megnézem. Időm rengeteg van, talán találok valakit, aki elmondja nekem, hol is vagyok valójában. Elindulok, de néhány pillanat múlva megállok megint. Leguggolok, és kioldom a cipőfűzőmet, leveszem mindekét lábbelim, a zoknit is, a fűzőket összekötöm, és az egész kis pakkot átvetem a vállamon. Megnyugtat a talpamat simogató millió fűszál.

A levegőben édes illatot érzek, amit nem tudok hová tenni. Először virágokra gondolok, de ahogy körülnézek, rájövök, hogy a zöld tájat alig tarkítja néhány liliom és orchidea. Ahogy megyek tovább, kiszúrok egy szál hivalkodó lótuszt. Elfordítom a fejem. Nem szeretem a rohadt fajtáját, de közben tudom, hogy röhög a hátam mögött. De az illat nem az övé.

- Édesanyámat Chloénak hívják. Fiatalkorában gyönyörű lány volt.

Az építmény közelebb van, mint gondoltam. Hamar odaérek, és rájövök, hogy az illat onnan árad. Fel is ismerem: fagylalt.

- Van itt valaki? - kocogtatom meg a bejárat szélét.

Az ajtót csupán egy függöny takarja, könnyedén bekukkanthatok. Lépcső vezet le a téglalap alakú mélybe, amelyet vízililiomokkal tarkított vízzel árasztottak el. A lány háttal van nekem, talán rejtvényt fejt, vagy valami hasonló. A haja jóval túlér a háta közepén, fehér pólót és szakadt szárú farmer sortot visel. Egy kicsiny tutajon ül.

- Hello...

Megfordul.

- Mit adhatok?

Szép az arca.

- Fagyit árulsz?

- Láthatod, nem?

A liliomok között tégelyek úsznak, mindből kiáll egy kis táblácska, rajta a felirat, hogy „csokoládé”, „puncs”, „zöldalma” meg ilyenek. Az ember innét, a lépcső csúcsáról éppen el tudja olvasni őket.

- Talán... mondjuk, legyen eper és vanília.

A tutaj odaúszik az említett két tégelyhez, a lány tölcsérbe teszi a két gombócot.

- Esetleg le tudnál jönni érte? Vagy félsz a lépcsőmászástól?

- Nem... nem félek...

Elindulok lefelé.

- A tiéd ez a hely?

- A fagyizó?

- Igen, ez.

- Nem. Csak alkalmazott vagyok... a tulaja már túl öreg, hogy itt szolgáljon, csak este jön le, zárni.

- Az ő ötlete volt...

- A stílus? Persze. Szereti az ilyesmit. Azt mondja, az embernek ki kell élnie a kreatív hajlamait, különben agyára megy az élet...

- Lehet benne valami.

Már az utolsó lépcsőfokon állok, a lány felém jön a tutajjal. Most látom csak igazán, milyen hatalmas ez a belső tér.

- Nem vagy idevalósi, ugye? - kérdeni.

- Nem mondanám.

- Látszik. Vedd vissza a cipődet.

- Miért?

A csupasz lábamra nézek. Apró, vörös hólyagok kezdtek el kiütközni rakta.

- Holnapra elmúlik. Éjjel viszketni fog egy kissé. Lógasd bele a vízbe, jót tesz neki. Leülök a lépcsőre, feltűröm a nadrágom szárát, aztán beleereszkedem a hűs vízbe. Közben megkapom a fagyit - a lánnyal egy pillanatra összeérnek az ujjaink.

- Mi a neved? - kérdezem.

- Annabell. Annabell Lee.

... s így az éj idején veled élek én,

jegyesem, szívem élete, szép kicsikém...

- Emlékeztetsz valakire.

- Megeshet. Nem szükségszerű, hogy csak egy legyen belőlem.

Hogy volt-e elődje? Volt. Persze, hogy volt. Igazság szerint Lolita talán nem is létezett volna, ha egy nyáron bele nem szeretek egy bizonyos gyereklányba. A tengerpart bús mezején. Hogy mikor? Körülbelül annyi esztendővel Lolita születése előtt, ahány éves magam voltam azon a nyáron.

A fagyi szörnyen finom. Egyre apróbbakat nyalintok belőle, hogy minél később fogyjon el.

