Molnár H. Magor

2019/1 - A nemzethalál-paradoxon2015/4 - Óda2014/2 - Hideg2013/4 - Magához2013/1 - Lefekvéskor, Zavar,Feljegyzések gyomorról és szívről, Ócska2002/3 - A randevú

A randevú

Az úton mentem, mert járda nem volt; lassan haladtam előre, a Rózsadomb irányába, szinte megfontolatlanul. Egy álló autó közeledett; azaz én közeledtem az autó felé, de abban a percben a különbséget nem érzékeltem. Az út mellett, a fűben egy harminc év körüli, fiatal apa guggolt, ölében esetlenül tartva kislányát, akinek csóré feneke épp felém tekintett. Nem néztem őket sokáig, de azt tisztán láttam, hogy a lányka előzőleg összefosta a bugyiját, vélhetően ezért álltak meg. A gyerek sírt, nem érezhette kényelmesnek azt a pozíciót, amiben az apja tartotta: a fejét s a felsőtestét a hatalmas mellkasának támasztotta, két kezével az apró lábakat a kicsi feje feletti magasságba emelte.

- Na, lesz kaki? Nem lesz kaki? - kérdezte a fiatalember.

- Neeem! - bömbölte az, aki még fiatalabb, s hozzátette, hogy - Haza akarok menni!

- Most már így megyünk, már elindultunk - felelte az apja, a kislány üvöltött.

- Na, lesz kaki?... - ez itt a kérdés.

Ahogy távolodtak tőlem, mind halkabban s halkabban ért utol a gyerek sírása, s az apja hol türelmes, hol ingerült hangja; nem is gondolkodtam rajtuk, csak később villant fel, néha váratlanul a képük előttem.

Nem volt konkrét úti célom, azt sem tudtam, mi a túrót keresek én erre, mi hozott vagy ki hívott ide. Aztán ahogy haladtam a házak mellett, azon kaptam magam, hogy Nóra felé tartok. Rögtön megfordultam, s úgy éreztem magam, mintha már későn tettem volna. Többször is hátranéztem, s kerestem az embereket - ki látott, ki szól meg ezért. Mintha bárki megszólhatna... Mindenesetre kellőképpen szégyelltem magam a fák és a házak előtt, hogy két év után újra láttak engem, s nem úgy, mint rég, hanem szánalmasan, rémülten. Görcsösen próbáltam másra gondolni, akármire, csak ne egy olyan délutánra, mikor pontosan ezen az úton sétáltunk a cukrászda felé; mosolyogtak ránk az ablakok, s köszöntek nekünk a fák. Nem jó ezekre gondolni.

Erőlködésem mit sem ért, mellettem volt Nóra, a két évvel ezelőtti, csak az ablakok nem mosolyogtak, csak a fák nem köszöntöttek minket. Nem zavartam el őt, de nem tudtam szólni hozzá, nem néztem rá. Jó lenne, ha szembejönne a mostani Nóra, akkor odalökhetnék neki egy hanyag „szevasz”-t, azzal némiképp elégedett lennék, ha csak egy rövid időre is, s esetleg békén hagyna a régi - talán az igazi - is.

„Na, lesz kaki? Nem lesz kaki?”

Nem jött senki, én pedig szaporáztam a lépteimet, utálom ezt a környéket, amelynek két éve sikerült elhitetnie velem, hogy szeret, hogy közel enged magához. Frászt. A fás, kertes területet elhagyva lassan elértem a fedezéket, a poros, mocskos, bűzös beton-lakótelepet. Még sosem nyugtattak meg így engem ezek a panelházak. Ezek a szaros, füstszínű, rothadó falú panelházak. Leültem egy fémpadra, hogy kifújjam magam. Leült mellém a számomra igazi Nóra is, úgy látszik, ma délután már nem hagy békén, nem bánom, csak a fákat ne lássam...

Jó lenne beszélni vele. Elmondanék neki dolgokat, amiket nem tud, akkor is, ha ő nem lenne hajlandó olyan dolgokról beszélni, amiket én nem tudok. És nem lenne muszáj mosolyognia, mint most, hogy nem merek ránézni. Francba az egésszel!