- Régóta vagy itt?

- A fagyizóban?

- Igen.

- Mióta az eszemet tudom.

Villantok valami satnya vigyorfélét. Mélyet slukkolok a hely édes levegőjéből és megpróbálom kiválogatni Annabell illatának molekuláit.

- Te most ékeztél? - kérdezi?

- Nagyon nyilvánvaló?

Vörös lábfejemre pillant, majd vissza az arcomra.

- Mondhatni.

Mosolygunk.

- Honnét jöttél?

- Mond valamit... ha azt mondom, az... az út másik oldaláról?

Elnéz a vállam fölött, mintha láthatná a napfénytől csillogó aszfaltot a hátam mögött. Önkéntelenül én is majdnem hátranézek.

- Talán. Talán nem.

- Mit keres egy fagyizó a puszta kellős közepén?

Megrántja a vállát.

- Nem az én ötletem volt. Alkalmazott vagyok csupán.

- Nem unalmas egyedül?

- Jó a társaság.

- A liliomok?

- Teszem azt.

Elnyomok egy nevetést.

- És... az úton túl mi van? - kérdi bizalmasan.

Nem tudom pontosan, mit kellene erre felelnem. Fogalmam sincs, mit vár tőlem.

- Sokkal rosszabb, mint itt, elhiheted.

- De mégis...

- Nincs fű, beton van. A nap elvakítja az embert, a levegő bűzlik. Mindenki magányos, fél még saját magától is.

... egy hely a tagadás szívében:

Ott megterem minden, mi pusztulásra vár,

Van Semmi kertje és tátongó Űr-tavak,

Hol kóborlunk szüntelen zarándok éjben,

Az egyetlen igaz valóért esdekelve.

Nem tud mit felelni. Azt hiszem, én sem tudnék. Vajon mennyire lehet mindez rémisztő a számára?

- Nem szeretsz ott élni?

- Nem - mit mondjak még ennél is többet?

Most veszem csak észre, hogy már a fagylalt tölcsérjét rágom. Mégis elfogyott. Kissé elszontyolodva nyelem le az utolsó falatot.

- Beszélned kellene Maximilliannal - mondja.

- Az ki?

- Nehéz elmondani. Olyan, aki segít a másikon. Mindenkin - azt mondák, tud mindent, de azért ezt nem hinném. De sok tudása van, az biztos.

- Majd megkeresem.

- Nem bírnád elkerülni. Előbb vagy utóbb belefutnál.

- Biztosan. Nem tudom.

- Én igen. Segítesz nekem bezárni?

Az órámra nézek. Fél ötöt mutat, de lehet, hogy megállt.

- Ilyen korán?

- Éppen időben. Ma már úgysem jár erre senki.

Ezen megint jót mosolygok magamban.

- A víz tényleg jót tett a talpamnak.

- Talán azt hitted, be akarlak csapni?

- Dehogy...

Kissé zavarba jövök. Volt valami a hangjában, valami, ami egy pillanatra megijesztett, de utána mégis eltűnt nyomtalanul.

- A főnöködet nem várjuk meg?

- Nem a főnököm, csupán a hely tulajdonosa. Nem ugyanaz.

- Persze, persze... tudod, hogy értettem...

- Annabell!

A hang fentről jön, a bejárat felől. Felpillantok a vállam fölött, de a nap pont a szemembe tűz. Hunyorgok, és csupán egy halovány, már-már képlékenynek tűnő körvonalat vagyok képes kivenni.

- Mi baj, Garcia?

Az alak elindul lefelé a lapcsőn, engem mintha észre sem venne. Csak akkor torpan meg, amikor már csak néhány centiméter választja el tőlem.

- A szokásos lesz - mondja, velem továbbra sem törődve.

- Dobozt hoztál?

Valahonnét a ruhája alól elővarázsol egy műanyag ételtartót. Laza csuklómozdulattal dobja a lány felé, aki még a levegőben elkapja, miközben meg sem billen a tutajjal.

- Hogy vannak a gyerekek? - kérdezi Annabell, miközben a fagyit szedegeti.

- Rakoncátlan napjuk volt. Gondoltam is rá, hogy ma este nincs édesség, de hát tudod... az aranyszívem, az nem hagy sosem békén.

- Ma is Siriusnál lógtak?

- Ha rajtuk múlna, mást sem csinálnának egész nap.

Elmosolyodok, bár nem értek az egészből egy árva szót sem. Annabell arcára is kiül valami bágyadt vigyorféleség, de látszik rajta, hogy nem érdeklik túlságosan a kedves vevő magánéleti problémái. Ugyanolyan laza mozdulattal, ahogyan kapta, visszadobja a fagylaltosdobozt, Garcia pedig elkapja a levegőben.

- Kösz, Annabell!

- Add át üdvözletemet a gyerekeknek!

- Meglesz.

És a férfi már ment is fölfelé a lépcsőn, eltűnik ugyanabban a vakító napfényben, amelyből jött. Tőlem el sem köszön.

- Ki ez? - kérdezem a lányt, aki a tutajjal megint elindul a lépcsőzet felé, arcán az elhatározással, hogy most végleg befejezi a munkát és bezárja az üzletet mára.

- Garcia. Néhány méterre lakik innen, és minden este lejön fagylaltér a gyerekeinek.

- Amikor jöttem, nem láttam a környéken másik házat.

- Az semmit nem jelent. Itt lakik egy köpésre, nekem elhiheted.

Megvonom a vállam. Följebb kell lépnem néhány lépcsőfokot, hogy le tudjon szállni a tutajáról, majd azt a lépcső tövéhez rögzíti.

- És ki az a Sirius?

Nem felel. Szúrós tekintettel rám néz, hogy nekem szinte a torkomba szorul a levegő.

- Ismernem kellene a vendégek minden barátját?

- Azt hittem...

- Rosszul hitted, rendben?

- Hogyne.

Régebben, néhány éve a Random News-nak készítettem egy cikksorozatot a fiatalkorú bűnözés szervezettségéről. Valójában arról sem volt fogalmam, hogy mit akarok az egészből kihozni: bebizonyítani, hogy minden már tízéves korban elkezdődik, vagy hogy minden kisebb bandát fentről, a nagykutyák irányítanak... nem tudom. Belevágtam, egyszerűen, mert pénz - és megbecsülésszaga volt a dolognak. Néhány hónap alatt a srácok megszokták a jelenlétemet - a kosárpályákon és a lerobbant raktárakban régi ismerősként fogadtak, megkínáltak fűvel, crack-kel, mutogatták a legújabb cédéiket. Nekem persze közben nem volt szabad elfelejtenem, hogy mi is a valódi célom.

Egy szép napon, amikor valahogy eszembe jutott, hogy van egy név, amit túlontúl sokszor hallok és túl keveset tudok róla, rákérdeztem, ki az a „Harmony Sparrow”. Néztek rám, mint borjú az új kapura: szerintem nem is akarták igazán hallani azt a kérdést.

- Ezt felejtsd el, öreg. Veréb túl nagy falat lenne a magadfajtának.

A hangjukban a szokásos utcagyerek-makacsságon és pökhendiségen kívül volt valami, amit még nem hallottam, soha: valami félénk remegés, a tüdőben fújtató levegő disszonáns hangokat csalogatott elő a hangszálaikból. Nem kérdezgettem tovább - tudtam, mihez kell tartanom magam.

Éppúgy, mint most.

Közben Annabellel elindultunk fölfelé a lépcsőn. Megpróbáltam megint minél többet magamba szívni az illatából, hogy éjszakára is maradjon belőle valamennyi tüdőmben.

- Sajnálom, de nem tudok neked éjszakára helyet adni - mondja. - Túl sokan vagyunk egy fedél alatt, ugye, megérted?

- Persze - nem firtatom, kivel él és hol.

- Köszönöm. Ha elindulsz nyugat felé, talán elérsz valakit sötétedés előtt, akár még Maximillianhoz is odaérhetsz.

Úticélom irányába pillantok. A nap még egészen magasan jár, viszont semmilyen épületet nem látok, csak füvet, cserjéket és fákat, hol sűrűbben, hol ritkában. De ha azt veszem, hogy Garcia házát sem vettem észre, pedig itt van valahol a környéken...

- Azt hiszem, akkor én elindulok...

- Tedd azt - mondja, és már megy is kelet felé, mígnem eltűnik a szemem. elől.

Megint magamra maradtam.