„Na, lesz kaki?”

Nem fér a fejembe valami. Úgy látszik, kicsi a fejem. Ma éjjel azt álmodtam, hogy ömlik az orromból a vér, s reggel, ahogy kifújtam magam egy zsebkendőbe, láttam egy-két vérrögöt a papírban. Mi történhetett? S vajon mi történik Nórával akkor, mikor vele álmodom? Haza kéne menni...

„Nem lesz kaki?”

Nem. Nem megyek sehová, innen Nóra mellől nem hív, nem taszít el senki és semmi. Óvatosan, vigyázva ránézek. Látom az arcát, szerencsére ő nem pillant rám, lóbálja a lábait, azt nézi, s közben mosolyog. Mindig megnyugszom, mikor mosolyog. Elhalad előttünk egy öreg néni, engem erősen bámul, nem tudom, miért; s érdekes, hogy Nórát észre sem veszi... A mellettem ülő lány arcán valami furcsa, elégedett nyugodtság látszik. Olyan természetesen mosolyog, mintha sosem sírt volna, nem is lett volna szomorú. Akárhányszor ránézek, elhiszem neki ezeket. Az arca tiszta, mint a hegyekben csordogáló patak, és olyan őszintén nézi a lábait, hogy embert én így nézni még nem láttam. Most szívesen beszélnék vele, már nyitom is a számat, de rögtön fontolóra veszem, érdemes-e megzavarnom ebben a nyugodtságában, esetleg nézhetném tovább csendben...

„Na, lesz kaki?”

Inkább csendben maradok, s marasztom őt is meghitt némaságunkban. Ez most jó. Mintha nem is kavarogna a mindenhonnan áradó, tejszínű cigarettafüst a levegőben... Körbenézek, tényleg, kik vannak körülöttünk? Fiatal srácok kosárlabdáznak a pályán, a partvonalnál cigiznek a cserék, a mellettünk lévő padokon az öreg bácsik nézik a játékot, néha legyintenek egyet, s rágyújtanak ők is. Az egyikük csúnyán köhög, sérti a fülem; ilyenkor minden kinti hang és fény erősebben érint meg - ilyenkor, mikor a két évvel ezelőtti Nóra mellettem ül.

Megpillantom azt az idős nénit, aki megbámult az előbb; most is engem néz, és valamiért nagyon szomorú. Sovány teste van, a karja erősen megráncosodott, az arca is olyan, mint egy összeaszott gyümölcs; csak a szeme fiatal. Fiatal és bánatos. És én? Az én szemem vajon most mosolyog, vagy legalább olyan bánatos, mint a nénié? Úgy hiszem, bánatos. Látom magam előtt a fákat és a házakat, eszembe jut a cukrászda, a karamell- és csokoládéfagylalt. „Kétszer két gombóc fagylaltot kérek. Csokoládét és karamellt...”

„Nem lesz kaki?”

Lassan hazamegyek. Kezd sötétedni, s bár Nóra még itt ül mellettem, nem akarom, hogy a szülei miattam megharagudjanak rá. Nemsokára elküldöm. Csak még egy kicsit üljünk itt. Ritkán jön el hozzám, olyankor szeretnék kihasználni minden egyes pillanatot, hogy bevéssem jól az emlékezetembe, s a legközelebbi találkozásunkig őrizzem az arcát. Fáj, ha elfelejtem, ha nem emlékszem, milyen. És jó ez, hogy a mostanit nem kell zavarnom, elég, ha a régi néha meglátogat. Így mindkettőnknek könnyebb, tudom. Csak az a vérrög nem fér a fejembe. Inkább nem szeretnék ezután Nórával álmodni. Remélem, különben jól van. Nem is tudom. Olyan bizonytalan ez az egész...

„Na, lesz kaki? Nem lesz kaki?”

Legjobb lesz, ha holnap felhívom, és megkérdezem.

 

Molnár H. Magor (Marosvásárhely, 1986) Szolnokon él, a Varga Katalin Gimnázium harmadévese.

Vissza a tetejére